Spolarics Andrea lassan 37. éve van a színészi pályán: megjárta a Madách Színházat, amikor Ádám Ottó vezetésével a teátrum főprofilja még nem a musicaljátszás volt, Kolozsváron tanársegédként volt jelen az egyetemi szintű, magyarnyelvű színészképzés születésénél, ott volt a legendás Bárka Színház indulásánál egészen addig, amíg végül az államérdek bele nem tenyerelt, és el nem söpörte a kezdeményezést, majd szintén az alapító csapat tagja volt a Budaörsi Latinovits Színházban.
Mit jelentett Szinetár-osztályba járni, és miket visz onnan mindmáig magával?
Szinetár tanár úr már akkor is egy végtelen nagy műveltségű és felkészültségű ember volt, az ebből eredő ízlés és gondolkodásmód mellett elsősorban elképesztő erejű életigenlést kaptunk tőle, speciális humorral fűszerezve. Azt is tudni kell, hogy a mi generációnk már nem fogadott el mindent automatikusan: állandóan kérdéseket tettünk fel, és ha úgy alakult, akár kétségbe is vontuk tanáraink gondolatait. Félix László és Lénárt Péter volt a két tanársegéd: nagyon szerettek minket, de nem volt könnyű dolguk velünk.
A főiskola után a Madách Színházhoz került, ahol gyakornoki idejét töltötte. Mi vitte ezután Szolnokra?
Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Már a főiskola elvégzése után hívtak, de akkor még megvolt az a naiv elképzelésem, miszerint ahhoz, hogy színészként valami fontosat adjon az élet, mindenképpen Budapesten kell lenni. Aztán két év múlva láttam, hogy
komikaként egy olyan útra tettek rá a Madáchban, amivel bármennyire is elélhettem volna ott akár életem végéig, nem lennék elégedett.
Schwajda György (a Szolnoki Szigligeti Színház akkori igazgatója – a Szerk.) újra hívott Szolnokra. Fodor Tamás is benne volt a színház vezetésében, akinek nagy tisztelője voltam és vagyok a mai napig. Sokat tanultam tőle. A debüt szerepem pedig a Garas Dezső által rendezett Üvegcipőben volt, amire végképp nem lehetett nemet mondani.
Ezt követően hét évadot töltött Kolozsváron, majd jött az a bizonyos tizenhét év a Bárka Színházban. Ez utóbbi egyben színháztörténelem is. Hogyan emlékszik erre a különleges lendülettel induló történetre, aminek elejétől fogva a részese volt?
Valóban ott voltam tizenhét éven keresztül, és végül majdnem én zártam be az ajtót. Nagyon sok fázisa volt ennek a történetnek, és tényleg csodálatosan indult. Óriási lehetőség volt, de rögtön az elején látszott, pontosabban mondva, innen nézve már látszik, hogy ennyi karizmatus és erős egyéniség nem tud sokáig egy irányba tartani. Ráadásul a hazai színházi közeg sem nagyon örült nekünk, így ellenszélben kellett dolgozni.
Milyen lehetőségeket kapott?
Szerencsésnek mondhatom magam, és ez az egész pályámra igaz: soha nem volt időm, hogy rossz szájízzel csücsüljek otthon azon gyötrődve, miért nem játszom.
Tudom, ez egy kiváltságos helyzet. Soha nem kellett kopognom sehol, hogy halló, én is itt vagyok, és játszani akarok.
Úgy alakult, hogy az előző munka mindig szülte a következőt. A Bárkában is valahogy szembejöttek azok a feladatok, amikkel jól vagy rosszul, de élni tudtam. Nagyon fájdalmas volt, amikor vége lett, nehezen engedtem el.
Végül hogyan sikerült?
Amikor a politika beleszól az ember életébe, nincs mit tenni: nekifeszülhetek, de csak én törhetek el. Nagyon kishal voltunk egy közszolgálati egyetemmel szemben.
Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Utána szabadúszóként dolgozott, bár mindössze egyetlen évig. Csak az élet hozta így, vagy ez a fajta függetlenség mindig is távol állt öntől?
Irigylésre méltónak tartom azokat, akik annyira erősek, hogy sehová nem kell tartozzanak. Nekem fontos, hogy akikkel játszom, azokhoz magánemberként is kötődjem valahogy. A Bárkában is letapogatható volt, ahogy a társulat összecsiszolódott, egyre érettebb lett, és ahogy a színészi energiák kikristályosodtak. Ez nem jön egyik napról a másikra, évek kellenek hozzá. És most ugyanez történik Budaörsön.
Jó tartozni valahová, mert ez egy kiszolgáltatott pálya, és iszonyatosan sebezhetőek vagyunk.
És ha nem tartoznék sehová, akkor mennyire sebezhető lennék, Úristen!
A Budaörsi Latinovits Színházban is ott volt a társulatalapításnál. Hogyan került Budaörsre?
A Bárka után, közel ötvenévesen senki nem kapkodott utánam, és miért is kapkodott volna, hiszen minden színházban remek színésznők vannak az én korosztályomban. Nem is volt bennem csalódottság, elfogadtam ezt a helyzetet. Ismertem Berzsenyi Bellaagh Ádámot (a Budaörsi Latinovits Színház művészeti vezetője, majd igazgatója – a Szerk.), akivel korábban a Bárkában is dolgoztam, és ő felajánlotta, hogy ha talál számomra valamit, hívni fog. Be is tartotta, amit ígért: először egy pici lehetőséget adott, aztán nagyobbat, végül pedig elhívott az akkor alakuló budaörsi társulatba. Ez is egy szerencsés fordulat volt. Valahogy bevonzom ezeket a dolgokat.
Kívülről nézve olyan, mintha részben maga köré épülne ez a színház. Évről évre jó szerepeket kap, és ebbe most még nem is vettem bele a Kurázsi mamát.
Ezért hálás vagyok! De, miután kicsi társulat vagyunk, szerintem mindannyian kellő figyelmet kapunk. Ami egyébként a leterheltségünkön is látszik: mi tizenketten szinte minden előadásban játszunk, ami repertoáron van. Rengeteget dolgozik mindenki, és ami mindannyiunk számára fontos: magas szakmai színvonalon.
Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
A magas szakmai szinthez a jó rendezők is hozzátartoznak, márpedig ilyenek rendszeresen dolgoznak Budaörsön. Hogyan viszonyulnak a gyakran hatalmas egóval rendelkező alkotókhoz?
Ennek a dolognak két oldala van. Budaörs fontos erénye a szerénység: szinte a semmiből jött létre, és az előadások sem milliókból készülnek nagy dobpergéssel. Hogyan lehet ebből a szerénységből mégis olyan dolgokat létrehozni, amikre odafigyelnek? Egyrészt közös elszántsággal. Másrészt, ez a szerénység (ami nem azt jelenti, hogy ne lennénk tisztában, mi mindent tettünk már le az asztalra) az ideérkező rendezők számára is jó alap a közös munkára, legyen az egójuk akármekkora. Szeretnek is hozzánk jönni. Ez persze nem mindig könnyű,
én is törekszem a flexibilitásra, ami ahhoz is kell, hogy sérülés nélkül el tudjam viselni a néha elviselhetetlen csodabogarakat.
A dolog másik oldala pedig az, hogy a próbán a rendezővel szemben egy egész társulat ül. Őket meg kell nyernie magának, különben ott marad egyedül a nagy magányában, amivel nem megy sokra.
Van összefüggés a próbafolyamat hangulata és a közös munka milyensége, illetve az elkészült előadás között?
Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Ezzel kapcsolatban én már mindent megtapasztaltam. Van, amikor összefügg a kettő, de néha hiába dolgozunk a próbákon jól és jó hangulatban, az előadás mégis megbukik, máskor meg nagyon rossz munkából lesz csodálatos előadás. Ugyanez igaz a szövegekre is: gyenge alapanyagból is csináltunk már nagyon jó produkciót, de az is előfordult, hogy nem sikerült odaérnünk egy-egy nagy szerzőhöz, és csak messziről kapizsgáltuk a művét. Nincsen erre szabály, ezért is kell minden alapanyaghoz és minden rendezőhöz ugyanúgy hozzáállnunk: az utolsó pillanatig hinnünk kell bennük, mert ha én színészként elvesztem a bizalmamat, abból jó dolog már nem lehet. Már csak azért is meg kell őrizni a hitünket, mert
a jó színészi energiák képesek megmenteni egy előadást.
Sok alkotó számára a művészet egyfajta öngyógyítás. Mit gondol erről?
Az életem krízispontjain sokat segített, hogy a fájdalmaimat, traumáimat fel tudtam dolgozni a színpadon. De színészként nekem nem magammal kell törődnöm, azt kell elérjem, hogy a néző törődjön önmagával. Neki kell elgondolkodni: érzelmileg, szellemileg és az érzékein keresztül viszonyulnia ahhoz, amit lát. Az öngyógyítás csak járulékos jó dolog.
Kolozsváron színészhallgatókat tanított, jelenleg pedig a Keleti István Művészeti Iskolában foglalkozik felnőttekkel. Milyen szerepet tölt be a pedagógia az életében?
1991 óta tanítok, de jobban szeretem azt mondani, hogy azóta fogom fiatalemberek kezét, és vezetem őket egy ösvényen, aminek a végén -– ha ők is beleteszik a maguk részét – jó színész válhat belőlük. De ennek a tudásnak az élet bármely más területén is hasznát veszik.
A sok színházi szereplés és a próbák mellett hogyan van erre ideje?
Úgy, hogy ez a szerelmem, és a szerelmünkre mindig áldozunk időt. Ráadásul ebből a harminc évből én is rengeteget tanultam, és tanulok még mindig, merthogy szerintem sosem vagyunk készen.
Egy-egy szerepen is rengeteget dolgozom, még akkor is, amikor már játszom.
Hogyan néz ki ez a munka?
Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Sok időt töltök magammal csendben, mert a gondolatok és az intuíciók csak a csendben jönnek. Van egy partitúra, amit meg kell tölteni élettel: el kell jussak a betűtől a húsvér emberig, a leírt szereptől az alakításig. Ez egy összetett és bonyolult feladat, de elsősorban azon múlik, hogy a színész mennyire hajlandó odaadni magát: mennyire akarja megismerni azt a dolgot, és rajta keresztül önmagát is. Mennyire bátor a saját személyiségéről lemondani, és egy másikba bújni, lehetőleg úgy, hogy azt ne is vegyék észre. Mert a színészi játék akkor jó, amikor már nem lehet szétszálazni a szerepet és a színészt. Amikor tetten lehet érni az alakítást, ott van még tennivaló.
De ez sem ennyire egyszerű, mert
vannak olyan pillanatok is, amikor egy színésznek egy-egy szerep kedvéért mélyebbre kellene mennie a saját civil személyiségében, mint amivel még képes szembenézni.
Ilyenkor nem véletlen, hogy nem meri ezt megtenni, különben jó eséllyel meg is bolondulna. Ez nem könnyű munka.
Volt, hogy ön is úgy érezte, nem szabad mélyebbre menni?
Volt – de én, sajnos mégis mélyebbre mentem. De ha már önmagunk meggyötrésénél tartunk, itt vannak a negatív szerepek, amelyekből az életem során nagyon sokat játszottam. Alapvetően mindenki jó embernek tartja magát, de amikor szembejön egy ilyen szerep, ha hitelesen akarod megcsinálni, elő kell bányászd magadból azt a szemétláda, utolsó, undorító férget. Mit mondjak,
nem könnyű azzal szembesülni, hogy ez a mocsok is te vagy.
Ez volt például A sötétség hatalma előadásában is, ahol egy undorító asszonyt kellett megformáznom. Az előadásban már felszabadító érzés volt, hogy ki tudtam magamból játszani, de a próbákat megszenvedtem ezzel a borzasztó alakkal. Akinek persze színészként meg kell keressem, és el kell fogadjam az igazságát. Ennek az ára viszont, hogy találkozom az árnyoldalammal.
Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy Kurázsi mamát játszik Zsótér Sándor rendezésében?
Sikítottam egyet a telefonba. Tudniillik, bármennyire is spirituálisan hangzik, ezt a kérést két évvel ezelőtt felküldtem, és most megtörtént. Pedig nem beszéltem róla senkinek.
Mit lehet tudni a készülő előadásról? Hol tart a munka?
Szépen, lassan és tudatosan araszolunk. Annyit mondhatok, hogy
semmi olyasmi nem lesz benne, amire az emberek számítanak.
Meglepő lesz és csodálatos.
Ha mostanában nem is jellemző rá, Zsótér Sándornak voltak olyan rendezői korszakai, amikor a nézők zöme nem igazán vagy egyáltalán nem értette az előadásait. Ezt most fogjuk érteni?
Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Ez nem egy lila dolog. Nem egy érthetetlen módon elidegenítő Brecht, hanem egy világos, kristálytiszta történet. Itt nem kell agyalnia a nézőnek, csak meg kéne értse, miben él.
Mi az, ami kimaradt eddig az életéből, és rajta van a képzeletbeli bakancslistáján? Nem feltétlenül szerepre gondolok – bármire, ami színház.
Nincs ilyen, mert én különösebben már nem akarok semmiben sem fürdőzni. Engem maga a színház érdekel, és mindegy, hogy azon belül hol vagyok: kellékezek, függönyt varrok vagy éppen díszletezek. Például a KIMI-ben (Keleti István Művészeti Iskola – a Szerk.), ahol mesterségtanár vagyok, mindezt élvezettel meg is tehetem.
Akkor lehet azt mondani, hogy szakmai értelemben a helyén van?
Nem tudom, mit jelent, hogy valaki szakmai értelemben a helyén van. Nekem ott van a helyem, ahol színházat lehet csinálni, ahol van egy csapat, és értékes előadásokat tudunk létrehozni. De ha minden kimegy alólam, és teszem azt, már sehová sem hívnak, nekem akkor is lesznek gondolataim, amiket meg szeretnék osztani másokkal, ezért én akkor is fogok színházat csinálni. Bármi is történjen, ezt senki nem tudja elvenni tőlem.
Fejléckép: Spolarics Andrea (fotó / forrás: Fábián Évi / Fidelio)
hírlevél
