Füstölgő fejek – Beszélgetés Fullajtár Andreával és Gloviczki Bernáttal

Bernát az SZFE első két évében Zsámbéki Gáborral közösen indított osztályodba járt. Mi volt róla az első benyomásod? Benn voltál a felvételijén is?

Fullajtár Andrea: Persze. Vannak olyan növendékek, akiknél a három rosta mindegyike más állapotot tükröz. Bernát végig bombasztikusan felvételizett, nagyon jó energiákkal.

Meglepett, amit az imént hallottál?

Gloviczki Bernát: Azért a másik oldalról ez nem ennyire egyértelmű. Furcsa nyugalommal mentem be a felvételire, úgy éreztem, muszáj, hogy fölvegyenek, mert nincs B terv. De az első rosta annyira gyors volt, hogy amikor végeztem, meg voltam róla győződve, hogy hazaküldenek.

FA:

Már az első fordulón világosan látszik, amikor valódi tehetség jön be.

Bernátot azért küldtük ilyen gyorsan tovább, hogy haladjunk, mert amikor bejött, egyértelmű volt, hogy izgalmas, tehetséges színész alkat. Az a fajta, aki gondolkodni is tud.

Bernát felvételt nyert, de nehéz időszak következett. Pandémia, modellváltás és blokád, így mindössze két évig tudtatok az egyetemi kereteken belül együtt dolgozni.

FA: Az első két esztendő a legintenzívebb a színészképzésben, utána kezdenek a diákok már külsős munkákat vállalni, meg rendező hallgatókkal dolgozni. Úgyhogy, hál’ Istennek, nekünk ez a két év megvolt. Még akkor is, ha már belefolyt a pandémiás őrület.

Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

GB: Az első hullám idején az egyetem körül még nem volt semmi komoly gond. De ott már volt egy törés. Hiszen online oktatásban színészeket képezni nagyon furcsa helyzet mind oktatói, mind tanulói szempontból.

FA: Úgy képzeld el, hogy magamra irányítottam a telefon kameráját, így tanítottam sminkelni a lányokat. Vagy amikor megpróbáltak az albérletben egy hangosabb monológot elmondani, a főbérlő rájuk kopogott, hogy hagyják abba.

Ez így valóban nem lehetett egyszerű.

GB: Mi öten vagyunk tesók, és mindenki otthon tanult. A testvéreimmel egymás melletti szobákban voltunk, különböző online órákon, nem ordibálhattam mellettük. És akkor…

FA: …lementél a garázsba.

GB: Igen, ott meg nem volt internet. Végül itt csináltam videókat, a Katona Kantinjában. Szóltam, hogy ezt nem tudom megoldani otthon, és még sokan voltak vele ugyanígy.

Gloviczki Bernát és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

FA: De ott legalább együtt tudtunk lenni.

A pandémia – nem elvek vagy döntések mentén, hanem – muszájból szakított szét bennünket.

Az Oidipusz című vizsgaelőadásban már együtt játszottatok. Jól gondolom, hogy az egy másfajta találkozás, amikor valaki tanárból színpadi partnerré lesz?

FA: Jó meló volt, de ott az egész osztállyal együtt dolgoztam, nem csak Bernáttal. Ilyen értelemben más típusú munka volt, mint ez a Találkozás.

Miként változtatja meg a tanár-diák kapcsolatot, amikor a tanárból színpadi partner lesz?

GB: Az Oidipusznál nagyon megtisztelőnek éreztük, hogy szereplőként részt vesz benne Andrea. Iszonyatosan vártuk, izgultunk, de rettentően ideges volt mindenki a próbafolyamat, meg az előadások alatt. Komoly lépés egy színészhallgató életében, amikor első alkalommal van kint a neve az Ódry falán. Ebben az előadásban mutatkoztunk meg először, mint Zsámbéki–Fullajtár osztály, mindenfelől hatalmas elvárásokkal. Közben borzasztó feszültek voltunk, és emiatt sajnos nem az élményen volt a hangsúly.

Majd jött az SZFE átalakítása és – mások mellett – Zsámbéki Gábor, majd később te is benyújtottad a felmondásodat.

FA: Ez se nekem, se Gábornak nem volt egyszerű. Mindenkit másképp érintett ez a helyzet abban a félévben, amíg a blokád tartott, meg az egész őrület ment. Fontos élmény nekem, és gondolom, az osztálynak is, hogy ennyire felfordult körülöttük minden. Megpróbáltak kiállni magukért és csinálni valamit. Hogyha eddig nem vették őket komolyan, vagy azt, amiről beszéltek, akkor annak valahogy hangot adjanak. Szerintem ezek iszonyú fontos tapasztalások az ember életében.

Gloviczki Bernát és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

GB: Augusztusban tudtuk meg, hogy Gábor felmondott. Az addigi mesterség órák helyén Zsótér Sándorral lett kurzusunk. Ez amúgy természetes, hogy harmadévben különböző rendezőkkel dolgozik az osztály. Csak közben a blokádból ki-be jártunk. És amikor már minden szempontból reménytelen és elkeserítő volt a helyzet, több tanár is úgy döntött, ezt nem tudják és nem akarják tovább vállalni. Andrea is felmondott. Mert pszichésen, fizikálisan, lelkileg tönkreteszi az embert, ami ott történt, és történik, még most is. Változatlanul vannak fölmondások.

FA: Most is rúgnak ki embereket.

GB: Van, aki úgy dönt, az egészsége érdekében abbahagyja, van, aki félig belenyomorodik, s van, aki nem tud vagy nem akar foglalkozni ezzel az egésszel.

Bernáttal a következő, fontos szakmai találkozásotok Nádas Péter Találkozás című darabjának legújabb feldolgozásában volt, ami filmes eszközökkel mutatja be a színpadra írt művet. Milyen pluszokat adott ebben a munkában a közös múlt?

FA: Sokat segített, hogy ismertük egymást és volt egy alapvető bizalom.

Hajdani diákból mennyire váltál kollégává a közös munka során?

GB: Szerintem ez ennyire nem elválasztható.

FA: Én nem rendező tanár vagyok, hanem színész. Mindig színészként és kollégaként beszéltem. Eleve más volt a nexusunk, és ez a típusú viszony talán könnyebben alakul át kollegiális kapcsolattá. Jól gondolom?

GB: Igen. És ha az ember elkezd a diákjával dolgozni, elengedhetetlen valamiféle nyitottság. Egy másodpercig nem éreztem, hogy úgy kezelnének, itt a kis diákfiú, vigyázzunk rá. Olyan nyitottságot éreztem, amibe nem volt nehéz belelazulnom.

Gloviczki Bernát és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Mekkora mélyvíz volt egyetemistaként egy ilyen nehéz darabban játszani?

GB: Mindenképpen az volt, de nem azért, mert egyetemista vagyok, hanem mert elképesztően nehéz és kötött az anyag prózai és zenei része, amelyek együtt képezik a szövegkönyvet – és amivel meg kellett birkóznunk. Maga a szerep pedig nagy kihívást jelentett. Érdekes, hogy ami hátrány lehetett volna, itt inkább segített. Az egyetemistáknak általában még nem olyan széles a színészi eszköztáruk. Még nem fedeztek fel annyi hangot, mimikát, gesztust, kelléket, megközelítést és emiatt néha tehetetlenek.

Itt azonban az elérendő cél a tehetetlenség maga, a beszédképtelenség volt.

Amit meg kell érteni és formálni, majd átadni.

Rövid időn belül ez a második Nádas-anyag, amiben dolgoztál. Nyáron mutattátok be Pannonhalmán a Saját halál című művet – Dömötör András rendezésében, felolvasó színházi előadás formájában – most pedig a Találkozás Máriájának bőrébe bújtál. Színészi pályán nem túl gyakran találkozni Nádas-szerepekkel. Mit tapasztaltál, mi jellemzi leginkább ezeket a szövegeket?

FA: A Saját halált nem színpadra írták, ehhez András talált ki egy különleges, három hangon megszólaló formát, ami szuperül működteti a szöveget. A Találkozás viszont színpadra készült, a szerző Mária szerepét eredetileg Sulyok Máriának szánta.

De Sulyok Mária romló egészségi állapota miatt a szerepet Ruttkai Éva játszotta el.

FA: Igen. A két Nádas-szöveg között nagy különbség, hogy míg a Saját halál önreflektív, humoros módon írja le egy infarktus transzcendens élményét, addig

a Találkozás egy formálisan nagyon kötött, zeneileg és színészileg is előre meghatározott cselekvésekkel diktált, balladisztikus mű.

Gloviczki Bernát és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Ahol Vidovszky László zenéje dramaturgiai elemként szerepel, ami erősen megköti a színész kezét, hiszen a szöveg maga is a partitúra része. Mindez mennyire nehezítette meg a szövegtanulást?

FA: Eleve úgy tanultam, hogy a mondatok alá be volt jelölve minden zenei effekt, így valamennyire felkészült az agyam az egyidejű megszólalásokra. De a valódi tanuláshoz ezt együtt kellett próbálni a zenészekkel.

GB: Tanulás közben én sem hallgattam a zenét, csak láttam a szövegkönyvben a kottát, úgyhogy nagyjából beleivódott a fejembe, mikor és hol számítsak rá. Ehhez képest, amikor szeptemberben elkezdtük a próbákat, a zenével együtt tulajdonképpen újra kellett tanulnunk a szövegeket. Eleinte nagyon nehéz volt, aztán beépült az agyunkba, akármilyen természetellenesnek tűnt is akkor egy szünet helye vagy hossza.

Mitől lehet izgalmas ez az 1979-ben írt történet a ma közönségének?

FA: Egy Fiatalember mindössze annyit tud, hogy az apja öngyilkos lett, és Máriának köze van hozzá. De hogy pontosan mi történt, arról nincs tudomása. Elmegy a nő lakására, és azzal, hogy ott ül és nem mozdul, egyre inkább arra ingerli a nőt, hogy elkezdje mondani, mi történt. Ez egy baromi izgalmas alaphelyzet! Amikor világos lesz, hogy itt egy ÁVH-s csávóról van szó, utána már bekapcsol mindenkit, hogy te jó szagú atyaúristen, ez milyen sztori lesz? Főleg, ha hozzátesszük, hogy Magyarországon a mai napig nem nyilvánosak az ügynökakták.

Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

A történet valóban izgalmas és a színészi alakítások is nagyon erősek, de bevallom, nem volt könnyű egyben végignézni a közel kétórás anyagot.

FA: Bőven egy órán túl vagyunk már, mire a lényegről először szó esik. Nehéz helyzetbe kerül, aki nem a csodálatos mondatokat, hanem magát a történetet szereti. Miközben Nádas Péter mondataiban van, amikor

a balladisztikusság maga hoz létre egy hatást. Ha mennyiségileg eleget használunk a szövegből, a ballada beindítja magát.

Ha túl sokat, akkor kioltja.

Mária alakja rendkívül nehéz és súlyos szerep, komoly színészi kihívás. Láttad a legendás vígszínházi ősbemutató felvételét Ruttkai Évával, vagy egy későbbi feldolgozást, mondjuk a Pesti Színházban bemutatottat, Börcsök Enikő alakításában?

FA: Mindkettőt megnéztem felvételről, és munka közben sokszor gondoltam rájuk.

Bernát, te is megnézted valamelyik korábbi előadás felvételét?

GB: Nem, mert nem akartam, hogy eltérítsen attól, amit magamtól csinálnék vagy amit Marci (Török Marcell, a rendező – a Szerk.) szeretne. Egyszer majd biztosan megnézem, mert azon kívül, hogy nagyon kíváncsi vagyok rá, egyszer, amikor Gézával (Hegedűs D. Géza – a Szerk.) találkoztam, és már tudta, hogy ezen dolgozunk, egész sorokat idézett vissza a darabból. Láthatóan izgatott volt, és mondott is pár gondolatot a takarásban a Fiatalemberről, mielőtt bevittük őt a színpadra, mint ájult Lear királyt.

Gloviczki Bernát (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Mennyire könnyen vagy nehezen tudtál azonosulni az önmagát kereső fiú figurájával?

GB: Ez egy mindenki számára érthető és ismerős élethelyzet. Bár nekem nem kellett kutatnom a szüleim után – s a többség életére talán inkább ez a jellemző –, azért az ember ismeri azt az életszakaszt, amikor felfedezi a gondolatait, a határait, az érdeklődését és mindent, ami a személyiségét adja. Ez nem mindig tudatos folyamat, és nem is korlátozható kizárólag egy bizonyos időszakra, de

a felnövésnek van egy olyan, jellemzően intenzív szakasza, amitől most, 23 évesen nem állok olyan távol.

Andrea, te honnan közelítetted meg Máriát, mi ennek a szerepnek a kulcsa?

FA: Számomra a legfontosabb annak az egyensúlynak a megtalálása volt, hogy ne egy múltba csontosodott alakot lássunk, hanem olyan nőt, akiben minden emléke, régi kapcsolata egyszerre él és virul, ugyanolyan erősen törnek fel belőle a boldog és a borzalmas pillanatok.

Mennyire telepedett rá ez a szerep a hétköznapjaidra? A felvétel befejezését követően, mennyi idő múlva tudtad magad mögött hagyni?

FA:

Mindig annak a fájdalomnak a megtalálása és később elengedése a legnehezebb, amit az alak hordoz.

Még működik bennem. Ennek időt kell adni, hogy szép lassan elmúljon. De a tragikumát végig oldotta bennem a Bernáttal való közös munka.

Voltak olyan apróságok, belső kapaszkodók, amiket kitaláltál magadnak a szerephez?

FA: Mivel Mária arisztokrata származású, ezért mindig nagyon figyeltem a testtartásomra és a kezemre. Tudom, milyen beszédes, ahogy az ilyen neveltetésű nők még a nyomorban is tartást sugároznak.

Gloviczki Bernát és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Mi volt a kulcs a Fiatalember szerepéhez?

GB: Az, hogy nincs honnan megközelíteni. Nem tudunk meg róla semmiféle olyan információt, ami segítene felvázolni a karakter hátterét. Az apjáról kiderül, ami kiderül, ez valamilyen módon megvilágítja a múltját, de nem lehet olyan egyenes következtetéseket levonni belőle, amelyek biztosan érvényesek lennének a jelenre.

Arra a néhány mondatra lehet csak támaszkodni, ami valóban róla szól, de sokszor ott sem lehet biztosan eldönteni, mi igaz és mi nem.

Színészi és rendezői döntésekre volt szükség, mert az írott anyag gyakran nem kötötte meg pontosan a figurát. A nagy vonalak adottak; egy húszas éveiben járó, szemüveges fiatalemberről beszélünk, aki az apjáról akar hallani, hogy ezáltal valahogy magát is definiálja, és ezért felkeresi Máriát. De ha csak a darab elejét nézzük, az is kérdés, hogy a Fiatalember tényleg nem tud beszélni, vagy ez csupán egy csel, hogy Máriát szóra bírja. És ezek után minden, elsőre egyértelmű információra, mondatra ugyanígy rá lehet kérdezni vele kapcsolatban.

Mennyire telepedett rá a hétköznapjaidra ez a rejtélyekkel teli szerep?

GB: Az ember minden szabad percében gondolkodik rajta, főleg, amíg nem érzi teljesen a magáénak. Hangokat, hangsúlyokat, mimikát, gesztusokat keres és próbálgat, gyakran olyan holtidőkben, mint a buszozás vagy sétálás.

Gyakran kaptam azon magam, hogy hol rémült, hol gyilkos fejjel mormolom valamelyik szövegrészt a Ferenciek terén.

Ilyenkor felnézek, és megpróbálom felmérni, ki néz rám ijedten, majd újra visszakalandozom egy olyan jelenethez, ahol nem vagyok biztos a dolgomban, és megint elkezdem a mormolást, a mimikát. De láttam már több idősebb színészt, aki ugyanezt csinálja, és néha mindenki ijedten kapja rajta magát. Jó esetben minden szerepből beépül valami az emberbe. Akkor vagyok képes magam mögött hagyni, amikor úgy érzem, már nem tudok többet tenni érte. De amíg nincs meg, addig nem hagy nyugodni. Gondolkozom rajta, próbálkozom, hülyét csinálok magamból a buszon. Csak a sokadik előadásnál érzem úgy, hogy elkezdhetek megnyugodni, és már csupán az előadás előtt és közben kell agyalnom rajta.

Gloviczki Bernát (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Milyen apróságokat találtál ki magadnak a figurához?

GB: Össze kellett rakni, hogy ezek a mondatok, amelyek néhol húsz oldal kihagyással következnek egymás után, és nem arra reagálnak, amit Mária mond, vagy ami az előző mondatból következne, miért így és miért akkor hangzanak el. Egy dialógusban általában egymásra reagálnak a szereplők, itt azonban nemcsak elbeszélnek egymás mellett, hanem gyakran azt sem lehet eldönteni, egy térben és időben vannak-e.

Ez viszont még inkább megnehezíthette a dolgotokat, hiszen nincs valódi partneri helyzet, amiből táplálkozni lehet. Ráadásul három muzsikus társaságában játszottatok, akik élőben zenéltek. Milyen plusz energiákat mozgat meg ilyenkor magában a színész, és mennyire kíván meg mindez akár a szokásosnál is koncentráltabb jelenlétet?

FA: Nem volt egyszerű mindenre folyamatosan figyelni, Leginkább

egy különös mátrixhoz tudnám hasonlítani, amiben minden szabályt betartva kell könnyedén mozogni.

GB: Itt térben, időben és önmagukban összekeveredve beszél egymás mellett két ember, akik igazából nem is akarnak egymással kommunikálni. Mária folyton félrebeszél, a Fiatalember meg nem is tud rendesen beszélni. Ha az ember felkészül és elemez, készen áll a következő szintre: az elképesztő koncentrációt igénylő zenei anyag befogadására.

Furcsa állapotot kíván meg, amikor nem tarthatsz ott szünetet, ahol szeretnél, mert máshol kell, ráadásul pont akkorát, amekkora le van írva.

Se többet, se kevesebbet. A zenei bejátszások közben is ugyanabban az állapotban kell lenned, mint előtte és utána. Nem szabad kiengedni és észrevenni sem, hogy megálltunk, és ez rengeteg energiát igényel. Ráadásul ez egy film, sok közeli képpel. Nádas darabjában a díszlet vakítóan fehér, nálunk fekete. Eredetileg azért vakító színű, hogy nézni is rossz legyen. Nyomasztó a történet és az érzések, nem lehet róluk szépen, kedvesen, színesen beszélni. Az sem könnyítette meg a dolgunkat, hogy egy csomó mindenben úgy instruáltak minket, mintha színházban dolgoznánk. Fel volt építve egy nézőtér is, és ilyenkor az ember úgy beszél, hogy onnan is hallják. De ha forgatunk és ott egy kamera az arcomban, akkor megint teljesen másként szólalok meg.

Gloviczki Bernát és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Nem lehetett könnyű átváltani egyikről a másikra. Hogyan oldottátok meg?

FA: Agyban kellett állandóan váltogatni. Emlékeztetni magad, hogy jó, de ez majd nem így lesz, hanem úgy.

Ez is erős koncentrációt igényelhetett. Milyen volt Bernátot figyelni munka közben? Érzékelhető vagy egyáltalán van-e olyan megragadható pillanat, amikor az egykori tanítványból egyszer csak kolléga lesz?

FA: Nem ez volt az első közös munkánk, de ez nagyon intenzív együtt töltött idő volt. Tudtam rá támaszkodni, ami nem lett volna ilyen magától értetődő, ha nem ismertem volna a színészi intelligenciáját.

Nagyon szeretnék vele sokat dolgozni a jövőben is, mert különleges tehetségnek tartom.

Azóta volt egy új premierünk, a Tíz eszkimó (Grecsó Krisztián darabja, a Katona József Színház repertoárján – a Szerk.), és csak azt tudom mondani, hogy napról-napra alakul, mélyül a kollegiális viszony a korábbi tanár-diák kapcsolat fölött.

GB: Minden munka elárul valamit az emberről. Hozzáállást, tehetséget, látásmódot, kollegialitást. Sokszor – furcsa módon – minél nehezebb a feladat, annál intenzívebben jelennek meg az őszinte arcok, hangok és vélemények.

Könnyű próbafolyamatban könnyebb az embernek takargatnia magát és a gondolatait. De ha elfárad, miközben küzd az anyagért, nem fogja érdekelni a bujkálás.

Nálunk ez történt, és ennek nagyon örülök. Őszinték és nyitottak voltunk egymás felé, segítettük a másikat. E tapasztalat alapján is nagyon szívesen dolgozom Andreával, mert ha ebben a nehéz munkafolyamatban is azt éreztem, hogy jó partner és engem ugyancsak annak kezel, akkor nagy baj nem lehet a jövőben sem.

Mi jellemezte leginkább kettőtök munkakapcsolatát a próbák és a forgatás alatt?

GB: Van egy nagyon szép, fekete-fehér werkfotó, ahol mosolyogva nézünk a másikra. Abban van egy egymásra nézés, egy olyan típusú támogatás, ami elengedhetetlen ebben az anyagban.

A Találkozás forgatásán Gloviczki Bernátról és Fullajtár Andreáról készült werkfotó (Fotó/Forrás: eSzínház)

FA: Sokat nevettünk, egy csomó sztorizgatás volt, meg poénok a szöveg kapcsán. Voltak feszültebb napok is, de alapvetően oldott hangulatban dolgoztunk.

GB: A feszültség sokszor a nagy koncentráció miatt teremtődött meg, ami átívelte nemcsak a forgatást, hanem a próbafolyamatot is. De nem rossz típusú feszültség volt.

FA: Bennem mindig az a kép volt – mondtam is Bernátnak –, hogy

úgy érzem magam, mintha mindenkinek füstölne a feje, annyira koncentrálunk, hogy minden a helyén legyen.

A hang, a zene, a szöveg. Nehogy bárki elszúrjon valamit, mert akkor elölről kezdhetjük.

Hány oldalnyi szöveget kellett megtanulnod?

FA: Az én nyomtatásomban 131 oldal a teljes példány, és abból úgy 117-118 körül.

Őrületes mennyiség. Mennyi idő alatt tanultad meg?

FA: Július közepétől augusztus közepéig. És utána mindig újra ismétlés, mert bizonyos mondatok a fenéért nem mentek a fejembe.

Milyen hosszú volt maga a próbafolyamat és az egész munka?

GB: Kereken egy hónap, és utána volt nyolc nap forgatás.

Decemberben már elérhető volt négy napig a produkció. Milyen tanulságokkal szolgáltak az első visszajelzések?

FA: Mindig az a kérdés, végig tudja-e nézni valaki ezt a két órát? Lényeges fordulat az utolsó 28-30 perctől van. Addig csak tapogatózunk a sötétben, hogy ki kicsoda. Úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, milyen visszajelzéseket fogunk kapni a nézőktől, akik megveszik rá a jegyet.

Bernát, eddig hányszor nézted meg az anyagot?

GB: Megnéztem két nem nyilvános verziót, egyszer egyedül a véglegeset, meg egyszer egy…

FA: …óriási kivetítőn, a haverokkal.

GB: Hatalmas buli volt.

FA: Azt elhiszem! Ha volna rá lehetőségem ebben a fizikai világban, meghívnám Ruttkait és Börcsököt, hogy üljünk le együtt, két üveg borral, nézzük végig az anyagot, és beszéljük át, kiben milyen nyomokat hagyott ez a munka. Ez egy nagyon nehéz szerep. És azt hiszem, nemcsak nekem, hanem nekik is voltak sztorijaik Mária kapcsán…