Pedig a választott darab maga is inkább kételyeket kelt, és csak kevésbé kíváncsiságot. Azt is inkább a színházzal, és kiváltképp Shakespeare-rel erősen fertőzött nézőkben.
Vannak, akik Shakespeare királydrámáit a mai tévésorozatokhoz hasonlítják, a kor szappanoperájának tekintik, és akkori politikai üzeneteket is kiolvasnak belőlük. Ez utóbbi persze inkább a filológiára tartozik, nem a nézőre. De egy ilyen szériába természetesen illeszkedik, ha egy király uralkodásáról kettő vagy egy másikról, VI. Henrikéről három is szól. A címül választott név inkább időszakot, mintsem főszereplőt, pláne főhőst jelöl. Más kérdés, hogy a darabok keletkezési ideje ellentmond ennek a sorozatjellegnek, a művek megírásával az író nem követte a történelem menetét. Hol innen, hol onnan vett témát.
Manapság mifelénk nem tűznek műsorra Shakespeare-ciklust, mint Hevesi Sándor vagy Major Tamás idejében a Nemzeti Színház, és a mai magyar nézőnek bizonyára nem is mondanának sokat a Rózsák Háborújának dialógusokba foglalt jelenetei. És maga a szerző sem lépett túl mindig azon az igényen, hogy pusztán párbeszédes formába szedje a történelmet. A mai színháznak viszont egyáltalán nem első számú ambíciója, hogy klasszikus dramaturgiai normákat kövessen. Sőt, éppen azok felrúgását, elsöprését tekinti feladatának. Ez a divat, ez a trend, ez van a levegőben. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a IV. Henrik színpadra kerüljön.
De aligha csak a választék, a látókör bővítése, tágítása végett esett Mácsai Pál igazgatói és rendezői választása e viszonylag ritkábban játszott, hosszú, eredetileg két estére szánt darabra, amelyet a Nemzeti Színházban 1980-ban Zsámbéki Gábor két estén is rendezett meg. És bizonyára az sem volt a választás indoka, hogy színháza előző bemutatójához, Ascher Tamás József és testvérei rendezéséhez hasonlóan különleges méretű produkcióval álljon elő. A IV. Henrik bemutatásának vélhető fő okát a színház honlapján kiemelve olvashatjuk:
Egy napon majd – így folytatta Richárd – a bűn, mint meggyűlt kelés, kifakad és folyni kezd a genny.
Nyilván nem véletlen a kiragadott idézet. Olyan korra céloz, amikor a mélyben, a felszín alatt, láthatatlanul gyűlik a szenny, a baj, a méreg.
A színpad (Izsák Lili díszlete) szinte üres. Fekete háttér előtt, fekete padlón egy fekete asztal és egy fekete kanapé lát el sokféle feladatot, tologatják, borogatják őket, alájuk vagy mögéjük bújnak, bár gyakran valóságos funkciójukat is ellátják. Bal oldalt egy falikút gondoskodik a konyhaérzésről, egy reflektor viszont éppen azt tudatosítja, hogy mégis csak színházban vagyunk, vagy éppen azt, hogy színház az egész világ, a történelem maga is színjáték. A hátsó falon feliratok közlik a helyszíneket, segítik a nézőt az eligazodásban, és ahogy mondani szokás, elidegenítenek. Benedek Mari jelmezei sem csak a szokásos módon illenek viselőikre, az egyes szereplők korabeli politikai és darabbeli helyét is kijelölik. Miután megkezdődött a háború, kialakultak a frontok, ezüst és arany színű dzsekik különböztetik meg a táborokat. A legfontosabb, az előadás üzenetére különös erővel rámutató jelkép, hogy a rengeteg beszéd, vita, heveskedés és főképp a véres háborúskodás egy söröskupak méretű és arra is emlékeztető koronáért folyik, amit kevéssel a befejezés előtt Nagy Zsolt bravúros játékkal hoz tudomásunkra.
A színházszerűséget és egyúttal a történet modellszerűségét erősíti fel az is, hogy a színészek több szerepet játszanak, olykor nemet is váltanak, nők férfiakat, férfiak nőket adnak. Ezek a szerepcserék sokszor erős tartalmi üzenetet hordoznak, de néha úgy hatnak, mintha valaki csak azért jönne be a színre, mert éppen ő van kéznél. Az előadás színházszerűsége ezt elfogadhatóvá, sőt magától értetődővé teszi.
És természetesen rendszer is van abban, hogy egy-egy színész mindkét társaságban, az udvarban, a nagypolitikában és a csavargók bandájában is otthon van. Ez egyenesen következik abból is, hogy a címszereplő királyt és a lump Falstaffot ugyanaz a színész játssza. De szerepek megfeleltetésére ad módot a két politikai tábor is. Ellentétek és hasonlóságok nagyszerű összjátékára kapnak lehetőséget kiváló színészek.
Pogány Judit a konzervatívan szigorú, elvhű főbíró és a Disznófő kocsmában erélyesen rendet tartó üzletvezető, Znamenák István egyik percben lázadó walesi főnemes, a másikban sorozáson tüsténkedő korrupt falusi bíró, aki mellesleg járókeretben, látványos táncfigurával mulattatja a publikumot. Polgár Csaba az egyik főszerepben nagyszerű, mint ifjabb Henry Percy, illetve Szélvész – Nádasdy Ádám remekül mondható és füllel is jól érthető fordítása szerint – és bravúros epizódot mutat be kocsmai kurvaként. Kaszás Gergő mint idősebb Percy, azaz a Szélvész apja ironizáló hévvel harciaskodik előbb tolószékben, majd hirtelen felindulásában abból kipattanva. Kókai Tünde éppúgy jó a lázadóvezér elhanyagoltságát nehezen viselő felesége és egy kocsmai pincértanonc szerepében, Zsigmond Emőke pedig hol mint szobainas, hol mint lovag, hol mint a lázadó walesi főurak családtagja.
Az pedig az előadást meghatározóan
bár az idősebb színházba járók bizonyára sajnálják, hogy ezt nem egykori legendás pocakjával teszi. Bár ehhez a Falstaffhoz talán nem is illene az a hatalmas gömb, amely nemrég elhunyt kiváló kollégánk, Tarján Tamás szerint „kőszikla [volt], melyre színházak szentegyházát lehet építeni”. Ez a mulatós lovag elszántan, elvből léha, amoralitása társadalomtagadás, a hipokrízis folyamatos fricskázása. Királyi megfelelője pedig kényszerpályán mozog, békekort hirdet, de mindig harcra kényszerül, arcára, tartására megfontolt tekintélyt parancsol, miközben belül rég összeomlott.
Fia és utóda, ellenfele és követője, aki sokak szerint Shakespeare kedvence, talán az egyetlen, akit igazán nagyra tartott az angol történelemből, telibe találja Nagy Zsoltot.
Indulatos és érzékeny ifjú, sejthető, hogy nem igazi lump és rabló, és végső megkomolyodása sem megjátszás, álca. Egy igazi nagy király ígérete van benne. Szinte valószínűtlen, mesei vég. Fölemelő – mint minden mese.
hírlevél
