- Utoljára két éve beszélgettünk, egy hosszabb külföldi tartózkodásod után, amit az akkori rendezésedben, az Ernelláék Farkaséknálban is feldolgoztál. Merre billent benned az elmúlt időszakban az itthon maradás-külföldre költözés mérleghintája?

- Ez a kérdés a kezdetektől és állandóan jelen van az életünkben. Egy barátom másfél év után most jött haza Dániából, és átmenetileg ott lakik nálunk. Miközben az élményeit mesélte, szóba jött, hogy én az utóbbi években különböző státuszokban valahogy körbejártam a világot, vagy meghívottként egy filmfesztiválra, vagy egy színházi előadás turnéján, vagy mert kint éltünk. És mindent összevetve, jót is rosszat is, arra jutottam, hogy nekünk magyarként mégiscsak Magyarországon van meg az a néhány dolog, ami ahhoz kell, hogy a körülményekhez képest a legteljesebben éljük az életünket. Mert ha a vágyakat, amik teljesen absztrakt dolgok, kivesszük a pakliból, akkor itt az a két alapvető dolog, hogy kivel és kinek csinálunk filmeket és színházi előadásokat, végül is adott ahhoz, hogy az ember normálisan végezhesse a dolgát.

DSC4466 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Dívány)

- Úgy tűnik, mégis próbáltok nem egy helyre koncentrálni.

- Kulturális szempontból, ha ma Magyarországról beszélünk, tulajdonképpen Budapestről beszélünk.

Mi évek óta próbáljuk a csápjainkat kinyújtani a vidék felé is,

de most ebbe nagyobb energiákat fektetünk. A most készülő előadásunknak Debrecenben tartjuk a bemutatóját, azt követően pedig Szegedre visszük, és csak ezután érkezik a fővárosba, ahol több helyszínen is játsszuk. Különben az Ernelláék taposta ki ezt az utat, már ott megfogalmazódott bennünk, hogy létre kéne hozni egy vidéki hálózatot is, belakni ezeket a tereket, és elindítani a cirkulációt a különböző helyszínek között.

- Egyre szervezettebb keretek között működtök, lehet belőletek előbb-utóbb társulat?

- Nem gondolkodom társulatban, mert nem látom értelmét. Mindössze annyi történik, hogy a közeljövőben sűrűbben fogunk kijönni különböző projektekkel, és emiatt felerősödik a társulati jelleg, de ez nem jelent nagyobb kötöttséget annál, mint ahogy eddig dolgoztunk. Filmes és színházi alkotóközösségként működünk évek óta, egy elég laza szisztémában, Látókép Ensemble néven jelenünk meg, amit azért választottunk, mert a csapat nagy része, akikkel a kezdetektől együtt dolgozunk, debreceni kötődésű, és ahogy a vonat elhagyja a várost a Hortobágy, tehát nyugat felé, az első megálló neve az, hogy Látókép. Természetesen van egy közös értékrend, ami meghatározza az egészet, de az emberek szabadon ki-be járnak, és a filmekben, színházi előadásainkban más társulatok prominens művészei is játszanak.

- Az Ernellálék vetítéseinek jelentős része lakásvetítések keretében zajlik, nálatok is több alkalommal lehetett látni a filmet pont abban a térben, ahol a forgatás is zajlott. Mintha ebben is a közösségi szemléletetek jutna kifejezésre.

- Ahogy a színházi előadásainkat is kisebb terekben, lakásszínházakban játsszuk, ugyanúgy a filmet is egészen privát helyszíneken vetítettük-vetítjük le, ami után szintén megvan a találkozás lehetősége, ugyanis a stáb tagjai is eljárnak ezekre a találkozókra.

Nemcsak közönségszervezésről van tehát szó, hanem közösségépítésről is.

DSC4479 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Dívány)

A vetítést vagy az előadást követő beszélgetésekből mindig sokat tanulunk. A közönség tagjai általában összevetik a látottakat a saját életkonstellációjukkal, így sokfajta értelmezés fölmerülhet, amit mi nem feltétlenül láttunk az elkészítés során, ha pedig ezt megosztják velünk, akkor azt mi továbbgondolhatjuk, és akár annak mentén is tovább tudunk haladni – így tényleg dialógus jön létre.

- Ez hogyan csapódik le a későbbi munkákban?

- Nem kiszámítható, hol tudjuk később hasznát venni. Amikor egy-egy új meglátással szembesülünk, az szinte euforikus érzést vált ki. Aztán vagy elraktározódik, vagy sem, de mindig fellelkesít, mennyi értelmes ember van, és mennyi mindent látnak, amit mi nem. Az Ernelláéknál nagyon érződött, hogy mennyire más a film és a színház nyelve. A filmben nem láthatsz mindig minden szereplőt, sok mindent ki kellett hagyni a képből, így konkrétabbak lettek a hangsúlyok, a színészi játék pedig finomabb, ezzel új rétegek jöttek elő. Amikor az egészet visszaraktuk színházba, akkor már ezzel a tapasztalattal kezdtük el újra játszani. Vannak olyan nézők akik az egész folyamatot végigkövették, ami azt gondolom, egészen különleges élmény lehet. Ők talán többet tudnak erről a történetről, mint mi.

DSC4530 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Dívány)

- Hogyan élted meg, hogy az otthonodban zajlott a forgatás?

- Csak egy picivel volt sűrűbb, mint a hétköznapok. Egyébként most nagyobb felfordulás van, mint a forgatás alatt, mert meguntuk az „Ernella-lakást”, és elkezdtük tologatni a bútorokat. De elakadtunk, ezért ha most valaki belép a lakásba, elsőként egy óriási ládát kell átugrania. (Nevet.)

- A film önerőből, rendkívül kevés pénzből készült. Nem merült fel, hogy pályázzatok támogatásért?

- Nem, mert lényegében idő sem lett volna rá, hogy pályázzunk. Úgy éreztem, ha ezt a filmet nem csináljuk meg a bemutatót követő pár hónapon belül, akkor elkezdjük túlgondolni, és eltűnik belőle az a nagyon naiv lelkesedés, ami a különlegességét adja. A pályázati rendszerben sokkal lassabban jutottunk volna el odáig, hogy forgathassunk. Kisebb adományokból állt össze a költségvetés, ami nagyjából kamerára, optikára meg az étkeztetésre ment el. De az is úgy volt, hogy egy-egy barátunk vagy szomszédunk vállalkozott rá, hogy megcsinálja stábnak az ebédet.

- Az elmúlt hónapokban több magyar film is szép sikereket ért el a nemzetközi porondon. Alkotóként, szakmabeliként minek tudod ezt be, és hogyan ítéled meg a hazai filmgyártás jelenlegi helyzetét?

- Mostanra értek össze a dolgok. Az ilyesminek sohasem egy konkrét oka van, hanem nagyon sok mindenből tevődik össze. Az egyik fontos dolog, hogy más országoktól eltérően nálunk a filmeseknél jelenleg három generáció is aktív. Ilyen kicsi országban ez különlegesség, és óriási kincs. Három generációban is képesek vagyunk olyan filmeket készíteni, amik meg tudnak jelenni a nagyobb fesztiválokon, külföldi moziforgalmazásra érdemesnek találják őket, és a hazai közönség érdeklődésére is számot tart.

A mi generációnk most jutott el abba az életszakaszba, amit én a filmrendezői életkornak nevezek.

DSC4578 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Dívány)

Ez az alkotói érettségnek az a pillanata, amikor már hatékonyabban tudjuk hasznosítani azokat a tapasztalatokat, amiket előzőleg összeszedtünk. Közben megjelent az új generáció is, akik a már eleve nagyon jó rövidfilmjeik után eljutottak az első játékfilmjükig. Nagyon markáns és tehetséges emberekről van szó, nem kis számban. És a fölöttünk levő generáció tagjai, akik már nekünk is ikonok voltak, most újra elkezdtek dolgozni. Például újra filmet forgat Jeles András, de ugyanígy Enyedi Ildikó is vagy Sopsits Árpád. És hogy miért most? Mert évekig el volt zárva a csap, ami példátlan a hazai filmgyártás történetében. A Filmalap zárta el, és most ők is nyitották ki. Most hirtelen kiömlik egy csomó film, egy csomó visszafojtott energia. Vannak kételyeim a Filmalap létrehozásával és működésével kapcsolatban, de az fontos, hogy végre annyi pénzt adnak egy-egy filmre, amiből meg is lehet csinálni.

- Hamarosan bemutatjátok legújabb színházi előadásotokat, a Kálmán napot. Milyen kérdéseket érintetek a darabban?

- Amit megpróbálunk körüljárni, az egy elég kellemetlen dolog: az az életszakasz, amikor a hosszú évek óta egymással élő párok megunják egymást, sőt nemcsak egymást, hanem a kapcsolaton keresztül, ami addig az élet értelmét adta, az egész életet. A furcsa az, hogy ez olyan életkorban jön elő, amikor még – remélhetőleg – elég sok van hátra az életből. Az ember elgondolkodik, hogy mi lesz azután. A felvetés persze nagyon kellemetlen, pedig

egy adott ponton valószínűleg sokaknál jelentkezik ez az életükben, csak nem merik kimondani.

Ezt igyekszünk kibontani az előadásban, de nyakig benne vagyunk, és nem látom tisztán, hogy miről szól pontosan, úgyhogy ne kérje számon senki, ha a végén valami teljesen másról fog szólni.

DSC4541 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Dívány)

- Több ponton mintha az Ernelláékban is felmerülő kérdéseket bontanátok ki.

- Mindig vannak levezető, felvezető és átvezető alkotások, nem lehet tudni, hogy mi mihez visz el. Ezt az előadást tekinthetjük egyfajta Ernelláék-levezetésnek, és valószínűleg valami teljesen más felé vezet majd át minket. Megőriztünk benne valamit abból a formából, ami az Ernelláékban létrejött, de valami új felé szeretnénk tapogatózni.

- Hogyan zajlik a munka, bevált recept szerint dolgoztok?

- Ugyanúgy dolgozunk, mint a korábbi munkáknál, tehát most is a színészekre találtuk ki az egészet. Sokat beszélgettünk ezekről a témákról, amiből később megírtam a szöveget. Most azt látom, hogy ennek talán valamivel hosszabb lesz a kifutása, mint az Ernelláéknak, egy-egy előadás kezdetben csak stádiumokat jelöl majd, mintha egy részletét látnánk az egésznek. Ha lehet azt mondani, hogy az Ernelláék szerény vállalkozás volt, akkor ez még szerényebb, még egyszerűbb lesz.

- Felmerült már a megfilmesítés gondolata?

- Nem gondolok rá, hiszen ha filmben gondolkodnék, akkor eleve máshogy írnám meg. Most színházban kell gondolkodnom. Ha később úgy látom, hogy van értelme, akkor majd elkezdek rajta filmes aggyal is gondolkodni. Ebben viszont

a közönség a szűk keresztmetszet, hogy élvezik-e, amit látnak.

DSC4568 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Dívány)

Az is igaz, hogy az Ernelláék azért túlnőtt rajtunk abból a szempontból, hogy túl sok energiát vett ki belőlünk a film képviselete. Örültünk neki, hogy jól sült el, de kicsit fékezte azt, hogy tovább tudjunk dolgozni más projekteken. Ha tehát az ember filmet is készít egy adott történetből, akkor arra kell számítani, hogy az egy hosszabb, akár évekig tartó folyamat lesz. Nem vagyok benne biztos, hogy én még évek múlva is A Kálmán napban felvetett témákkal akarok foglalkozni.

- Mi van még tervben erre az évre?

- Nyáron készülünk forgatni egy filmet a 70-es évek romániai magyar értelmiségének hétköznapjairól, ami a feleségem, Török-Illyés Orsolya édesanyjához kapcsolódik. Ő Illyés Kinga erdélyi magyar színésznő volt, a 70-es, 80-as évek határon túli színházi világának ikonikus alakja, akinek az otthona az erdélyi magyar értelmiség találkozóhelye volt. Ezt a lakást a Securitate 1969 és 89 között lehallgatta, mi pedig most megszereztük a lehallgatási dossziékat a Bukaresti Levéltártól. Első körben egy rádiójátékot szeretnénk készíteni belőle.