- Mely részeit használtad fel az eredeti műnek?
- Több fejezeten átvonul az a taxis jelenet, amelyben az Oktogontól a Kútvölgyi kórházig utazik három ember - két nő és a sofőr -, a dramaturgiai ívet pedig a közben kirajzolódó motívumok adják. Amikor a darabot írni kezdtem kiderült, hogy nem elég, ha a taxis fejezeteket használom, hanem az egész regényből be kellett emelnem bizonyos elemeket, gondolatokat. A regény eredetileg is az Egy úri ház című fejezettel kezdődött volna, Nádas csak később írta elé a három berlini fejezetet. Mi most visszaállítjuk ezt az indítást, és egy kicsivel tovább is utazunk, hogy még többet elmondhassunk a három ember viszonyáról, ami egy szinte véletlen találkozás, ám kiderül, hogy sorsszerű fizikai-, szellemi- és történeti kapcsolat van a szereplők között, sokkal mélyebb, mint amit ők maguk feltételeznének. A szövegkönyv amúgy rövid, azt szoktam mondani tréfásan, hogy olyan, mintha az ezerórás regény másfél órás trailerje lenne.
- Adta magát Nádas szövege, hogy drámává alakítsd?
- Nem. Amikor először eszembe jutott, azt hittem, könnyű lesz áttenni színpadra, de amikor újra elővettem a regényt rájöttem, hogy ez súlyos tévedés. Maguk a dialógusok zseniálisak, de szándékosan túlírta őket a szerző, színpadra nem feltétlenül alkalmasak eredeti formájukban. Az elhangzó szöveg azonban - amit az előadásban főleg Takács Kati szerepénél lehet majd érzékelni - az a nádasi anyag, amely az én fülemben csodálatos muzsikaként képes megszólalni. Nádas gondolkodásmódja mélyen átitatott a színházzal és az operával, hiszen ő maga is drámaíró, és ez érződik minden szövegében. Egyébként szerepel a regényben egy másik jelenet is, amit szívesen megcsinálnék: négy nő kártyapartija egy Pozsonyi úti lakásban.
- Rendkívül népszerű regényről van szó, Nádas Péter neve pedig nem egyszer felmerült már a Nobel-esélyesek között. Te magad is kimagasló alkotásnak tartod?
- Igen, nagy rajongója vagyok, mondhatnám a groupie-ja, ha ez a szó még ma is érvényes. Egy olyan különleges anyagot szőtt szavakból Nádas, amilyent még életemben nem láttam, és most munka közben szinte nagyítóval néztem meg. Bársonyos, selymes, könnyű, fullasztó, forró, hideg, ólomnehéz, visszhangzó, süket, pihekönnyű, mindez együtt. Fantasztikus. Az előző művét, az Emlékiratok könyvét évekig nem olvastam el, ott állt a polcomon, ezt viszont szinte azonnal behabzsoltam. Pedig sokak szerint lényegesen nehezebb olvasmány, és ez lehet, hogy így is van, de én az első pillanattól fogva úgy éreztem, hogy mindent értek benne. Ekkor még nem volt szó róla, hogy darabot írok belőle, csak úsztam benne. A színpadra adaptálás gondolata egy színésznő arcából következett, ugyanis Takács Katival már régóta terveztünk közös munkát.
- Takács Kati partnereinek személye azonban változott a korábbi tervekhez képest.
- Igen, és szerencsém volt a pótlásokkal. Stohl András helyett lett Balikó Tamás, aki nagyszerű színész, Kiss Diána Magdolna helyett pedig Bánfalvi Eszter, aki szintén csodálatos karakter. Más, mint Gyöngyvér, a regénybeli figura, de a karcosságával, az élességével, az infantilizmusával nagyon sokat tud hozzárakni a szerephez.
- Főként dramaturgként, fordítóként és drámaíróként működsz közre a színházakban. Biztos terep számodra a rendezés?
- A rendezés furcsa, visszatérő feladvány számomra. Soha nem rendezek azért, mert rendezni akarok, hanem általában felkérések érkeznek hozzám. Ezúttal nem én lettem volna a rendező, hanem Szikszai Rémuszt kerestem meg, ő azonban végül sajnos nem ért rá. Mivel nem akartunk több embert bevonni a munkába, így magamra vállaltam ezt a feladatot is. Tavaly tavasszal Nagyváradon már rendeztem, a saját darabomat, előtte Kecskeméten is Az eltört korsót, de mindkét esetben a színház keresett meg, tehát nem arról van szó, hogy magamat rendezőnek tartanám és szüntelenül nyomulnék, hogy ezt vagy azt meg akarom rendezni. Nem mondom, hogy nem élvezem a rendezést, vagy hogy nem tanultam volna meg bizonyos fokig a pszichológiáját. Néha már úgy érzem, hogy rendezői fejjel gondolkodom, de alapvetően azért nincsenek ilyen ambícióim.
Létezik az a dramaturgtípus, aki a rendező mögött ülve azt hiszi, mindent ő tud jobban, mindent ő talált ki és hogy valójában ő irányít. Pedig ilyenkor csak szekundál a rendezőnek, és igen, néha magam is beleestem ebbe a hibába. De amikor előre kell ülni egy sorral az egy pokoli nehéz helyzet, sivatagi magány, amelyben hihetetlen nagy felelőssége van az egyes döntéseknek. Ezt a lelki terhelést nekem meg kellett szoknom, meg kellett tanulnom. Korábban rendezőként nem voltak előre határozott vízióim az előadásról, még azt se tudtam, miért jön be a színész a színpadra. Dramaturgként már tudtam, de rendezőként nem. Az elmúlt évek alatt kialakult egyfajta rendezői attitűdöm, ami viszont idegen az alkatomtól, nem vagyok ugyanis egy "akaratgép", inkább visszahúzódó, sodródó alkat vagyok. Az utóbbi rendezéseimnél azonban már van valamilyen vízióm, egy megfoghatatlan, racionálisan nem elmondható őskép, amelyhez folyamatosan közeledek, és most már nem esik annyira nehezemre egy színészt manipulálni, amit régen szégyelltem volna.
- Még valakibe tudsz kapaszkodni, ő pedig Vörös Róbert dramaturg.
- Nagyon szeretek Vörös Robival dolgozni, ez már harmadik közös munkánk. Ő egy olyan ember, aki nagyon erős színházi érzékkel rendelkezik. Nem kell, hogy mindig ott legyen, időnként megjelenik, és másfél percben szubsztanciális dolgokat mond. Nem beszél mellé, nagyon meg lehet bízni a színházi gondolkodásmódjában és ugyanolyan szenvedélyes ezekben a dolgokban, mint én. Sokszor akkor is igaza van, amikor nincs.
- Ez egy szalonra szabott előadás lesz? Mi is ott ülünk majd a taxiban?
- Ez a szituáció a Rózsavölgyi Szalonban speciális helyzet. Színház és nem színház közötti állapot, amit tudomásul veszünk, én már eleve úgy írtam a darabot, hogy benne legyen ez a marginális pozíció, a színházi formához képest némileg kiszóló, egyszerűbb eszközöket alkalmazó előadás. Úgy teszünk, mintha épp itt lennénk a Rózsavölgyiben, és az itteni közönségnek elmesélnénk egy történetet.
hírlevél
