A Kolozsvári Állami Magyar Színház MITEM-re meghívott produkciója nem akar mindenáron formabontó lenni: sokkal inkább a történet és a szereplők igazságát, motivációit keresi mai színházi eszközökkel, tisztelettel adózva a régi feldolgozások előtt.
Az alkotók többek között ezért is nyúltak vissza az Arany János-féle fordításhoz, a szállóigévé vált mondatokhoz, amelyek a Both András által megálmodott, minimalista stílusú térben olykor egészen más jelentést kapnak, mint ami a kánonban él.
„Gyarlóság, asszony a neved” – mondja Hamlet, a gondolatból pedig nem düh vagy csalódottság, sokkal inkább megvetés árad.
A legismertebb, „Lenni vagy nem lenni” monológ azonban ebben a rendezésben szinte súlytalanná válik.
Pedig a címszerepben látható Vecsei H. Miklós szépen mondja, talán rá is játszva kicsit. Apró szoba-cellája árnyékából szavalva – a helyiség hol az elvonulás színtere, hol a játék fókuszpontja – a látvány kevésbé szolgálja a szöveget.
Bár az elgondolás, hogy egy fiatalos, mai produkció szülessen, igazán üdvözölendő, az előadás eleje mégis elbizonytalanítja a nézőt. A kezdőkép vizuálisan erős: futópadon kocogó női alak – a későbbi Gertrud –, hamvakkal játszadozó fiatal lány (Ophelia) és a háttérben rossz ómenként rájuk „leselkedő” férfi – ha nem ismernénk fel Vecsei H. Miklóst, hosszú percekig nem derülne ki, hogy ő Hamlet.
Vecsei H. Miklós a Hamletben (Fotó/Forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház)
A Wittenberg-csoport megjelenésével azonban változik a helyzet: a viszonyok egyértelműbbé, világosabbá válnak, minthogy az a szándék is, hogy az alkotók megmutassák, ezt a generációt már nem elsősorban a hatalomvágy vagy a pénzéhség hajtja, hanem az igazság keresése, valamint az emberekbe (és bizonyos esetekben Istenbe) vetett hit.
Vecsei H. Miklós sem az őrült fiú felől fogalmazza meg Hamletet.
Értelmezésében a fiatalt az elkeseredettség, a gyász és az emberi gyarlóság iránti undor készteti meggondolatlan tettekre.
Tükröt tart édesanyjának, Gertrudnak (Kézdi Imola), az érdekből hatalomhoz juttatott Claudiusnak (Szűcs Ervin) és általánosságban véve a társadalomnak, miközben rendíthetetlenül kapaszkodik abba az eszmébe, amelyben hisz.
Azért is olvastatja fel a születésnapján Gertruddal és Claudius-szal – apja gyilkosaival – az általa írt darabot: hiszen már nem kell őket lebuktatni, törvényszerű, hogy az állapot, amelyben a család létezik, nem tartható fenn sokáig. Hamlet revansot akar venni, és hite szerint a jót szolgálni, ezért pedig bármire hajlandó.
Jelenet a Hamletből (Fotó/Forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház)
Megjátszott őrületének első jele – a nadrág letolása – először egy egyszerű, hatásvadász színpadi megoldásnak látszik, később azonban jelentősége lesz. A tehetetlenség tükröződik benne: ha az észérvek elfogynak, csak a megbotránkoztatás marad.
„Én őrült sem vagyok, csak tettetésből”
– mondja nem sokkal később, ráerősítve az éppen zajló eseményekre.
Miközben a háttérben súlyos politikai játszmák zajlanak, megmutatkozik a történetben az emberi lélek. A fiú szerelmes lesz, választottja, Ophelia (Tőtszegi Zsuzsa) azonban bármennyire szeretné, nem viszonozhatja a közeledést. A hatalom lassan bemocskolja a tiszta érzelmeket, a lány eszköz lesz családja kezében, és tehetetlenül nézi, ahogy szépségét és csáberejét Hamlet kijátszására használják. Nagyobb tragédia ez annál, mint hogy úgy lökik le várandósan Claudius emberei a hídról, mint egy rongybabát. Vele együtt a tisztaság is eltűnik, csak emlékként, gyerekkori „énként” tér vissza a múltból a gyermek-Hamlettel.
Jelenet a Hamletből (Fotó/Forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház)
A lány halálát – ahogy a véres végkifejletet a második felvonásban színpadra kerülő óriáskoponyák – előre jelzi a rendezés: a szellem örök kísérőjeként és szócsöveként vissza-visszatér. Tőtszegi Zsuzsa nemcsak ezekben a jelenetekben, az előadás során is végig egyfajta túlvilági, megfoghatatlan szépséget jelenít meg. Ebből az elérhetetlen, éteri állapotból egyetlen alkalommal zökken csak ki – akkor viszont minden dühe és fájdalma kitör belőle –, amikor Hamlet rájön a csapdára, és csalódottságában magára hagyja a lányt.
Ophelia sorsa innentől kezdve egyértelművé válik: ha nem Rosencrantz és Guildenstern öli meg, akkor saját kezével vet véget életének.
„Aki megoldotta a Szellemet, megoldotta az előadást” – mondta a produkció utáni közönségtalálkozón Tompa Gábor rendező, kifejtve azt is, hogy a színpadkép megalkotásához Hans Holbein Halott Krisztus című képe adta számára az inspirációt. A lebegő üvegkoporsó képe és a krisztusi lepel pedig valóban ad a helyzeteknek egyfajta szakrális vonatkozást.
Annál földhözragadtabbak Rosencrantz (Imre Éva) és Guildenstern (Pethő Anikó) jelenetei, valamint az előadás záróképe. Claudius emberei ezúttal nőként jelennek meg, hol csábítóként édesgetik magukhoz Hamletet, hol kegyetlen, gépfegyveres tömeggyilkosként láthatóak. Jelenlétük azonban inkább komikus, mintsem félelmet keltő. Imre Éva és Pethő Anikó szinte egy emberként lélegeznek a színpadon, és építik fel a hatalmat vakon szolgáló, szinte robotizált alakokat. A sors iróniája, hogy éppen ők döntenek sorsok és érző emberek fölött: az előadás végén szó szerint halálosztóvá válnak.
Imre Éva és Pethő Anikó a Hamletben (Fotó/Forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház)
Érdekes kontraszt ez a Laertes–Hamlet küzdelemhez képest, akik ezúttal egy ringben mérkőznek meg egymással. Ütéseik sebeznek, de közel sem annyira, hogy pusztulást hozzanak. A vég az elektronikus zene zúgásában, gépfegyverropogásként érkezik meg, esélyt sem adva a szereplőknek, hogy a küzdelmek után felállítsanak egy új hatalmi rendet. Ilyen lenne a világ pusztulása?
Fejléckép: Vecsei H. Miklós a Hamletben (forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház)
hírlevél
