Pár nappal az érkezésem előtt értesítettek, hogy a szemle versenyprogramjában szereplő Woyzeck nem az előzetesen meghirdetett helyszínen, a Művelődési Központban lesz, hanem eredeti játszási helyén, Szatmárnémetiben. Utólag kiderült, hogy azért, mert a forgószínpad mérete miatt nem tudták volna a várdai helyszínre adaptálni a produkciót. Lelkesen leadtam hát a szükséges adatokat, és titkon még örültem is neki, hogy eredeti játszóhelyén láthatom az előadást.
A legfontosabb információ (az indulási időpont módosulása) azonban elkerült, így ha nem nézek rá indulás előtt a Várszínház Facebook-oldalára, egészen biztosan lemaradok. Mivel a közelben voltam, pár perc késéssel ugyan, de én is felpattantam a buszra, és nekivághattunk a közel 2,5 órás útnak.
Átkelés a magyar-román határon (Fotó/Forrás: Vass Antónia)
Csengersimánál aztán el kellett hagynunk a járművet, a román oldalon ugyanis egy másik sofőr várt minket.
Érdekes látványt nyújthattunk, ahogy körülbelül 60 ember baktat a felforrósodott aszfalton a határ felé, majd besorol közvetlenül a kocsisor mellé az ellenőrzőponthoz.
A túloldalon azonban már látszott Pete településtáblája és a továbbhaladás lehetősége.
Szatmárnémeti katolikus székesegyház (Fotó/Forrás: Vass Antónia)
Szatmárnémeti nagyon szép és rendezett város, egy nagy parkkal a színház előtt. A Hild József tervei alapján készült római katolikus székesegyháznál szálltunk le a buszról, amely a Szatmári egyházmegye püspöki székesegyháza és a város legrégebbi műemléktemploma. Előtte áll az építtető Hám János püspök szobra. Belülről is gyönyörű, a színházból visszafele volt néhány percünk benézni. Nem akartuk megzavarni a híveket, ezért csak az ajtóból figyeltük a csodálatos freskókat és az oltárt.
Az Északi Színház is impozáns, ráadásul az emeleten kiállították a régi előadások plakátjait, egészen 1919-ig visszamenőleg. A színházterem hűtése viszont érdekesen van megoldva, bár nem volt olyan meleg, mint kint, jó szolgálatot tett az utolsó pillanatban a táskába bedobott legyező.
A szatmárnémeti Északi Színház folyosója (Fotó/Forrás: Vass Antónia)
A Woyzeck rendezői szempontból hálás darab, hiszen töredezettsége okán számtalan módon értelmezhető és feldolgozható. Albu István ki is használta az alkalmat, és egy komplett metálkoncertet álmodott a színpadra. A Harag György Társulat színészzenekara a darabban német metálzenét játszik, ami különleges atmoszférát ad az előadásnak, ugyanakkor leszűkíti a játék lehetőségeit: kevesebb figyelem irányul a karakterekre és a viszonyokra, márpedig Büchner drámájában komoly jelentősége van a kapcsolatoknak. Miért retteg Woyzeck (Nagy Csongor Zsolt) a Kapitánytól (Diószegi Attila)? Miért dönt úgy Marie (Budizsa Evelyn), hogy feladja az elveit? Miért egy kutya képében jelenik meg Andres?
Egyáltalán: miért van kutya a színpadon?
Persze, nem minden cél nélküli az ötlet, hiszen az „ember legjobb barátja” szimbolizálja azt, hogy Woyzecknek végső soron csak egyetlen bizalmasa van, Andres, ugyanakkor az állat behozatala olyan rizikófaktor, amely elvonja a figyelmet a lényegről. Csak arra tud figyelni a néző, hogy fekve marad-e, vagy elég jutalomfalatot kap-e ahhoz, hogy a gyilkosság előtt elvigye a rábízott csomagot.
Közben pedig mégis kirajzolódik egy brutális gyilkosság képe, amelyben a kisbabával egyedül maradt nőnek szembesülnie kell azzal, hogy a feje fölött döntenek az életéről.
Jelenet a Woyzeckből (Fotó/Forrás: Jäger Tibor / Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat)
Ezzel szemben már-már könnyed kikapcsolódásnak látszott Tolsztoj drámája, az Élő holttest, amely a Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház koprodukciójában valósult meg.
A közönség itt maga is résztvevője az eseményeknek, ennek a „pokoli lagzinak”, sőt néhányan – Kisvárdán a zsűri – a színészek mellett foglalnak helyet.
Folyamatos az interakció. És a káromkodás. Ez az alkoholba fojtott társas magány, ami a színpadon megjelenik, tökéletesen megélne akkor is, ha szereplők frusztrációi nem artikulátlan üvöltésben csúcsosodnának ki, és talán az is követhetőbb folyamat lenne, hogy ki és miért hal meg.
Nem véletlen, hogy a színháztermet többen már az előadás közben elhagyták, egy nagyobb csoport pedig tüntetőleg a tapsrendnél vonult ki. Pedig az előadás nagyon fontos jelenségre hívja fel a figyelmet: az ember kapcsolódásra képtelen mivoltára. Ott ülnek egymás mellett, játszanak a másik érzéseivel, kihasználnak, tönkretesznek mindenkit a céljaik érdekében, miközben elkerülhetetlenül a végső pusztulás felé tartanak.
Jelenet az Élő holttestből (Fotó/Forrás: Kisvárdai Várszínház)
Egy biztos: ebben az előadásban nem lehet kívül maradni, megosztja a közönséget, és mindenkinek van róla véleménye. Csak amíg valaki tettekkel fejezi ki a tetszését és nemtetszését, addig mások hazafele sétálva, halkan elemzik a látottakat.
Fejléckép: A szatmárnémeti Északi Színház (fotó: Vass Antónia)
hírlevél
