- Talán mindannyiunk nevében mondhatom, hogy valahányszor újraolvassuk Kafka műveit, rácsodálkozhatunk egyebek mellett a gondolatgazdagságára, a ropogós frissességére, és a száraz-fanyar iróniájára is. Önök miből indultak ki, amikor belevágtak ebbe a Kafka-ihlette darabba?  

- Amikor az ember a saját koráról akar beszélni, és azokról a viszonyokról, amelyek között él, akkor keres hozzá anyagot. A független színházak nagy része abból dolgozik, ami éppen körülveszi. Tőlem viszont idegen az, hogy túl közel menjek a napi aktualitásokhoz, szeretem bizonyos távlatból nézni a dolgokat. Úgy érzem, hogy a máról szóló gondolkodásnak mindig egy kis hátralépéssel kell kezdődnie. Amikor Szeredás Andrással feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon ez most inkább Jean Genet kora, vagy Franz Kafkáé, akkor arra jutottunk, hogy ez bizony Kafkáé. Igen ám, de rögtön tettünk egy újabb lépést hátra, nehogy az legyen, amit majd minden újságban olvashatunk, hogy napjainkban minden kafkai történés. Ebből egy újabb kérdés következett, hogy egyáltalán mit értünk azon, hogy kafkai? Ilyenkor természetesen a packázó hivatal szokott előjönni, a konstruált perek, és a többi, de ritkán kerül szóba Kafka humora, ahogy ő hátralépve, kicsit messzebbről szemlélte a dolgokat. Azt tapasztaltam, hogy a távolság egyrészt segít abban, hogy rálássunk magának a rendszernek a működésére - Kafkánál ugyanezt fedeztük fel -, és ez a hátralépés valamiféle iróniát is teremt. Következésképpen ezt a fajta távolságot szeretnénk megteremteni az előadásunkban, és természetesen a hozzá vezető darabban is. A "Mélyen tisztelt K!" - nem feltétlenül Kafka-szöveg, inkább úgy mondanám, hogy egy apokrif Kafka-mű. Mintha csak véletlenül ki nem adott fogalmazványokra bukkantunk volna valahol, és ezzel nem is állunk messze a valóságtól. Mint ismeretes, Kafka azt kérte a legjobb barátjától, hogy égesse el az írásait, de Max Brod hála istennek nem tett eleget a kérésnek. Na mármost, András és én, azzal a gondolattal játszottunk el, hogy mi lenne, ha Franz Kafka megírta volna ezt a darabot...

- A megvalósításról szólva, hogyan kapcsolódnak majd egymásba a Fodor-Szeredás-Kafka írások?

- Ha hiszi, ha nem, gyakorlatilag nem tettünk bele semmilyen maiságot a szövegbe, merthogy a legnagyobb csodálatunkra, a valóság alákúszott a mondatainknak. Azt látom ugyanis, hogy a mi hétköznapjainkban is minden arról szól, amit Kafka már megírt a különböző munkáiban. Mellesleg azokat a részeket emeltük ki A kastélyból, valamint a levelezéseiből és naplóiból, amelyek nagyon passzolnak erre a minket körülvevő világra, és szinte alig kellett valamit változtatni. A szöveg azonban sosem a darab maga. A színdarab igazából az a forgatókönyvszerűség, amit az ember megír egy társulatra, egy színházi formára és nyelvre, mindeközben természetesen a közönségre gondolva. S miután Andrással mindketten a film érintettjei vagyunk - annak idején 12 évig dolgoztunk együtt a Pannónia Filmstúdióban, ahol ő a szövegeket írta, én meg rendeztem -, így jól tudjuk, mennyire fontos az a színészi gesztusvilág, amelyik egy előadásban megnyilatkozik. Ezáltal a "Mélyen tisztelt K!" kilenc snittből, vagy ha úgy jobban tetszik - színpadon megvalósuló filmképből áll össze. Egyébként abból indulunk ki, amiből Kafka is Gregor Samsa történetében, amikor is arra ébredt fel egy napon - nyomasztó álma után -, hogy átváltozott valamilyen förtelmes féreggé. Innen adódott nálunk a kezdés, amibe szinte belekeverjük Beckettet is, minekutána egy kukából mászik elő ez a figura, aki akkor eszmél.  Rögtön felmerül a kérdés, hogy ez a valaki vajon az éjszaka vihara elől menekült be a fedelet nyújtó üres kukába, vagy pedig most ébredt fel a nyomasztó álmából? S minthogy annyiszor előfordul, hogy azt álmodjuk, hogy álmodunk, úgy itt sem tudjuk, hogy ez megtörténő eset lesz-e, vagy csupán K. álmában történik meg vele ez a dolog. Ezt a kettőséget pedig az előadás végéig fenntartjuk.

- Mielőtt azonban kiírjuk a Vége feliratot, azért fűzzük tovább a történetet. A ráébredést követően milyen nyomasztó álom-valóság vár K-ra?

- Erről a figuráról hamarosan kiderül, hogy azért érkezett ebbe a furcsa, zárt faluba, mert pályázati úton elnyerte a földmérői állást. Hozzáteszem, a pályázat szó valóban mai, de nem áll távol Kafkától, aki szintén egy levélnek tulajdonítja, hogy K-t oda hívták. Ebbe az - igazából nevesincs - faluba érkezik meg tehát ez a K., aki először még megpróbál ragaszkodni az individuális függetlenségéhez. Ez a szabadságvágya azonban halálra van ítélve egy olyan közegben, amelyik tulajdonképpen hűbéri rendszerben működik, szinte évszázadokra elmaradva a környező világtól. A falu lakói, egy istenszerű valakitől függnek, aki azonban olyan távol van, hogy valójában nem is tudjuk, hogy létezik-e. K., bár nem egy hőstípus, egy ideig még hisz abban, hogy kiharcolhatja magának azt, amiért ide jött. Éppen ezért mindenáron szeretne találkozni a megbízójával, de lassan ráébred, hogy ez lehetetlenség, mivel Klamm - egy fogalom.

Ez az isten háta mögötti település, igazából nagyon hasonlít arra a helyre, amilyenné egyesek akarják tenni a mi életünknek a terét, azazhogy legyünk csak egy szomszédjainktól független zárvány, aminek semmi köze a környező világhoz. Röviden úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a darabbéli falu egy makettje a létező világunknak. Másrészről, a folytonos alkalmazkodásról, és az egyéni szabadság elvesztéséről is mesél ez az előadás, amelyik helyenként ki is kacsint a közönségre, azt üzenve, hogy ezt a fekete komédiát felfoghatjuk úgy is, mint egy vidám szenvedéstörténetet.

- A vidám szenvedéstörténet az olyasvalami, mint egy abszurd álom?  

- Ez nézőpont kérdése... A magam részéről, erősen kötődöm ahhoz, hogy minden hiteles legyen a színházban, még ha felül is emelkedik a valóságos, viaszosvászon-szagú napi életen. Az abszurd ugye azt jelenti, hogy túlmegyünk azon, amit a hétköznapokban tapasztaltunk. Tulajdonképpen ez adhatja az előadás humorát, a határokat feszegeti, de még a realitáson belül marad. Éppen az álom és az irónia mutatja meg azt, hogy a történet, a szereplők és viszonyaik már-már a képtelenség felé mennek, de azért még mindig innen van a valóságon. Nálunk mostanában a fordítottját tapasztaljuk: azt gondoljuk a körülöttünk lévő valóságról, hogy ez képtelenség, és mégis benne élünk, sőt mi több, legyintünk rá, mert megszoktuk. Hogyha egy abszurd színházi előadást csinálunk, annak csak az lehet az értelme, hogy ráirányítsuk erre a képtelenségre a figyelmet. Az alkotás eredménye pedig az lehet, hogy a próbák során a színészek, az előadásokon a közönség rájön arra, milyen képtelenségek között kell élünk, és talán arra is választ találhatunk, hogy vajon miért szoktunk hozzá, hogy ezt természetesnek tartsuk.