"A Moliendo café lényege nem a közönség »nevelése«, sokkal inkább a szórakoztatás, a részvétel ebben az abszolút szükségtelenségben és felszínességben." Így összegzi szándékait a rendező a műsorfüzetben. És tulajdonképpen azonnal meg lehetne nyomni a mentés, majd a küldés gombot, mert ennél pontosabban nem is kell/lehet megfogalmazni az előadás lényegét. Érzékekre ható színházat látunk, asszociációkból építkezőt, és további asszociációkat keltőt. Képzelje el, kedves olvasó, hogy ül egy kávéházban, ahol a sokféle zaj hangjai egyminőségű zsongássá állnak össze, ahol sokféle, átlagostól bizarrig terjedő skáláról érkező emberrel történnek hétköznapi, meg attól tökéletesen eltérő események, ahol semmi mást nem csinál, mint ül, nézelődik, erre figyel, arra figyel, igazából mégsem koncentrál vagy gondol semmire. Ahol kiszakadva a külső időből bekerül egy álló pillanatba. Ahol a fecsegő felszínnel megelégedve alapvetően komfortosan érzi magát.
"A Moliendo café középpontjában a kávé fogalma, eszenciája, története, kultúrája, illata, színe és íze áll, egy olyan rendezői koncepció által összefogva, »előadássá formálva«, amely a színház és a színészi játék legősibb és legösztönösebb formáját használja alapul." Ez is Purcărete, és ez is a műsorfüzet. Ám aki ezek után arra számít, hogy a kávé kultúrtörténetét szolgálják fel neki, esetleg arra vágyik, hogy a cserjétől a csészéig terjedő utat vázolja fel a két társulat harminchat színésze, csalódni fog. Az előadás ugyanis leginkább azokból az érzetekből indul ki, amelyek a kávéhoz, de még inkább a kávézáshoz mint nyilvános helyen zajló társas cselekvéshez, társadalmi eseményéhez így-úgy kapcsolhatók. A helyszín - mindezek következményeképp és értelemszerűen - egy kávéház, valahogy úgy, mint Ettore Scola Báljában.
Elöl asztalok, székek, egy pianínó, egy idősebb vendég, aki törökös kávékiöntővel, szivarral a kezében üldögél. Hátul, az átlátszó plexifal mögött kávés zsákok halma és egy fodros, zsabós, térdnadrágos, rizsporos parókás férfi. (Az „aligdíszletet" és az alapvetően sötét tónusú jelmezeket Dragoş Buhagiar tervezte.) Elöl konfliktus, az idősebb férfit lefejezik. Fröcsköl egy kis vér, aztán a fej nélküli ember tovább kavargatja kávéját, épp annyira egykedvűen, mint fejjel tette. Bebotorkálnak az ágyból épp csak kikelt, pizsamás kuncsaftok. Egy újabb férfi vendég - eleganciájára a „skatulyából húzták ki" jelző áll, megjelenésében pedig a némafilmes slapstick comedyket idézi - faarccal tiramisut rendel. Késsel-villával megkóstolja. Kiköpi. (S teszi még ezt többször, visszatérő gegként, különb-különb nyelveken kérve az édességet. Aztán a pincérek megbüntetik, de ne lőjük le a poént.) Járnak ide mindenféle népek. Fizetés nélkül távozók. Az örök vesztes, aki soha nem ül jó helyen. Meg aki faluról jön a városba, és istenkísértésnek is beillően kapja elő egy ilyen vérbeli urbánus helyen a kolbászt meg a pálinkát. Meg a semmiről hosszan csacsogni képes lányok csapata. Meg az öregek otthonának lakói a gondozóikkal. Meg még mindenféle más színes népek. Akik amint megérkeznek, már itt sincsenek, akikből épp csak felvillan valami, mint Peter Handke Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról-jában, és már el is tűnnek.
A melankóliahullámokat egy-egy szürreálisba forduló, a humor árnyalatait sem nélkülöző jelenet akasztja meg. A franciásan frivol burlesque dal a kihívó előadónővel és a nehezen mozgó kriplik varázsütésszerűen feltámadó karával. A cseh vígjátékot gusztustalanságba húzzák le a születésnapi ünnepséget szétverő, zabáló, vedelő, hányó, taperoló, pezsgőbe belepisilő disznók, akik jól megbűnhődnek a fekete komédiába is beillő henteslegények szaktudása által. (A felvágottat, kolbászt kenyérrel, hagymával kínálják a nézőknek.) Vegytiszta börleszket játszik a szék, kotyogó, platni, konnektor négyszögben a konzervatív házaspár, amelynek női tagja szakállas, kosztümbe öltöztetett férfi. Giccs keveredik erotikával, némi perverzióval, hogy aztán Tíz kicsi négeresen meg Arzén és levendulásan krimibe forduljon a történet.
Ím, e kávéházban, ahol tanyáznak, zajlik az élet. Eközben a plexifalon túli férfi ruhája fokozatosan, egy-egy részlet megváltoztatásával maivá alakul. (Tán a kávéházakat egykor betiltató II. Károly reinkarnálódik benne?) A jelenbe érve szeretne átlépni a párhuzamos világba, szemlélőből aktív részesévé, cselekvőjévé, elszenvedőjévé válni, de hiába jut át erre a partra, a többiek átkerülnek oda, ahol ő volt. Mintha nem lenne hely mindenki számára. Időutazónk tehát átjutott a vágyott kávéházba, ahol egyetlen vendég maradt e mozgó zűrzavarban, az időközben megvakult tiramisus férfi. Aki emlékiratokat diktál. Írnokai, az időutazó meg egy pincérlány, róják a sorokat a papírterítőre. Amit könnyű megsemmisíteni, egyetlen mozdulattal felgyújtható, a pernye pedig száll a levegőben, mintha soha nem létezett volna a történet, a szereplők, egyáltalán: az élet. De még mielőtt elkezdenénk szipogni, újabb fordulatként Vasile Şirli sűrű, emberi, zongora- és szaxofonhangokból szőtt zenei szövete egy kórusművel zárul, amiből kávétermelő országok nevei hallhatók ki. Hiába, no, "coffee makes the world go around".
A gyakorlatilag szöveg nélküli, fragmentekből épülő, valódi karakterépítésre módot nem adó, nem klasszikus történetmeséléssel operáló előadásban nehéz feladata van a színészeknek: villanásnyi idő alatt kell legalább vázlatszinten megmutatni egy karaktert, belesűríteni a sorsot egy gesztusba. Elhoztam magammal Mátray László súlyos jelenlétét, a nőnek öltöztetett Dukász Péter tartását, Bandi András Zsoltot bulldogként, az ufóként érkező falusi parasztember szerepében Molnos András Csabát és Csata Zsoltot, ahogyan a másik vendég által összetört, különben rém idegesítő videojátékát ragasztja össze a színes szigetelőszalaggal, erősen koncentrálva a sufnituning pontos kivitelezésére, valamint a perfekcionista és pikírt Tau bácsira hasonlító Georg Peetz rendületlen tiramisurendelését. Gyorsan tegyük hozzá: az, hogy ki emlékezetesebb, nem is elsősorban a színészi minőségről vagy tehetségről szól, hanem inkább a figura szokatlansága adta lehetőségekről.
Egyenetlenségeivel is számottevő előadás a Moliendo café, már csak azért is, mert ez az egymás mellett élő, dolgozó, megannyi infrastrukturális körülményen osztozó két temesvári színház első közös produkciója. (Ami nem azt jelenti, hogy eddig egy-egy magyar művész nem játszott akár a német vagy a román társulatnál, de ekkora léptékre nem volt példa.) És ha már annyit idéztük a rendezőt a műsorfüzetből, a sajtóanyagbeli bon mot-ját se hagyjuk ki: „A kávé, akárcsak a színház, önmagában teljesen szükségtelen, mégis nélkülözhetetlen része az életünknek - azaz valójában egyik sem létfontosságú, mégis fogyasztjuk őket. A kávé maga az abszolút szükségtelenség." Épp ezért fogyasszuk! Mindkettőt.
hírlevél
