Nem sok interjút készítettek veled eddig, ennek mi lehet az oka?
Ezt talán azoktól kéne megkérdezni, akik nem készítettek velem… Nem tudom. Én magam viszont számtalan interjút csináltam másokkal, dolgoztam ezerfelé – szabadúszóként az ember sok mindennel foglalkozik. Egy kerületi tévénél például 150 ismerősömmel, színészekkel, rendezőkkel, színházi emberekkel beszélgettem, egyénenként egy órát. Talán ha intézményhez tartoznék – ez életem során sosem alakult így, nem voltam még társulati tag – másképp lenne. Azt veszem észre, hogy a független szférában gyakrabban készül a rendezővel interjú, a projektre koncentrálnak, és a projektek esetén ritkán van a színész a központban, hacsak nem egyedül szerepel, mint mondjuk jelen esetben.
Ficzere Béla a CiciKrisztus című előadásban (Fotó/Forrás: Mészáros Áron / Táncolj Majom Produkció)
Sosem vágytál a társulati tagságra? Kényszer a független létezés vagy tudatos választás?
Talán egyik se. Az élet hozta így. Annak ellenére, hogy öt évet dolgoztam a Radnótiban, tíz évet a Nemzeti Színházban Jordán Tamás, aztán Alföldi Róbert alatt, és 15 éve dolgozom Orlai Tibornál, az Orali Produkciós Iroda előadásaiban. Mindig fele-fele arányban volt munkám kőszínházban és a független szcénában. Ez a kettő kiegyenlíti egymást. Míg 2025 januárjától augusztusig egyetlen bemutatóm sem volt, csak a meglévő előadásokat játszottam, most úgy alakult, hogy idén hét bemutatóm lesz, ami meg extra sok. Hirtelen nem is tudom, hogy készülök föl rá. Az egyik végletből a másikba – de ez mindig így megy.
A Covid alatt sem szorongtál?
Ott azt éreztem, hogy a társulati tagok szerencsésebb helyzetben vannak – ők is otthon ültek, akárcsak én, mégis volt fizetésük. Sok kollegám elkezdett mesét olvasni, verset mondani meg ilyesmik, ez inspirált arra, hogy én is elkezdjek otthon kísérletezni, kis videókat csinálni: ezek „egypercesvicces” videók voltak, amiket nagyon szerettek az emberek. A koncepció az volt, hogy mindig valami közbejött: leesett a telefon, elment a hang, beindult a kávéfőző… és ebből született egy sorozat. Mindig azzal végződtek, hogy bevágtunk egy részletet a Ripacsokból, amikor Garas Dezső és Kern András énekli, hogy „Egyedül nem megy…”. És tényleg: ez is volt az üzenet. A színház sem megy egyedül.
Még ha egyszemélyes előadást is játszom, mindig van mögötte tíz ember, aki dolgozik rajta.
Ficzere Béla a CiciKrisztus című előadásban (Fotó/Forrás: Mészáros Áron / Táncolj Majom Produkció)
Ilyen volt például A pacal ideje?
Igen, az volt az első egyszemélyes előadásom. Barátaim, kollégáim – például Baksa Imre vagy Kövesdi László – már csináltak monodrámákat, és biztattak, hogy nekem is kéne. Én meg valahogy nem éreztem magamban a késztetést. Aztán jött Cserna-Szabó András 77 magyar pacal című könyve, amit Vass György barátom mutatott meg nekem. Azt mondta: „Figyelj, Béla, elolvastam, és láttam magam előtt, hogy te ülsz egy kondérban, és ezt mondod.” Na, ez megfogott. A pacal mint motívum egyszerre groteszk, emberi és nagyon magyar. Végül három év alatt összeállt belőle A pacal ideje, egy 75 perces gasztrovígjáték, amiben mindent felhasználtam, amit a színházban szeretek: éneket, táncot, bábot és több karaktert, köztük férfit, nőt és gyereket. A pandémia alatt készült, de csak 2021-ben tudtuk bemutatni. Azóta nyolcvan előadáson vagyunk túl, ami független színházban ritka dolog.
Aztán jött a CiciKrisztus, amiért Fidelio-különdíjat is kaptál.
Igen, ezt Bodor Géza találta meg nekem. Az volt az elgondolása, hogy egy múzeumi térben játsszuk, mert a darabnak – illetve az annak alapjául szolgáló novellának – is ez a helyszíne. Végül a Budapesti Történeti Múzeumban mutattuk be: a nézők először kaptak egy félórás tárlatvezetést, aztán leültek, és én mint teremőr, előadtam a CiciKrisztust. Utána pedig közös borozás, beszélgetés kezdődött, ahol nem mellesleg Géza testvérének, Bodor Bence kiváló borásznak a borait kínáltuk. Óriási siker lett, a négy tervezett előadásból hirtelen harminc lett, mind telt házas, aztán átvittük a Kiscelli Múzeumba, nyáron fesztiválokra, most pedig az Apollo Galériában játsszuk – és nemrég volt az ötvenedik előadás.
Várhegyi András, a Fidelio főszerkesztője, Rosznáky Varga Emma, a Fidelio lapigazgatója és Ficzere Béla a Szemle Plusz díjátadó gálán (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Városmajori Szabadtéri Színpad)
Valóban alig lehet jegyet kapni a CiciKrisztusra, mi a siker titka?
Szerintem nagyon jól sikerült az előadás. Maga az anyag is kiváló, de bízom benne, hogy én is hozzáteszek a sikerhez. Az előadás formája is különleges: egyszerre színház, kiállítás és közösségi esemény. A néző nemcsak néz, hanem részt vesz, gondolkodik, kérdez. És amellett, hogy egy szórakoztató műről van szó, nagyon fontos gondolatokat ébreszt azzal kapcsolatban, hogy honnantól művész valaki, miben mutatkozik meg egy alkotás esztétikai értéke – és ezek az egyetemes kérdések fantasztikusan vannak megfogalmazva, egy egyszerű manchesteri kidobóember nyelvén.
Te hogy viszonyulsz a kortárs művészethez? Azonos ismeretekkel rendelkezel, mint Dave?
Mondhatni, igen. De azt gondolom, hogy az átlagember körülbelül így viszonyul a kortárs művészethez: egy kicsit értetlenül és idegenkedve, de valahol mégis nyitottan. Leszámítva azt a pár százalékot, akik tényleg foglalkoznak vele, azt gondolom, nem sokan értik ezt a világot.
Szerintem minden egyes művészeti ágban el kell mélyülni ahhoz, hogy értékelni tudd.
Pont mikor próbáltuk a darabot, volt a közösségi médiában egy kísérlet: öt festményt mutattak – az egyiket mesterséges intelligencia csinálta, a másikat egy világhírű művész, a harmadikat egy majom, a negyediket egy hároméves gyerek, az ötödiket pedig egy disznó, aki ecsetet tartott a szájában. Az emberek 98 százaléka nem tudta eltalálni, melyik volt a valódi, művész által létrehozott alkotás. Még komoly, esztétikával vagy művészettel foglalkozó embereknek is beletört a bicskájuk. Amikor a BTM-ben bemutattuk a CiciKrisztust, körbejártam az ottani kiállítást Molnárné Aczél Eszter kurátorral, akinek köszönhetően azt gondolom, egy jó nagy lépéssel közelebb kerültem ehhez a területhez. Szóval igen, kell egy kis érzékenyítés, hogy megértsük, mit miért látunk annak, ami. Én is ezt tapasztaltam, amikor a tárlatvezetéseket hallgattam – fél óra után teljesen másképp kezded látni a képeket. És az előadás is részben erről szól: hogy a néző picit közelebb kerüljön ehhez a világhoz.
Ficzere Béla a CiciKrisztus című előadásban (Fotó/Forrás: Mészáros Áron / Táncolj Majom Produkció)
És működik az előadás a kiállítótér nélkül is?
Működik. Fesztiválokon is játszottuk, ahol nem volt tárlatvezetés, és ott is működött. De az igazi ereje akkor jön ki, ha együtt van minden: a kiállítás, az előadás, a borkóstolás.
Ez egy összművészeti est, nem csak egy átlagos színház.
Ha már a megértési küszöbnél tartunk, sokan sorolják a független színházat is az „elitkultúrához”. Mit gondolsz erről?
Én nem érzem így, szinte csak olyan előadásokban dolgoztam függetlenként, amelyek bárki számára befogadhatók. Nálunk nincs lila köd, nincs akadémikus nyelv. A CiciKrisztus is egy hétköznapi ember nyelvén szólal meg – saját rétegnyelvvel, szlenggel –, ettől könnyen érthető és szerethető.
Nick Hornby abban zseniális, hogy egy teljesen hétköznapi ember szájába adja a legfontosabb kérdéseket a művészetről, vallásról, hitről.
Hovatovább, hallottuk, hogy ezt a művet külföldön egyetemi szemináriumokon is tanítják, mert művészet- és befogadáselméleti szempontból is izgalmas. Visszakanyarodva az előadásra, abban az egyik legfontosabb dolog, hogy a festmény maga csak általam van megjelenítve, így a néző magában építi fel és viszi haza a saját képét a CiciKrisztusról. Így minden előadáson száz ember lát száz különböző CiciKrisztust. Ez benne a csodálatos.
Az előadás legfrissebb időpontjai itt érhetőek el >>>
Fejléckép: Ficzere Béla a CiciKrisztus című előadásban (fotó / forrás: Mészáros Áron / Táncolj Majom Produkció)
hírlevél
