1934-ben játszódik a darab egy reménytelen kis ír szigeten. Két lökött boltos néni felnevelte a nyomoronc Billyt, akit a történet szerint felfedeznek a szigetre érkező hollywoodi filmesek, s majdnem filmsztár lesz belőle, de aztán mégse. (Az angoloknak voltaképp van is némi gondjuk a művel a politikai korrektség szempontjából. Az írek álláspontjáról nincs hírem.)
A kripli az 1200 nézőt befogadó és négy szinten leültető Noёl Coward Színházban látható, a Michael Grandage Company produkciójában. Az 51 éves Grandage szakmai életútjában több színház igazgatása, művészeti vezetése mellett olyan rendezői tételek szerepelnek, mint III. Richard Kenneth Branagh-val, II. Edward Joseph Fiennes-szal, vagy A vihar Derek Jacobival. Jelenlegi vállalkozása - mint azt a szakírók megjegyzik - nem egészen jellemző rá, kortárs drámáról lévén szó. (Színházi formációjának idei programjában szerepel még egy V. Henrik is, Jude Law-val.)
Mindenesetre nagy szakmai biztonsággal és feltételezhető üzleti érzékkel vágott bele a McDonagh-mű színrevitelébe. Egyrészt kiváló ír színészeket talált a szerepekre, megoldva vagy megkönnyítve evvel a nyelvjárásfeladatot, a hiteles akcentus problémáját. Másrészt a Harry Potter-filmek sztárjára, Daniel Radcliffe-re bízta a címszerepet, aki évek óta harcol a potterség alól való dicsőséges felszabadulásért. (Ennek jegyében játszotta el nemrégiben az Equus főszerepét is.) Csámpás Billyként a tájnyelvi ír beszédben Radcliffe ugyan nem oly autentikus, mint partnereinek zöme, viszont a szíve-lelke nem hiányzik az alakításból - ezt minden kritika leszögezi. Az egyik recenzens mellékesen megállapítja, hogy a West End-előadások csak annyiban különböznek a New York-i Broadway-produkcióktól, hogy itt nem kap fogadótapsot a színen megjelenő filmsztár. És ezen a ponton a messzi Pestről jött néző igazolva érzi azt a benyomását, miszerint a londoni Kripli-előadás - bár maga az alapanyag talán nem igazán erre hivatott - meglepően Broadway-ízű. Ez alatt legalább annyi határozott pozitívumot értek, mint amennyi homályos negatívumot.
Mindenekelőtt lenyűgöző az előadás hibátlan profizmusa. 1200 néző teljes ellátásáról gondoskodnak a színrevivők. A színház - amely kintről nem látszik nagy épületnek, mégis tömeget képes elnyelni: a földszinti jegyek birtokosai a bejáratnál lefelé indulnak a lépcsőházban - kiváló akusztikával rendelkezik. Minden mindenhonnan ragyogóan hallatszik. Ebben nyilván része van a színészek kifogástalan beszédtechnikájának és Christopher Oram patinásan ódonnak ható, atmoszférabarát díszletének is, amely kő(szerű)falaival bizonyára segíti a hang helyes útra terelését. A forgóra Y alakban épített fal három, realista színezetű teret kínál. Az Osbourne-nénikék boltját (a polcokon mutatós borsókonzervsorokkal), Bobby-baba vízparti csónakreparáló-helyét és Johnnypateenmike otthonát. (Amikor kell, az utóbbiak rövid úton átváltoznak alkalmi mozivá vagy szerény hollywoodi hotelszobává. A londoni verzióban ugyanis - ellentétben a Radnóti-belivel - nem hagyják ki a távollévő Billy monológját. Valamint az 1934-be illeszkedő, hitleres dialógust sem. Bár ez utóbbi hiánya nem lenne számottevő veszteség.)
A színpadkép és a játék minden eleme jól kivehető a nézőtér legelőnytelenebb pontjáról is. Sőt figyelmesség gyanánt adresszálnak a karzaton ülőkhöz egy-egy speciális részletet. Például a háztető kidolgozottságát - a kövek közti résben kvázi jelképként szívósan élni akaró fűcsomó ágaskodik - vagy Johnnypateenmike anyjának fekvő helyzetét. Az öregasszonyt karcosan-ércesen adó June Watson arca voltaképp csak a magaslaton ülő nézők számára látható teljes kerekségében.
Grandage rendezésében minden a gördülékeny működést és a pontosan bemért hatást szolgálja: a beállítások célratörő egyszerűsége, a hollywoodias áradású zene (Alex Baranowski munkája), a játék tökéletes ritmusa, a komikum tévedhetetlen használata. Biztosra vehető, hogy a színvonal nem ingadozik. Érzem, hogy ha holnap este a közönség esetleg kevesebbet nevet, a színészek akkor sem fognak rálapátolni. Mint ahogy az sem látszik hatni szereplőkre, hogy a mai nézők milyen bájosan gyermeki reakciókkal fogadják a cselekmény számukra ismeretlen, ámbár nem különösebben meglepő fordulatait. Például azt, hogy Helen nem hajlandó megcsókolni Csámpás Billyt. Vagy azt, hogy a végén mégis akar randevúzni a fiúval.
Radcliffe Billyt a baloldalán nagyjából bénának: kacskakezűnek, merev lábúnak ábrázolja, szellemileg azonban nem mutatja sérültnek. Viszont egyszerre hord övet és nadrágtartót, amiből adódhatnak messzemenő következtetések. Az előadás egyik plakátján Radcliffe képe mellett a Johnnypateenmike-ot játszó Pat Shortt és a Helent adó Sarah Greene portréja látható, amiből arra gondolhatunk, hogy ők a kiemelt sztárok. És valóban, a rendező számukra több fényt és kedvezőbb helyzeteket látszik biztosítani, mint a többieknek, mint például Gillian Hanna és Ingrid Craigie natúrra vett Osbourne-nővéreinek. (Ellentétben a Radnóti előadásával, amely inkább a Csomós Mari-Schell Judit nénike-párosra alapozta a produkciót.)
De Michael Grandege nyilván pontosan tudja - hát ez az! -, hogy mit csinál. Mert Pat Shortt elnyűtt külsejű, keménykalapos, szögletes Johnnypateenmike-ja halálpontos alakítás. Sarah Greene vörös hajú, copfos, nagyszájú, nemtörődöm Helen McCormickja meg csupa energia, lendület és színészi szaktudás. Daniel Radcliffe pedig Daniel Radcliffe. (Amivel arra utalok tapintatosan, hogy Harry Potter.)
hírlevél
