Jó füle volt annak, aki meghallotta a latin eredetű szakszóban a sajátosan magyar szétszedési, és a két összetevő értési, értelmezési lehetőségét. A textus maga is kétértelmű, szövet is meg szöveg is, így már magában is egyesíti az irodalom és a képzőművészet világát. A létezés e kétféle leképezését. A túra viszont egyértelmű: gyalogolunk képtől képig, szövegtől szövegig. Illetve: valójában színésztől színészig, jelenettől jelenetig. Fülig merülünk a művészebe. Úgyhogy valójában színházba keveredünk.
Az első alkalommal 2013-ban (akkor még Ganymed Goes Europe címmel), a Szépművészeti Múzeumban megvalósult eseményre most ősszel a Magyar Nemzeti Galériában került sor. Az idei változat formai újdonsága annyi, hogy ismét nem egy rendező – mint az utóbbi két alkalommal Valló Péter –, hanem a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendezői osztálya készítette. Bagossy László és tanársegéde, Kovács D. Dániel, valamint tanítványaik: Csernai Mihály, Székhelyi Dániel, Vilmos Noémi, Walters Lili, Sándor Dániel Máté, Antal Bálint, Benkő Klaudia és Dyssou Bona.
Kritikusi kedélyemet természetesen ez utóbbi tény borzolta föl.
Csöppet csalódtam, ugyanis nem forgatták ki. De azért sok igazi, élvezhető színházi pillanatot szereztek. Kevés eszközzel, mondhatni a semmiből teremtettek illúziót keltő színházi tereket. (Ahogyan az iskolában megszokhatták.) Ebben segítségükre voltak a Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének hallgatói: Auer Alexandra, Gindele Dzsenifer, Gúth Zsófia, Hodován Mária, Jakab Rebeka, Kárpáti Panna, Kopp Krisztina, Koncz Eszter, Lencsés Noémi, Mestyán Lili, Sánta Emese és Varga Boglárka, Zeke Edit tanszékvezető iránymutatásával.
A csekély személyzet – gondolom, a terek szűkössége folytán – eleve alapkövetelmény volt. Azt nem tudom, vajon két főben maximálták-e a létszámot, de tény, hogy hét monológot és három dialógust láthattunk, hozzátéve, hogy Stork Natasa magánbeszédéhez a nézők közül szerzett magának néma partnert, Kiss Diána Magdolna pedig egyedül jelenített meg két asszonyt, anyát és lányát. Én színházszerűbbnek érzem a párbeszédet, az egymásnak feszülő vagy az egymást kiegészítő alakok replikáit, mint egyetlen személy gondolatainak, érzéseinek hullámzását. Tudjuk persze, hogy létezik monodráma, de azt is gyakran tapasztaljuk, hogy mindenféle egyszemélyes szövegelést monodrámaként aposztrofálnak. Ráadásul posztmodern világunkban nem is nagyon illik egy-egy szöveg drámaiságát firtatni, sokkal illedelmesebb dolog színpadi szöveget emlegetni. De azért nem árt, ha a szövegben dráma (is) lappang. Lényegében alighanem attól lesz igazán színpadi.
És örültem annak is, hogy nem hallottam bármily színvonalas és mély, de „egyhallásra” felfoghatatlan, követhetetlen, alapos, elemző, ide-odalapozgató olvasásra való textusokat.
Néha hajlok arra a gondolatra, hogy tulajdonképpen minden a szövegen múlik. Ez az alapja, kiindulása mindennek, ami a színen hatásos lehet. Ám máskor meg úgy vélekedem, hogy minden mégis inkább a színészeken múlik. Sokszor tapasztaljuk, hogy egy-egy színész miképpen tud megemelni vagy éppen mulatságossá tenni közömbös, érdektelen vagy akár kimondottan vacak szöveget. (És nemcsak olyasmikre gondolok, mint amikor Kazal László elénekelte a telefonkönyvet.) A Terxtúrára kerülő szövegek mindig színvonalasak, meg az irodalmi divatokat is követik, az ideiek pedig füllel is élvezhetők.
Amúgy persze végső soron valóban minden a színészeken múlik. Megtalálják-e szöveg lelkét, vagy ha nincs neki, lehelnek-e belé. Stork Natasát talán még sosem láttam olyan elevennek, energikusnak és szellemesnek, mint amikor a nézők közül vőlegényt ragadva előadta Szvoren Edina Slágfertig, szőke, karakán című alkotását, amelyet Ferenczy Károly Kettős arcképe (Noémi és Béni) ihletett. Piti Emőke szívszorító fájdalomtól nehézkes artikulációval, szenvedéstől karikás szemmel mondja Mán-Várhegyi Réka Pór Bertalan Családja nyomán született novelláját, amelyben a Szent Kunigunda család koncertet ad. Osváth Judit ugyancsak egy család életének drámai belső feszültségeit sűríti Bencsik Orsolya Nem könnyű munka című írásába, Kiss Diána Magdolna anya és lánya kapcsolatának érzelmi gubancát rángatja mind szorosabbra Szabó Borbála Edd a levest című művének előadása közben, Kurta Niké képkeretből kiszállva mondja Szaniszló Judit szövegét, az Egy lány a bál után-t, amely Borsos József festményéhez kapcsolódik. Az egész este kiemelkedő eseménye Kovács Krisztián játékában a Séta a Víztoronynál. A színész egy járókerettel haránt irányban végigmegy a nézők közötti ösvényen. Közben Nagy Koppány Zsolt írásával minden fontosat elmond egy ember életéről, sorsáról.
Vámos Miklós párjelenetet illeszt Benczúr Gyula Olvasó nő az erdőben című festményéhez, amelyet Szávai Viktória és Ódor Kristóf operaivá duzzasztva karikíroz (rendező: Bagossy László), Lackfi János írása, az Ádáméva, Évaádám Johann Millitz XVIII. századi festő Főúri pár mint Ádám és Éva című alkotásához fűz mai párhuzamot, ezt Szalontay Tünde és Terhes Sándor naiv bájt és fanyar humort ötvözve jeleníti meg.
Feltűnő, de talán a műfajból is adódó szükségszerűség, hogy a magányos lélek és a családi kapcsolatok bajai adják a jelenetek nagy többségének témáihoz az alapanyagot.
Németh Gábor Csernus Tibor Újpesti rakpart című képéhez írt szellemes dialógusában – Az ördög nem alszik – a festő egy korabeli hivatalos személlyel, alighanem magával Aczél Györggyel társalog küszöbön álló párizsi útja előtt (ahol csak később 1964-ben telepedett meg). Fillár István precízen hozza a Kádár-kori bürokratizmus stílusát, amelynek a szellemi életben az aczéli három „t” felelt meg.
Ennek a sétálós színháztárlatnak egyetlen komoly veszélye, hogy a néző végül valamiről lemarad. Most Csőre Gábor produkciójának (Kemény István: Vasárnap délután) sikerült csak az utolsó mondatait elkapnom.
hírlevél
