Fojtogató gazdatest és „kinderaktív” előadás – két premier Gyulán

„Ha csak egy lenne!”

Bódi Attila drámája két hangra íródott, az Ikrek egy furcsa, transzcendensnek ható térben, az időben utazva jeleníti meg egy ikerpár életútját, sorsjátékát – a darab műfaja szerint létmese. A két testvér az anyaméh ölelésében lét és halál peremén – ezt jelzi a játszók fehérre mázolt arca is – igyekszik megismerni a világot. Egy világot, amelyet szinte jobban, mélyebben értenek, mint a „kint élők”. Míg a halál pillanatában egy egész élet pereg le a szemünk előtt, úgy Bódi Attila szövegében az indulás pillanata kap egy kimerevített egészet: az egyfelvonásos kamaradarabban a fivérek saját, lehetséges jövőjüket értelmezik, de múlt időben.

Kiss Beatrix lepedőfehér és kórteremhideg környezetét Cári Tibor éteri, filmes zenéje tölti be. Az egyetlen és központi díszletelem egy kórházi ágy, amely egyszerre jeleníti meg az élet kezdő és befejező szakaszát. Talán kicsit túl jól is: az emlékfoszlányok felfestése szinte kizárólag a narráció útján történik meg, emellett csupán a közegteremtő zenére és Katona Gábor koreográfiájára hagyatkozhatunk.

Szilágyi Áron és László Roland az Ikrekben (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)

Vajdasági színészek, László Roland és Szilágyi Áron játsszák a testvéreket, előbbi a finomabb, kedvesebb, utóbbi a vadabb, nyughatatlanabb lény. Idült vigyorral az arcukon, valami állandó groteszkségben viszik végig az ikrek történetét, amely nem konkrét, szituációkkal teli út, hanem egyrészt az azonosság, másrészt a különbözőség intenzív terepe. A minden rezdülésre reagáló magzatok önmagában jó sodrású, dinamikus szöveget kaptak (dramaturg: Lőkös Ildikó), holott a dialógusokban visszatérő sokszoros értelmezés, magyarázatadás számomra színháziatlan. Hibátlanul helytáll a két főszereplő, pedig nem lehet a legegyszerűbb egy ilyen makacs rendszerben.

„Ha csak egy lenne!” – tér vissza az anyától idézett, kegyetlen gondolat, a gyermekei ellen elkövetett első árulása. Ködösnek érződhet, de Bódi Attila drámájában mégis az egész művön átvonuló feszültség képződik a mondat által:

– ez okozza az alapvető konfliktust, és ez teszi ambivalenssé a fivérek viszonyát a „gazdatesthez”. Teljesen mindegy, épp merrefele halad a történet – az anya mindennapjaiban való részvételnél tartunk vagy egy felnőttkori tragédiánál –, a kellő hatást a már említett paradoxon, valamint az ikrek kapcsolatának kivételessége teremti meg.

Jelenet az Ikrekből (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)

Árkosi Árpád rendezése fejezetekre tagolta az amúgy is regényszerű alapanyagot, nagyjából egy éve, 2025 júniusában már foglalkozott vele felolvasószínházi formában. A két szereplő mellé beemelt egy harmadikat, Dedovity Tomity Lea az előadás néma játékosaként több alakot jelenít meg: anyát, ápolónőt és egy transzcendens (talán az elmúlást szimbolizáló) lényt. Jelmezei izgalmasak, bár megjelenései túlkomponáltak, az előadás végére kiismerhetővé válik a rendszer. Kicsit ugyanaz volt a bajom vele, mint a szerző regényéből 2023-ban született Lázadni veletek akartam-előadással: az anyag egyszínűsége egy idő után a színház adta váratlanságot, pillanatnyiságot gátolta.

„Amióta csak élek, gyászollak” – mondja egyik fél a másiknak a darab elején, a mondatban rejlő kettőség pedig átvonul az Ikreken: a mű ugyanannyira szól egységről és egyenlőtlenségről, tabula rasáról és eredendő igazságtalanságról, szeretetről, féltékenységről. Az előadás megítélésében máig bizonytalan vagyok, de akasztófahumorával együtt van egy sajátos, fagyos érintése, amely mindenképpen erős hatást kelt.

Szilágyi Áron és László Roland az Ikrekben (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)

Mese az álmatlanságról

Amennyire hiányolható a szituatív játék az Ikrekből, annyira tobzódik a Volt egyszer egy…-ben. Ifj. Vidnyánszky Attila ismét a beregszászi társulattal dolgozott együtt, és a REVIZOR РЕВІЗОР sikere után komoly várakozás előzte meg a gyulai bemutatót.

„0-tól 99 éves korig” ajánlja magát az előadás – ez, illetve a cím is utal rá, hogy valami univerzális mesefolyamba csöppenünk. És valóban: az alapszituáció szerint egy gyerekelőadás nem tud elkezdődni, ugyanis egy, a takarásban elkallódott kislány a szüleit keresi – ennek okán a jelenlévő társulat úgy határoz, valamiként elaltatják a gyereket, hogy aztán el tudják indítani a produkciót. És mivel mással lehetne álomba ringatni a kicsit, mint mesével?

báb- és tárgyjáték, képzeletbeli barát, indiánsztori, lovagi páncél, Messi-őrület, balettelőadás, latinos dallamok, habfürdő, hógolyózás, felnőtt- és gyerekpoénok – egyszóval a gátlástalan szórakoztatás. Egy ponton még a Monty Python teniszező pudingjait is felfedezni véltem – de ez már lehet, az én asszociációs tengelyem. Hogy ebből a hömpölygő geghalomból a gyerekközönség mit fog föl, sejtelmem sincs, hallottam őket nevetni, odaszólni, úgyhogy nem ment el mellettük. Ahogyan mellettem sem, szürkezónák kíséretében, de összességében szerettem.

Jelenet a Volt egyszer egy... c. előadásból (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)

A Volt egyszer egy… hozza azt az önreflektív, izgága, metaszínházi minőséget, amelyet a rendezőtől megszokhattunk, plusz épít a gyerekközönségre – ahogy mondják: „kinderaktív”. Az előadás kifejezetten szerethető része a helyszínhez való igazodás – hogy minden ott és akkor, a Várszínházban, illetve a régióban történik: gyulai mamáék és csabai mamáék versengenek az unoka kegyeiért, miközben a gárda percenként froclizza a nézőt. Fenntartja a figyelmet az a rendezői döntés, amelynek megfelelően szinte minden karaktert Ferenci Attila és Vass Magdolna szinkronizál – ennek köszönhetően az amúgy önmagát ismétlő alapszituáció (gyerekaltatás) nem üresedik ki.

– és el is kél a humor, az elengedés az alkotás befogadásakor, mert az még nincs teljesen készen. A ritmus olykor megbicsaklik – az anyag teljes birtokbavételéből fakadó magabiztosság még hátravan.

A kislányt egy bunraku báb (tervezte: Csapó Attila) jeleníti meg – ezt a kreatív ötletet nem használja ki az előadás, hiszen a gyermek túlnyomórészt fekszik. A bejövetelének és távozásának pillanata a legfelépítettebb, a köztes időben több-kevesebb érzékkel mozgatják. Hangját, majd élőszereplős verzióját Polyák Anita adja, akit nagyon lehet szeretni a Volt egyszer egy…-ben. De nem csak ő érdemel dicséretet, összességében az egész gárda, mivel érezhetően improvizációkra, asszociatív ötletfüzérre épít a produkció.

Jelenet a Volt egyszer egy... c. előadásból (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)

„Anya, mi együtt fürdünk a Kárpát-medencében?” – ez abszolút az előadás legjobb dumája, és gyönyörű keretet kap a fináléval. A végéhez közeledve egy önfeledt hógolyójelenet – snowshow – zajlik a meseillusztrációt idéző, festett díszletfüggöny előtt (a látványt Vidnyánszky Alexandra tervezte). Bár ezek a mesebeli hegyek lehetnének akár a Kárpátok is, hátteréül szolgálva egy határátkelés történetének, ahol a gyerek hátramarad. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése – hasonlóan A revizorhoz – voltaképpen az infantilizmusból érkezik meg a mélyebb tartalomhoz. Így végződik egy nagyon szép és összetett képben a mesejáték: a gyerekágyból átalakuló határkerítés mögül néz a társulat, miközben az elmúlás könnyűzenéje, a Le vent nous portera szól.

– és a kislány szülei is megérkeznek.

Egyenetlen ívű, de ígéretes előadás lett a Volt egyszer egy…, kíváncsi leszek, hogy más helyszínből, térből, környezetből mit hoz ki. A java még hátravan!

Jelenet a Volt egyszer egy... c. előadásból (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)

Fejléckép: Montázs – jelenet az Ikrekből és a Volt egyszer egy...-ből (fotó / forrás: Kiss László / Gyulai Várszínház)