Viszonylag előzmény nélkül, igazgatói mandátumának lejárta előtt távozott a kaposvári Csiky Gergely Színházból. Miért történt ez ilyen hirtelen?
Kívülről nézve valóban hirtelen váltásnak tűnhet, de az igazság az, hogy ezt a lépést egy hosszú folyamat előzte meg. 2019-ben volt az első olyan beszélgetésünk Vidnyánszky Attilával, amely alkalmával tulajdonképpen meghívott erre a pozícióra, aztán az évek során ezt többször is megismételte. „Egyszer abban a színházban szeretnék művészeti vezető lenni, amit te irányítasz” – mondta 2019-ben. Ezt persze jóleső volt hallani tőle, de csak legyintettem rá, nyilván mosollyal és megtiszteltetéssel. Azért nem tudtam teljesen komolyan venni a megkeresést, mert tisztában voltam vele, hogy rengeteg feladatom van még Kaposváron, ahol akkoriban a polgármester is ragaszkodott a személyemhez. De nem rajtam állt minden. Amit én tíz éven keresztül csináltam, az nem egyéni dzsungelharcos kihívás, hanem igazi csapatmunka volt. Nekem az volt a feladatom, hogy összefogjam, menedzseljem a folyamatokat, kb. úgy, mint egy karmester.
A társulat hogyan reagált távozásának hírére?
Nyilván egy ilyen pozíció egyaránt kivált ellenszenvet és szimpátiát is. Bár nem vagyok egy fekete-fehéren gondolkodó ember, azt tapasztalom, hogy az egyéniségemet vagy szeretik, vagy elutasítják. Voltak a városban és a társulatban olyanok, akik pezsgőt bontottak a hírre, de szerencsére sokkal többen csatolták azt vissza, hogy sajnálják az elmenetelemet. Többségében szívet melengetőek voltak a reakciók. Ahogy visszatekintek rá, azt kell mondjam, nagyon sajátos időszak volt ez az elmúlt tíz év. Ennyi idő már végeredményben korszaknak tekinthető.
Bakos-Kiss Gábor és Fülöp Péter az Educatio+ konferencián az EFOTT-on (Fotó/Forrás: EFOTT)
Mit tanult meg ez alatt a korszak alatt?
Elsősorban az alázatot, pedig mindig is szolgálatnak fogtam fel a munkámat, a kaposvári éveim nagyon sokat alakítottak rajtam. Többen azzal bíráltak az elején, hogy gazdátlan a társulat, gazdátlan a színház, mivel nem vagyok színházi ember. Én akkor azt mondtam, hogy senkinek a gazdája nem vagyok a saját kutyámon kívül. Vezetője voltam ennek a színháznak, sosem ragaszkodtam a székhez. Elképesztő értékteremtő munka folyik Kaposváron – még ha ezt néhányak próbálják zárójelbe tenni, akkor is. Elkötelezett, színházat szerető és színházért rajongó emberek dolgoznak ott, és én általuk, valamint a közös munkafolyamatok által rengeteget fejlődtem. Mindent, amit a színházról tudok, ott alapoztam meg az első években, a színházhoz való viszonyulásomat tőlük hozom és tőlük tanultam meg.
A menedzsment és a jog világból érkezett, nem úgy, mint a színházigazgatók általában. Mennyire volt ismeretlen a színházi terep?
Teljesen véletlenül csöppentem ebbe a világba. 2015-ben a Pécsi Egyetemen dolgoztam a 650-es jubileumi programirodában, tanítottam az egyetem különböző karain, illetőleg szabadidőmben egy gyerekkori álmomat valósítottam meg, és részt vettem egy étterem létrehozásában is. Eszem ágában sem volt Kaposvárra menni, vagy színházban dolgozni. Volt egy nagyon kedves barátom – aki már sajnos nincsen közöttünk – ő hívott fel azzal, hogy Rátóti Zoltán (az akkori direktor) gazdasági igazgatót keres a színházba, aki nem baj, ha jogász is. Miklós barátom addig nyüstölt, amíg végül este elküldtem az önéletrajzomat, másnap pedig felhívott a direktor azzal, hogy szeretne találkozni velem. Kaposváron ültünk le beszélni, és valami elképesztő izgalmas kihívást vázolt föl, ami megfogott. Egy hosszú, közel féléves próbaidő kezdődött az életemben, közben bejelentették, hogy a Kormány biztosítja a forrást a színház felújításához. Rövid idő alatt a kaposvári kollégákkal jó eredményeket tudtunk elérni, a polgármester úr ezt látva azt kérte, hogy teljes állásban működjek tovább. Így 2016 elején átköltöztem Kaposvárra. Az első években az engem kritizálók sorra azzal jöttek, hogy nem értek a színházhoz. Belülről – művészileg valóban nem ismertem töviről hegyire a színházak működését, de aktívan jártam előadásokra.
Akkor azt gondoltam, a kaposvári színház is csak egy kft. formájában működő cég, tehát ilyetén módon nem igényel speciális vezetést. Ma már ennél jóval óvatosabban fogalmaznék.
Nehéz is visszahelyezkednem az akkori gondolkodásomba, mert rengeteg minden változott azóta, aktív tagja lettem a Teátrumi Társaságnak, 2018 és 2022 között pedig egy évig politikai tanácsadó, majd három évig helyettes államtitkár voltam Fekete Péter kulturális államtitkár mellett. Ez az időszak hihetetlen mértékben kinyitotta számomra a világot, és egy folyamatos tudásbővülés mellett elképesztő kapcsolatrendszert alakított ki számomra. Akkoriban a helyettes államtitkári portfóliómban a teljes művészeti területért feleltem, beleértve a múzeumok, a könyvtárak, a levéltárak, az előadóművészet és az alkotóművészet ágazati irányítását. De persze minden a színházzal kezdődött.
A Csiky Gergely Színház a felújítás előtt 2016-ban (Fotó/Forrás: Csiky Gergely Színház)
Meg tud nevezni egy vagy több színházi mentort, aki segítette az évek folyamán?
Szakmai gondolkodásomat és fejlődésemet egyfelől meghatározta a Rátóti direktorral való egyéves közös munka. Másfelől szellemi elődömként a Kaposváron is közel két évig igazgató Schwajda Györgyöt tudnám definiálni. Az ő személyisége, tevékenysége egyfajta példát jelentett számomra. Harmadrészben nyilván a színházról való gondolkodásban pedig Vidnyánszky Attila tekinthető mentoromnak. De ha úgy vesszük, itt föl lehetne sorolni az összes korábbi kaposvári kollégámat, mert ott tényleg mindenkitől tanultam valamit.
Ki tud emelni meghatározó momentumot a kaposvári tíz évből?
Nagyon nehéz lenne. Kezdjük azzal, hogy az igazgatásom alatt nem volt két egymást követő év, ami úgy „simán” lement volna. A beruházás elindulásával beköltöztünk a város művelődési házába, az Agórába, ez már önmagában egy szokatlan helyzet volt. Közben a felújítással foglalatoskodtunk, akkor még a közbeszerzési szabályok megengedték, hogy gördülő tervezéssel mehessen mindez, tehát a frissen kapott tervekből dolgozott a kivitelező. Ennek köszönhetően még a szőnyeg színét, a lámpa formáját is mi választhattuk ki, de bevontak a színháztechnikai beszerzésekbe is. Volt egy jótékony bizalom az önkormányzat részéről, két és fél éven keresztül szinte együtt léteztünk a kivitelezővel, a tervezőkkel és azokkal a munkatársaimmal, akik velem együtt részt vettek a beruházás lebonyolításában. Közben épült a társulat, megújult az arculat, a marketingtevékenység, és 2019 novemberében eljutottunk oda, hogy visszaköltözhettünk a házba.
Elképesztő élmény volt, a Kapu Tibor-féle rakétakilövéshez tudnám ma hasonlítani.
Mindenki várta, izgatott volt az egész város. A kollégákon ünnepi készülődés lett úrrá a visszaköltözés miatt, a nézőkben pedig felfokozott érdeklődés, aztán 2020 márciusában jött a Covid, és ez keresztbe tett az egész díszévadnak. A 2021-es „díszévad 2.0”-t pedig aztán megfejelte az energiaválság. De hozzá kell tennem, talán az én menedzseri képességeim pont ezekben a válságidőszakokban jönnek jól, a nyugalmi periódus, amikor már csak üzemeltetni kell egy helyet, kevésbé jelent kihívást. Ezt azért mondom ilyen hosszan, mert talán ettől válik világossá, miért halogattam sokáig a váltást. Tavasszal jutottam el szakmailag odáig, hogy a kaposvári tevékenységem már nem terhelt le, nem jelentett igazi kihívást, és ez is közrejátszhatott abban, hogy végül igent mondtam Vidnyánszkynak, aki most a korábbiakánal sokkal alaposabban keretezte ezt a felkérést.
A felújított Csiky Gergely Színház megnyitója 2019-ben (Fotó/Forrás: Csiky Gergely Színház)
Korábban említette, hogy Vidnyánszky Attila úgy fogalmazott, abban a színházban szeretne művészeti vezető lenni, ahol ön irányít. Akkor tehát ez a folyamat indult el a Nemzeti Színházban, ön lesz az első ember?
Ezzel a kijelentéssel óvatos lennék. Nem volt ilyen ambícióm sosem, hiszen színházigazgató sem akartam lenni. Vidnyánszky Attila engem második embernek hívott ide. Az operatív igazgatói feladat azt jelenti, hogy minden az én feladatom, felelősségem, ami nem a művészeti területhez tartozik. Nekem ez a felállás most szimpatikus és megfelelő, kellő felhatalmazást kaptam tőle ahhoz, hogy kiteljesedjem ebben a szerepkörben.
Attila nyilván nem menedzserként vezeti az intézményt, hiszen ő alapvetően színházi ember, talán megengedi, hogy úgy is fogalmazzak egy emocionális szívember, én ennél jóval racionálisabb vagyok
– bár ha egy-két kaposvári munkatársat megkérdeznénk, akkor lehet, hogy rácáfolnának minderre, szerintük sokat finomodtam az elmúlt években. Alapvetően az észszerűségre a praktikumra törekszem, és Attilának egy ilyen mentalitású kollégára volt szüksége.
Mit gondol, mit fogunk érzékelni az ön munkájából a Nemzeti Színház következő éveiben, milyen feladatai vannak már most?
Alapvetően finomhangolni szeretném a belső folyamatokat, és odafigyelni arra, hogy a működés azon a dinamikán tudjon menni, ami tehermentesíti Attilát, hogy ő tényleg csak a művészetre tudjon fókuszálni. Komoly felelősségünk és feladatunk van, hogy felkészüljünk az épület 25 éves jubileumára. Vannak a házban olyan elhasználódott területek, amelyek már felújítást igényelnek. Ezeknek az azonosítása, és a felújítás anyagi fedezetének megteremtése Attilával közös feladatunk és felelősségünk jelenleg. Nem tudom, hogy kell-e akár a nézőnek érzékelnie valamit abból, hogy én vettem át a teátrum operatív igazgatását. Egy éve működik a házban egy új marketing szemlélet az új marketing igazgatónak köszönhetően, persze szakmámból fakadóan ehhez a területhez is hozzászólok majd. Szeretnénk egy-két látványos akciót elindítani a következő időszakban. Most a szeptemberi nyílt napunkra úgy készülünk, hogy jobban bevonjuk a kerületben élő családosokat, a fiatalokat. Itt van pl. ez a park körülöttünk, nincs kellőképpen kihasználva, funkciót akarunk adni neki. Biztosan lesz néhány látványos változás, és eredmény is, de erre majd esetleg térjünk vissza egy év múlva.
A felújított Csiky Gergely Színház megnyitója 2019-ben, a díszelőadást Vidnyánszky Attila rendezte (Fotó/Forrás: Csiky Gergely Színház)
Ahogyan említette, ön több, a kultúra életét alakító kulcspozíciót töltött be, és tölt be ma is. Hogy látja, mi ma Magyarországon a legnagyobb kihívás a kultúra számára?
Több kihívás van, amelyek nyilván össze is függenek valahol. Azt gondolom – és ezt többször hangsúlyoztam már a minisztériumi éveim alatt és azóta is – hogy a kulturális szereplőknek muszáj magukba nézniük, elemezniük azt, hol tartanak most, és megfogalmazni, mire készülnek a következő öt-tíz évben. Annyira gyorsan változik a világ, hogy komoly kihívás lépést tartani. Véleményem szerint egy „magyar kultúra 2040 stratégiában” kellene közösen gondolkodnunk. Ha csak a digitalizációs folyamatokat, a mesterséges intelligencia előretörését nézzük, egyszerűen látnunk kell, hogy ennek az évtizednek a végére mindez alapjaiban fogja megváltoztatni a világunkat, és benne a kultúránkat. Például külföldön már létezik egy olyan „kütyü”, amely valós időben képes lefordítani a hallottakat, a produkciót, tehát meg fog szűnni az a nyelvi korlát, amely miatt most egy Budapestre látogató külföldi nem ül be prózai előadásra. Ez teljesen ki fogja nyitni a színházi világot a nemzetközi térben.
Mindemellett a kulturális szféra finanszírozási kihívásai húsbavágók. A torta jelen állás szerint nem tud nagyobb lenni.
Európai összehasonlításban így is elképesztő összegeket fordít a magyar állam a kultúra fenntartására. Nagyon színes, nagyon gazdag a kultúránk, de nem biztos, hogy szükség van ennyi színházra, vagy ennyi zenekarra. Persze ennek a fölvállalása erősen kultúrpolitikai kérdés, de úgy hiszem nem mehetünk el emellett. Ha mondjuk tíz- vagy húszéves időtávban gondolkodunk, akkor azt is érdemes figyelembe venni, hogy ahogyan a korfa szűkül, egyre kevesebben leszünk, ezáltal kevesebb lesz a néző, a kultúrafogyasztó is. Ugyanúgy, ahogy ezzel a kihívással majd az iskolák, az egyetemek is találkozni fognak, nekünk is muszáj felkészülni.
A felújított Csiky Gergely Színház megnyitója 2019-ben (Fotó/Forrás: Csiky Gergely Színház)
Van konkrét prognózisa azzal kapcsolatban, hová vezethetnek ezek a folyamatok? Például intézmények eltűnéséhez, átalakulásához?
Nehéz lenne erre most válaszolni. Nem látok a jövőbe, és nem is tudhatok mindent. Jelenleg a múzeumi területen tapasztalható integrációs folyamatokat kísérjük figyelemmel. Ennek van pozitív és negatív oldala is, a benne lévők máshogy érzékelik a folyamatot, mint azok, akik ezt javaslatként megfogalmazták. Én azt gondolom, hogy a kevesebb néha több, koncentráltabb feladatellátás lehet a megoldás, talán nem csupán a múzeumi területeken, azonban fontos érzékelni: a kultúra különböző területei eltérően működnek. Egy ilyen átstrukturálódásnál fontos, hogy az közös konszenzusos folyamat részeként valósuljon meg,
de benne van a pakliban, hogy már középtávon is megszűnő intézményeket fogunk látni.
Mindenekelőtt azonban azonosítanunk kell, mik látható és várható tendenciák. Például, hogy Nyugat-Európában egész más dinamikában fejlődnek vagy léteznek az intézmények. Akár egy olyan tradicionális intézmény, mint a milánói Scala, sokkal szűkebb működési idővel üzemel, mint mondjuk egy magyar intézmény – 300 alatti az éves előadásszáma. Nyugaton a kulturális termékek szinte egytől egyig projektalapon jönnek létre: összeállnak csapatok, mondjuk egy előadás erejéig, és annak életciklusának lejárta után jöhet a következő projekt, aztán egy másik. Az a társulati létforma, ami nálunk különleges érték, külföldön már gyakorlatilag alig létezik. De említhetném a hazai bérletrendszert is. Micsoda bizalom az a néző részéről az évadhirdetéskor előre megváltani a 4-5-6 előadásos bérletet, amikor maximum a produkció címét, szerzőjét, a rendezőt és a szereposztás egy részét ismeri. Ez egy olyan elköteleződés, ami szinte már csak a magyar közönségre jellemző, és mindig köszönetet kell mondani érte, nem szabad vele visszaélni. Ez a rendszer még sokáig fog működni, úgy látom. De figyelnünk kell, és fel kell készülnünk a jövő kihívásaira.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Fülöp Péter (fotó: Luthár Kristóf)
hírlevél
