Érdekes párhuzam a darab szereplői és köztetek, hogy Robert Capához és Besnyő Évához hasonlóan ti is gyerekkori barátok vagytok.
Grisnik Petra: Igen, de talán nem annyira kiskori, mint Bandi és Éva. Hiszen ők egy házban nőttek fel, és születésük óta ismerik egymást, mi pedig a gimnáziumban találkoztunk először tizennégy-tizenöt éves korunkban.
Grisnik Petra a Capa, a világhírű fotósban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
Viszont onnantól kezdve a közös szenvedélyetek – a színház – összekötött titeket.
Ódor Kristóf: Bennem már az általános iskola vége felé megfogalmazódott, hogy érdekel a színház, anyukám pedig, aki abban a suliban tanított, ahova jártam, rendszeresen szervezett színházlátogatásokat. Megszerettem ezt a világot, és elhatároztam, hogy ezt fogom csinálni. A legjobb barátom apukája – az iskola jelenlegi igazgatója, Zalay Szabolcs – vezette a szakkört, akkor Petra már a színjátszó sztárja volt!
GP: Dehogy!
Csak annyi előnyöm volt, hogy én gyerekszínészként kezdtem, tehát addigra már sok valódi színpadi tapasztalatom volt.
A színjátszókörbe a legkülönbözőbb karakterű emberek jártak, és én már akkor nagyon eltökélt voltam, vágytam arra, hogy ezzel foglalkozzam, és iszonyú odaadással csináltam. Boldog voltam, hogy ott lehetek.
ÓK: Mi pedig ott álltunk a kétmondatos szerepünkkel.
GP: Mert kicsik voltatok! De azóta kiegyenlítődtek az arányok.
Grisnik Petra és Ódor Kristóf a Capa, a világhírű fotósban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
Most két egyenértékű szerepet játszotok, ráadásul ebben a formában még nem találkoztatok a színpadon.
GP: A színjátszókör óta egyszer dolgoztunk együtt, Tatabányán egy musicalben, amiben nem is igazán volt színpadi nexusunk.
ÓK: Viszont az egy olyan próbafolyamat volt, ahol mindenki hozta az ötleteit, amit aztán be is építettünk az előadásba.
GP: Azóta viszont nem volt közös munkánk, egy ilyen intim kis térben pedig, ahol csak ketten vagyunk, egyáltalán nem találkoztunk.
Milyen volt ennyi év után együtt dolgozni?
GP: Szerintem Szuper! Laza!
ÓK: Igen, lazának és könnyednek éreztük, a dolgok magától értetődőek voltak. Hárman dolgoztunk rajta Czeizel Gábor rendezővel, és mindenki hozzá tudta tenni a saját gondolatait. Nemcsak a szerepünkkel kapcsolatban volt így, az egész megvalósításba, így a szövegkönyv véglegesítésébe is belefolytunk. Sándor Anna (a Spinoza alapítója – a szerk.) biztatott is, hogy bátran dolgozzunk a szöveggel.
GP: Azt mondta, hogy nyugodtan igazítsuk a szánkra, illetve, ha úgy gondoljuk, húzzunk belőle vagy épp tegyünk hozzá.
ÓK: És húztunk is belőle bőven! Főként olyan dolgokat, amik papíron még működtek, kimondva viszont már kevésbé.
GP: Sőt, még a főpróbahéten is akadt olyan, hogy azt éreztük egy-egy jelenetnél, hogy valami nem működik, és abban a pillanatban, hogy kivettük a problémás sorokat, hirtelen minden megoldódott. És
Kristóf is nagyon inspirálóan hatott rám.
ÓK: Tényleg?
GP: Igen! Nagyon fáradtan érkeztem meg ebbe a próbafolyamatba, és egy kicsit talán rá is görcsöltem a feladatra, de az, hogy mindig volt egy jó ötleted, sokat segített. Cinkostársak lettünk.
Grisnik Petra és Ódor Kristóf a Capa, a világhírű fotósban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
Az anyag mennyisége ijesztett meg?
ÓK: Nagyon sok a szöveg.
GP: De ez a műfaji sajátosságokból adódik.
ÓK: Én féltem tőle, hogy fog rögzülni, ezért azt javasoltam, csináljunk külön szövegösszemondó próbákat, amikor egyszerűen csak leülünk, és elmondjuk. Aztán persze ilyenkor más, személyes dolgok is szóba kerültek.
Abból emeltetek át valamit a darabba?
ÓK: Az csak a köztünk lévő kémiát hozta meg.
GP: Igen, ezekből a próbákból a végső változatban csak annyit látnak a nézők, hogy szeretünk együtt lenni. Viszont ehhez tényleg kellett az, hogy ennyi év után megint kicsit közel kerüljünk egymáshoz.
A mi ismeretségünk egy évtizedeken átívelő, mély barátság, amit úgy gondolom, hogy nem lehet eljátszani.
És azt a néző is érzi, ha két embernek köze van egymáshoz.
ÓK: Gábor egyébként nem tudott az ismeretségünkről, véletlenek játéka volt, hogy egymás mellé kerültünk. Ráadásul amikor elkezdtük a próbákat, Petra is és én is dolgoztunk valami máson, ez pedig rendhagyó próbaidőszakot eredményezett.
Grisnik Petra a Capa, a világhírű fotósban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
Hogy állt össze az előadás?
ÓK: Az hozta össze, hogy a próbák során minden nagyon magától értetődő volt. Időnk is volt rá, február eleje óta dolgoztunk rajta, amikor pedig volt egy szabad délelőttünk vagy esténk, bejöttünk próbálni, vagy épp leültünk egy kávézóban a szövegkönyvvel foglalkozni. Az elején nagyon sokáig csak a szöveget tanultuk.
GP: De függetlenül attól, hogy nem egy hagyományos próbafolyamaton vagyunk túl, nagyon békés időszak volt,
Gábor rendkívüli módon támogatott minket, a leglehetetlenebb kéréseinket is teljesítve.
Abban is partner volt, hogy a kellékek, amiket az előadásban használunk – például a fényképezőgép – ott legyenek időben a próbákon. Sőt, együtt választottuk ki, megnéztük, megfogtuk, hogy a lehető legjobbat találjuk meg.
Az életművekbe mennyire ástátok bele magatokat?
GP: Kristóf nagy Capa-rajongó!
ÓK: A szöveg megalkotásakor sokat foglalkoztunk magukkal az emberekkel, az életükkel, karakterükkel, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk.
GP: Bár a darab elsősorban Capáról szól, igyekeztem beleásni magam Éva világába is, hiszen nagyon komoly élettörténete van, és szerettem volna érzékeltetni, hogy a jelenetek között akár évek is eltelnek, ő pedig ez idő alatt változik.
Grisnik Petra és Ódor Kristóf a Capa, a világhírű fotósban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
A kettejük kapcsolata már önmagában izgalmas.
GP: Éva mindig azt állította, hogy bár a férfi folyamatosan ostromolta, ő soha nem adta oda magát neki. Viszont megfigyeltem, hogy az első nő, akiről Capa beszámol neki, mint szerelméről, egy Évához nagyon hasonló figura – nadrágban jár, rövidre vágatja a haját, tehát külsőleg is ugyanaz a karakter. Kellett tehát lennie egy elrejtett kis mozzanatnak, mert biztos, hogy ennyi év nem telhetett el anélkül, hogy ne közelítettek volna egymáshoz. Hogy most átlépték-e azt a bizonyos határt vagy sem, nyilván nem a mi tisztünk eldönteni, különösen, ha ők ezt nem vállalták fel. Viszont muszáj volt erre színpadi szemmel ránézni, és feltenni a kérdést, hogy mi az érdekes ebben a kapcsolatban.
A válasz pedig a köztük lévő folyamatos, kölcsönös vibrálásban van, de mindig máshogy: Éva jelenléte néha testvéri, néha anyai, máskor pedig nőies.
Az elképzelt viszony ábrázolása valószínűleg a műfaji határokat is átlépné.
GP: Úgy akartuk megmutatni ezt a rétegét a kapcsolatnak, hogy az ismeretterjesztő szórakoztató műfaj keretein belül maradjunk, ne induljunk el a bulvár irányába. A darabban elmesélt drámák a saját, megélt történeteik.
Mennyit tudtok felvillantani a darab során az életművekből?
ÓK: A darabot úgy építettük fel dramaturgiailag, hogy sok minden beleférjen, rengeteg tény és információ, konkrét évszám hangzik el, persze sokszor humoros formában.
GP: Nagy segítség ebben, hogy maga az előadás mozaikos felépítésű, ami a szereplők gyerekkorától mutatja meg az eseményeket. Ott találkozunk velük először, amikor Éva bejelenti, hogy Berlinbe megy, a következő képben pedig már el is telt egy év. Így pedig még az akkori társadalmi környezet ábrázolására is van mód.
Az is belefér, hogy megmutassátok Éva társadalmi szerepvállalását?
GP: Ennél az előadásnál az a döntés született – nagyon helyesen –, hogy Éváról csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges: éppen hol él, hol tart a karrierje vagy épp férjhez ment-e már.
ÓK: Capa életéből viszont sok minden belecsempészhető az előadásba, például, hogy bizonyos életszakaszaiban mik motiválták.
Nem titkoljuk el azt az életet sem, amit élt: a két végén égette a gyertyát.
GP: Nem heroizáljuk, megmutatjuk, hogy egy adrenalinfüggő szerencsejátékos, alkoholista nőcsábász volt, aki nem mellesleg az életét kockáztatta azzal, hogy elment lefotózni a normandiai partraszállást.
ÓK: Ő benne akart lenni a történelem sűrűjében, arra vágyott, hogy felforduljon a világ, és valóban ott volt, ahol az események zajlottak. Arra viszont nem számítottunk, hogy az élet maga mennyire alá fog játszani a történetnek.
Ódor Kristóf a Capa, a világhírű fotósban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
Máshogy gondolkodtok a darabban zajló eseményekről a szomszédban zajló háború tükrében?
ÓK: Sokkal nagyobb súlya lett a jeleneteknek. Alapból nagyon nehéz mondatok hangoznak el, és az előadás betekintést nyújt a háborúba, de eddig csak elképzelni tudtuk, milyen lehet ez közelről.
GP: Viszont nem akartunk közvetlenül utalni rá az előadásban.
ÓK: Nem is kellett. Sőt, éppen attól olyan megrázó a helyzet, hogy úgy válnak aktuálissá Capa szavai, hogy nem változtatunk az eredetin.
A próbák alatt néha el is bizonytalanodtam, hogy biztosan el kell-e hangoznia egy-egy mondatnak, például, hogy Capa mennyire szeret háborús helyzetben lenni, és milyen jól érzi magát.
Aztán úgy döntöttünk, hogy mivel ezek történelmi tények, és a kérdéses mondatok elhangzottak a szájából, nem módosítunk rajta.
GP: Meg hát nincs is mit aktualizálni, hiszen a haditudósítók most is ugyanazt csinálják, mint ő hatvan-hetven éve. Csak annyi változott, hogy ma már ott tart a technika, hogy egy telefonnal felvett és közzétett videóval bárkiből lehet háborús tudósító. Illetve jobban megy a propaganda, a manipuláció mindkét fél oldaláról.
Capa részéről lehetett a kompozíciókban manipuláló szándék?
ÓK: Vannak olyan teóriák, hogy A milicista halála beállított kép, pedig lehet, hogy tényleg csak elkapta a pillanatot, ahogy éppen találat éri a férfit. Nem hiszem, hogy ő rá volt szorulva arra, hogy beállított felvételeket csináljon. Bement az események sűrűjébe és megélte a pillanatot.
A darabot írta Ann Silberberg,dramaturg Fabacsovics Lili, rendező Czeizel Gábor. A Capa, a világhírű fotós május végéig, majd ősztől újra látható a Spinoza Színházban.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Grisnik Petra és Ódor Kristóf (fotó: Gordon Eszter / Spinoza Színház)
hírlevél
