- Nem nehéz párhuzamot vonni I. Erzsébet vándortársulata és a hazai függetlenek hányattatott helyzete között. Ez adja Paul Foster darabjának az időszerűségét?

- Ez a darab a Vádli Alkalmi Színház Társulásnak a reflexiója a világra, amelyben mindenképpen fontos szerepet tölt be a színház, mint média. Ha a színház szabad, akkor a világ is szabad. Ha a színházat retorziók érik, vagy olyan ideákat, mintákat tűznek elé, amiket teljesíteni kell, akkor megpróbál kibújni a kötelezettség alól, de ennek tragikus a vége. Ugyanakkor a színház képes a fonákjáról nézni a világot. Ez a kettősség jellemzi az I. Erzsébetet, amelyben egy fiktív társulat eljátssza egy politikai kaland végét, amikor egy másik uralkodó, Jakab veszi át a hatalmat. Erzsébet pávatáncot jár, amelyben a saját politikai családjának és az aktuális világpolitikai helyzetnek is képes megfelelni. Érdekes feladat egy színész számára egy ilyesfajta kvázi reálpolitikus bőrébe bújni, megkeresni magában, hogy ő mit tenne hasonló helyzetben.

- A hatalom lárvaarcú maszkviseletét is tükrözi, hogy Szikszai Rémusz rendezésében férfiak alakítanak női szerepeket.

- Rémusz azt kérte, hogy ne törekedjünk feltétlenül arra, hogy nőket ábrázoljunk, hiszen a ruha maga ábrázolja a nőt. Valóságos helyzetekre kellett valóságos válaszokat adni.

- Ebben látja a színház szerepét?

- A színházban a felfedezés a jó. A felfedezés egy nagyon érdekes kaland, ami új nézőpontból mutatja meg a megszokott tájat. A nézők pedig ráismernek arra, amit addig nem vettek észre.

- A mostani kaotikus társadalmi, politikai klíma sok lehetőséget nyújt a felismerés erejével ható felfedezőutakra. A függetlenek szerepe, felelőssége is megnő ezáltal?

- Mindenképpen. Több millió embert szorít a szükség vagy szűkösség, hogy megteremtse a maga komfort iránti vágyakozását. Nevezhetjük ezt márkahűségnek, párthűségnek, egy eszméhez való végtelen ragaszkodásnak. Minden élőlény számára a szokotthoz való ragaszkodás nyújt lehetőséget a továbbéléshez, ezért olyan nehéz változtatni. A változtatás lehetőségét fel tudja villantani egy olyan színház, amelyik nem függ az éppen regnáló uralkodótól. Egy magára valamit is adó független társulat elsősorban a saját lelkiismeretének kell, hogy elszámoljon, továbbá azoknak az embereknek, akikkel együtt dolgozik, és akik látogatják a létrehozott előadásokat. A független színház nézői szintén független emberek. Abban az értelemben, hogy a társadalmi létnek olyan helyzetében vannak, hogy alig van mit veszteniük. Ezáltal bátrabbak, szabadabbak, mint az átlagos polgári létet élő emberek.

- Miben változott meg az a fajta szellemiség, ami valaha létrehívta a Stúdió K-t, mint szabad alkotóközösséget?

- Alapvetően két irányban változott.  Többen lettek azok az alkotók, akiknek valóságos szükségletük, hogy így éljenek. Másfelől ez a bőség megnehezíti a társulatképződést, ami szükséges ahhoz, hogy tökéletesen értsük egymást. Jelenleg van négy- öt olyan társulat, amelyikhez szívesen megyek, mint egy jazz-zenész egy másik formációhoz, ahol értik, hogy mit tudok játszani a hangszeremen. Kezdetben talán nem ugyanazt a zenét játsszuk, de az alkotás folyamán tanulunk egymástól, és megtaláljuk a közös nyelvet.

- A hatalom, a politika és a színház viszonya a közös nevező abban a három előadásban, amit a Vádlival és Szikszai Rémusszal közösen készített?

- A Caligula helytartója, a Képmutatók cselszövése és az I. Erzsébet olyan, mint egy trilógia a hatalom és az alkotószemélyiségek viszonyáról. A Caligula az alattvalói hűség határairól szól, hogy hol az a pont, amikor az ember elveszíti a szabadságát. A Bulgakov-darab a lojalitás határát taglalja, azt, hogy mikor megy át a megalkuvás alattvalóságba. Az I. Erzsébetben pedig arról van szó, hogy meddig nyújtható a határ, amíg a fennálló hatalom természetéről még szabad beszélni, és mikortól lesz olyan erős az elfojtás, hogy agyonnyomja azt, aki megpróbál kompromisszumok árán is életben maradni. Tragikus látomása az előadásnak, hogy a régi helyébe lépő új hatalom már nem elégszik meg a megalkuvásokkal, hanem gályára küldi a színészeket. Rémusz, vélhetően a társulatvezetői gyakorlatom miatt, olyan szerepeket oszt rám, amelyekben a felelősséget viselem. Úgy tudom, következő előadásunkban, a Rosencrantz és Guildenstern halottban a Színészkirályt játszom majd.

- Demokratikus ellenzéki múlttal országgyűlési képviselőként vett részt az első parlamenti ciklusban. Mi érdekelte a politikai szerepvállalásban?

- Ez is a felelősség kérdésköréhez tartozik. Ha az embernek szabadelvű nézetei vannak, akkor változtatni akar a megmerevedett és igaztalan világon. A rendszerváltás idején nem látszott olyan értelmiségi erő, amelyik kipróbálta volna magát a politikában. Következésképpen szinte mindenki amatőr volt a parlamentben. Ez egy ciklusra szóló vállalás volt a részemről is. Azóta a művészek nagy része elfordult a politikától. Csalódtam azokban, akik ma azt üzenik a Facebookon, hogy ne beszéljünk arról, ami körülvesz minket. Koromnál és erőmnél fogva egyre kevesebb akcióban veszek részt, de ha tehetem, mindenütt hangoztatom a véleményemet.

- Akkoriban ellenezte a színészkamara megalakulását. Miért?

- Minden olyan intézményt ellenzek, ami kötelező, ahová azért hajtják be az embereket, hogy egy függelmi rendszer részesei, alattvalói legyenek. Láthatjuk most a pedagógus kar esetében, ahogy egy érdekképviselet, szakmai érdekű tömörülés hadsereggé szerveződik. Már Lenin is úgy tartotta, hogy a proletárdiktatúra felépítésekor követnie kell az államvasutak hierarchizált, mereven szabályozott rendszerét. Mi is lassan egy totális vasúti társaság alkalmazottai leszünk. Egy nagy politikai család megtűrt rokonai. Nem ostorozom a népet a választások miatt. Miközben a rendhez igyekszik alkalmazkodni, lehet, hogy otthon morog, de úgy véli, az életben maradását segíti, ha betartja a menetrendet. Fél attól, hogy ha valaki más veszi át az állomásfőnökséget, akkor balesetet okoz, amiért ő is felelős.

- Ebben a nagy állami vasúti társaságban milyen stratégiát lát körvonalazódni a kultúrpolitika részéről a függetlenekre nézve?

- Nem látok valódi kultúrpolitikát. Másodrendű emberek kaptak döntési lehetőséget, akiknek nincs sem szakmai, sem emberi tekintélyük. Nem autonóm személyiségek, a felsőbbség bólintására várnak. Illyés Gyula szavaival élve: magánszorgalmú kutyák, akik többet lihegnek és csaholnak, mint amennyi hasznot hajtanak. József Attila esetében mindig sikerült valamiféle közmegegyezéssel ünnepelni a költészet napját. Idén mérhetetlenül egyoldalú megemlékezés zajlott a Thália Színházban. Mezey Katalin fémjelezte a válogatást, aki azt nyilatkozta a Duna Televízióban, hogy József Attila vallásos versei képviselnek csak igazi művészetet, az összes többi pártmegrendelésre készült. Nem sajnálkozom azon, hogy a kulturális élet is két részre szakadt. Legyen végre világos, hogy az egyik oldalon van a minőség, a másikon az alattvalói hűség. A függetlenek, tágabb értelemben az olyan független szellemiségűek is, mint a Katona József Színház, megpróbálják addig húzni, ameddig a személyiség szabadsága érvényesülhet. Ahogy a Kádár-rendszer egy meghatározott szakaszában létezett a tűrt kategória a támogatott mellett, most is megmaradt egy kevés életlehetőség. Amúgy a kiéheztetés felé hajlik a kultúrpolitika. Aki gazsulál, az pályázat nélkül is több pénzt kap. Lásd Markó Iván. A Magyar Művészeti Akadémiába vagy egzisztenciális függőség miatt lépnek be, vagy azért, mert eljutottak a gondolkodásnak arra a fokára, hogy szél ellen nem tudnak... Pozitív hozadéka is van ennek a szűkösségnek: megerősödik a független gondolkodás. A művészetet nem tiltja a hatalom, csak a létezését nehezíti meg. Félő, hogy lassan-lassan hódít az öncenzúra. A független szcéna esetében szerencsére még nincs politikai, szociológiai értelemben vett önkorlátozás.

Fidelio Színházi Est: I. Erzsébet

A világtörténelem egyik legellentmondásosabb alakjának, I. Erzsébetnek emléket állító produkció április 29-i előadása után közönségtalálkozó keretében kérdezhetik az alkotókat a Fidelio szervezésében.