Termékeny időszakot tudhatsz magad mögött, hiszen a pandémia alatt is számtalan bemutatót, projektet jegyzel.
Valóban több bemutatóm is volt, a Közellenségből az utóbbi hónapokban kettő is, Nyíregyházán és Tatabányán. Nagyon inspiráló, amikor a szöveg mögött látni egy valódi rendezői gondolatot, formai megoldást, vagy azt, ahogyan a színész igazítja magára a szöveget. A figurák kitalálásakor általában nem konkrét személyt formázok – persze, régebben előfordult, hogy egy-egy ismerősről, járókelőről mintáztam, de ez ritka.
Tasnádi István (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio )
A karakterekhez illeszted a helyzeteket, vagy a szituációkhoz írsz figurákat?
Alapvetően valóban ez a két felfogás létezik: az egyik még Arisztotelésztől ered, a konfliktust helyezi a középpontba, a másik pedig a nem egészen százéves Egri Lajos-féle iskola, ami azt mondja, hogy a karakter legyen háromdimenziós, rendelkezzen egy érvényes premisszával, kerüljön kihívás elé, és ez majd szinte magától létrehozza a történetet. Hogy nálam melyik érvényesül, nehéz megmondani, hiszen egy spontán folyamatról van szó, de azt gondolom, hogy
addig nem érdemes elkezdeni írni, amíg nincs meg több kontúros, egymástól élesen különböző figura, mert különben össze fognak folyni a karakterek.
De persze többnyire akkor lesz jó egy dráma, ha van egy erős történetmag és meglepő alaphelyzet. Vagyis a kettőnek együtt kell lennie ahhoz, hogy ne csússzunk bele abba, hogy egy működő alapkonfliktushoz passzív, érdektelen, neutrális alakok kapcsolódnak.
Az ember tragédiája 2.0 - csendes-óceáni szín (Fotó/Forrás: Kiss László / Vörösmarty Színház)
A székesfehérvári Vörösmarty Színház nagy vállalása Madách Imre emberiségkölteményének, Az ember tragédiájának továbbírása volt, melynek zárójelenetét jegyzed. Hogy alakult ki a Csendes-óceáni szín?
Abból a szempontból könnyebb helyzetben voltam – ugyanakkor ez adta az írás nehézségét is –, hogy adott volt a klasszikus képlet: Ádám, Éva és Lucifer hármassága. Valójában azt kellett kitalálnom, hogy hogyan tudom őket olyan helyzetbe hozni, amit Madách már nem láthatott a maga korában. Így találtam rá a csendes-óceáni szemétszigetre, ami már régóta foglalkoztat. Egy óriási, három lengyelországnyi területről van szó, az óceánon pillepalack és nejlon szeméthegyek úsznak. Minden alkalommal elképedek, amikor olvasok róla, hogy ilyen létezhet. Ráadásul egyre nagyobb lesz.
Amin Ádámék egy luxusjachttal mennek keresztül.
Igen, egy klímacsúcsra igyekeznek, csak zátonyra futnak a szemétszigeten. A jacht erős szimbólum, és ad egy keretet az első, Titanic-színnel párosítva.
Mindenképpen szerettem volna játékba hozni a nagy világjobbítókat, akikről még nem tudjuk, hogy valóban azok-e, vagy csak egy szerepben tetszelegnek.
A filantróp Ádám azért megy jachttal a klímacsúcsra, hogy ne szennyezze a légkört a kerozinnal. Lucifer pedig rámutat az egész álságosságára, illetve hogy hiába a nemes szándék, ha az egészet egy olyan kommunikációs burok veszi körül, ami miatt az egész ügyet kifelé úgy interpretálják, ahogy akarják.
Tasnádi István (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Biztosak voltunk benne, hogy támadni fognak minket amiatt, hogy hozzányúlunk Madách művéhez. És egy kicsit meg is lepődtünk, mert nem ért minket annyi támadás, mint gondoltuk. Leginkább azt tartottuk szem előtt, hogy amit létrehozunk, az a lehető legjobb legyen, méltó Madách szellemi örökségéhez. Tulajdonképpen ezek kortársi kommentárok az alapműhöz. Nagy volt a tét, a mű mögötti plusz gondolatot kétséges kizáróan igazolnunk kellett. Nagyon könnyen válhatott volna ez a darab paródiává, de szerencsére nem ez történt.
Mindenképpen megcsináltad volna?
Ha nem találom meg azt a gondolatot, amiről úgy vélem, hogy érdemes hozzátenni Madách történetéhez, akkor visszalépek. A Csendes-óceáni színnél az előbbieken túl a nőábrázolás foglalkoztatott leginkább. Hogy miként tudom Évát máshogy megmutatni az alapműhöz képest. Madách meglehetősen szimpla figurának mutatja Évát, a XX. században aztán a nemi szerepek változatosabbak lettek: az emancipáció, a szavazati jog, a munkához való hozzáállás is mind olyan kérdések, amik formálták a társadalmat és benne a nő helyzetét.
Az a kissé bugyuta Éva, az egyszerű, impulzus vezérelt ösztönlény, aki mindenre rácsodálkozik, ma már zavaróan leegyszerűsítettnek tűnik.
A te Évád ráadásul elég maszkulin.
És nem is Évának, hanem Briannek hívják, aki egy transznemű ökoterrorista. Ádám fel is lelkesül a gondolattól, hogy itt van valaki, aki fiúnak született, de most nőként él és forradalmár, egyfajta androgün teljesség. Ádám évezredek óta ismeri a nőt, de ilyet még nem látott és meg akarja tudni, ki is ő. Aztán persze kiábrándul ebből a románcból, viszont behoztunk vele egy új gondolatot – a gender témáját –, amihez a mai embernek van kapcsolódása és mindenképpen gondol róla valamit – akár pozitív, akár negatív vonatkozásban.
Tasnádi István (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Nagyon aktuális a téma, és kiábrándulás a vége. Ha a jelenben nincs megoldása a felmerülő problémáknak, akkor hova futhat ki a történet?
A darab befejezése egy eléggé himnikus vég, amiben megcsillan a remény. Ebből a szempontból hűek szerettünk volna maradni Madách költeményéhez. Ugyanakkor, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, egy világjárvány és gazdasági válság közepén, körülnézve a világban, nem túl sok bíztató jel van.
Folyamatosan nyomogatjuk a vészcsengőt, a művészet is ezt teszi a maga módján.
Most elindulhatna egy letisztulási folyamat, csak éppen azt látjuk, hogy a többség nem tanul a saját kárán sem, hanem az első adandó alkalommal visszatér a régi, pazarló szokásaihoz és meddő élvezeteihez.
Ha már szórakozás: a színházak egy része a járvány alatt láthatóan a szórakoztató, vidámabb témák felé fordult, talán kissé mellőzve a komolyabb, elgondolkodtató darabokat.
Ez valóban így van, de az is látható, hogy ez a koncepció – hogy ne terheljük meg a nézőt, inkább andalítsuk – nem, vagy csak részben működött. Ha csak Az ember tragédiája 2.0-t vesszük, az sem épp vígjáték, ráadásul közel négy és fél óra hosszú, mégis sikerrel megy és álló taps van a végén. Pedig sem a témája, sem a koncepciója alapján nem volt borítékolva, hogy ilyen népszerű lesz. Az is csodálatos, hogy egy olyan helyzetben, amikor a színházak sorra mondják le az aznapi előadásaikat megbetegedés miatt, színpadon tud maradni egy olyan produkció, amiben a teljes társulat játszik.
A józan ész mégis azt diktálná, hogy a néző szórakozni és kikapcsolódni akar, nem pedig a jelen problémáin rágódni.
A néző, aki jegyet vesz a színházba egy járvány közepén, és vállalja annak a kockázatát, hogy közösségbe megy, valószínűleg tartalmas dologra vágyik, hogy legyen értelme beülni, és más emberekkel együtt átélni az élményt.
Azt látom, a színházba járók éppen hogy nyitottabbak lettek az egész létünket érintő egzisztenciális, akár filozófiai kérdésekre, és azt várják, hogy egy dráma ne a napi publicisztika szintjén foglalkozzon egy-egy mindnyájunkat érintő dilemmával.
Tasnádi István is kilátogatott saját hangjátékának helyszínére (Fotó/Forrás: Vollmuth Krisztián / Jurányi Ház)
Említetted Az ember tragédiája 2.0 koncepcióját. Ebben, illetve a Jurányi Ház Színház a város projektjében is többen vettetek részt. Amikor többedmagaddal írsz egy darabot, milyen szempontok szerint dolgozol?
A drámaírók általában nagyon kényesek arra, hogy a szerzői integritásuk megmaradjon. Szerencsére mindkét munka olyan volt, hogy a saját gondolataink mentén írhattunk. Fel voltam rá készülve, különösen a Tragédiánál, ahol a négy darabnak illeszkednie kellett, hogy a nem odaillő szálakat majd a többihez kell fésülni, de erre sem volt szükség. Pedig furcsa módon előfordult, hogy párhuzamosan ugyanazokat a gondolatokat adtuk a szereplőink szájába, például
Darvasi Lászlóval egymástól függetlenül erősen összecsengő mondatokat írtunk Lucifernek vagy Ádámnak – ezek végül benne is maradtak az előadásban, egymásra reagálva, egymást erősítve.
Mivel mindenki a saját anyagán dolgozott, nem is egyeztettünk sokat, a fehérvári darabnál kétszer, a Színház a város esetében egyszer találkoztunk.
A Színház a város sok szempontból eltér Az ember tragédiája 2.0-tól, például nem volt olyan alapmű, ami kiindulópontot jelenthetett.
Szeretem, ha látom a határokat, de az is nagyon inspirál, ha bármit megtehetek. A Jurányi Ház ránk bízta a helyszínválasztást is – persze, adtak néhány támpontot –, így teljes mértékig a saját gondolataim mentén írhattam. Több helyszínre is elmentem, mielőtt a Vérmezőre rátaláltam. Sokat járok arra – írtam már róla az Időfutárban is –, és elgondolkodtatott a hely története, az az időszak, amikor még futárrepülők landoltak ott a háború alatt, amikor mocsaras terület volt még az őskorban, vagy amikor forradalmárokat nyakaztak le a XVIII. század végén. Azt szerettem volna, hogy a néző, aki kijön ide, úgy tudjon ráhangolódni a helyre, ahogyan a telefonját ráhangolja a hangjátékra. Én csak összehúztam az időt és a történelmi eseményeket, így, aki meghallgatja, tizenöt perc alatt több ezer éven száguld át.
Tasnádi István (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
A hangjáték alatt a hallgató egyedül van, a színház pedig többek között a közösségi élményre épít. Hogy teremti meg ezt az érzést egy ilyen alkotás?
Tulajdonképpen minden színház, amiben emberek eljátszanak valamit közönség előtt. Itt a közönség most alkalmanként egy ember. Amit mi csináltunk, egy létező és jól működő műfaj egyfajta változata, köztéri hangjáték. Nem lehet vele teljes mértékben kiváltani a hagyományos színházat, nem is ez a cél, de kitűnő alternatíva, amikor az ember valamilyen okból nem juthat el egy-egy előadásra. Ez egy olyan kísérlet, ami műfaji és technikai szempontból is izgalmas lehetőségeket rejt magában.
A hangjáték egy pontján a hallgató is kap szerzői instrukciókat. Ennek mi a funkciója?
Az instrukció végrehajtása szabad döntés, a történet enélkül is működik.
Szerettem volna bevonni a játékba a hallgatókat. Bízom a nyitottságukban, illetve abban, hogy beszippantja őket annyira a történet, hogy végül megteszik, amire kérem őket. A közös játék élménye csodálatos lehet, főleg egy olyan időszakban, amikor ennyire el vagyunk szigetelve egymástól.
Ha különleges színházi formákról van szó: a következő projekted is rendhagyó.
Az Orlai Produkció és a SzínházTV készít egy új előadást, ami csak online lesz elérhető. A járványhelyzet miatt rengeteg előadás marad el, ezt minden színház megérzi. Orlai Tibor éppen ezért úgy döntött, hogy a következő bemutatóját online térben tartja. Ez önmagában nem lenne annyira újszerű, viszont mi most egy olyan szemszögből mutatjuk meg a színházat a közönségnek, ahonnan nem szoktak látni – hátulról. A színpadon egy percet sem leszünk.
Fejléckép: Tasnádi István (fotó: Fábián Évi / Fidelio)
hírlevél
