Hang és fény nélkül – egy súgóról szól a Harag György Társulat előadása

Tiago Rodrigues Sopro című darabja egykoron saját rendezésében debütált a 2017-es avignoni fesztiválon. A szöveg valós elemekre támaszkodott, az író-rendező a lisszaboni Teatro Nacional D. Maria II színház közel 40 éve ott dolgozó súgójától, Cristina Vidaltól gyűjtött be sztorikat, anekdotákat. Így született meg a Sopro, amelyet az utóbbi években fordítottak románra, és az erdélyi bemutató kedvéért magyarra (Király Szabolcs, dramaturg: Dálnoky Réka). Az első magyar előadást a szatmárnémeti színház miniévadán láttam.

Szabó János Szilárd és Méhes Kati a Sopro – Suttogás a sötétben c. előadásban (Fotó/Forrás: Czinzel László / Harag György Társulat)

A történet szerint az idősödő Súgót a fiatal színházigazgató keresi meg azzal, hogy szeretne előadást rendezni neki, szerepeltetni. A nő természetesen nemet mond, a színház a mindene, de még a teátrum falain kívül is kerüli a feltűnést, szakmájával azonosulva csendes tanúvá vált. Az igazgatót azonban pont ez az attitűd ragadja meg, hiszen a Súgóban benne van az épület és az évtizedek alatt ott dolgozók története. Konkrét dialógus ritkán alakul ki kettejük között, valójában az emlékek felidézése, megjelenítése, az ötletek és ellenérvek elhangzása, gondolatok tolmácsolása hozza létre a metaszínházi minőséget – e különleges keretrendszerből születik meg az előadás.

Romos színpadképpel indít Bocsárdi László rendezése, majd belép a súgónk, Méhes Kati, aki igyekszik elkerülni, kicselezni a reflektorfényt – nem otthonos neki mindez, szeret inkább a homályban maradni, észrevétlennek lenni. A Harag György Társulat előadása alcímet is kapott – Suttogás a sötétben –, mely jól jellemzi az anyag alapvető líraiságát és az előadás koncepcióját: valami kihalófélben lévőséget akar megmutatni, emléket állítani nehezen dekódolható, mégis lényeges színpadi pillanatoknak – sőt, önmagában a „színháziságnak”.

Diószegi Attila és Budizsa Evelyn a Sopro – Suttogás a sötétben c. előadásban (Fotó/Forrás: Czinzel László / Harag György Társulat)

Az előadás javarészt a főszereplőnk megismeréséből áll: a Súgó a színházzal együtt lélegzik – a ’sopro’ portugál szó a lélegzetre – , ötéves kora óta becsületes szolgálója a helynek, és mindig szem előtt tartja az őt elsőként alkalmazó igazgatónő aranyköpését, miszerint „a súgó diszkréciója mindig egyenes arányban kell álljon a színészek indiszkréciójával”. A Súgó tudja, hogy munkáját akkor végzi igazán jól, ha létezéséről csak a színház tud, így karrierjének legnagyobb kudarcai azok a pillanatok voltak, amikor meglátták vagy meghallották őt.

például felhős napokon önkéntelenül szólna a világosítónak, tegyen valamit, ha szerelmeseket lát egy padon, legszívesebben jobb mondatokat súgna a fülükbe a nem jól sikerültek helyett. Főhősünk szenvedélyesen kötődik a színpad nyújtotta változékonysághoz, miközben ő maga állandóságot képviseli, a semmilyenséget a teatralitásban – valami eredendő alázatot a művészet iránt.

Méhes Kati és Nagy Csongor Zsolt a Sopro – Suttogás a sötétben c. előadásban (Fotó/Forrás: Czinzel László / Harag György Társulat)

Ritka, hogy színész ilyen vakmerően el merjen tűnni egy szerepben. Méhes Kati szakadozott, kissé szenvtelen beszédmóddal teremti meg a Súgó alakját, mozgásával finoman jelzi az enyhe kényelmetlenséget, amelyet a szereplésre nem vágyó érezhet. Mindeközben tiszta és szerethető, és képes nem szerepelni, nem vonzani a tekintetet, csupán ciklámen hátlapú szövegkönyvét szorongatva megfigyelni. „Csak” jelen van, és ezzel nyűgöz le – a többi játszó pont ennek ellenkezőjével. Nagy Csongor Zsolt játssza a zabolátlan Versinyint – a Súgó minden színészt valamely emblematikus karakterrel azonosít –, Moldován Blanka az igazgatónőt. Kettejük játéka lebilincselő, szabadok, erőteljesek együtt, és a sok egymásra rakott réteg alól is kiragyogtatják a karakterek legszemélyesebb oldalát. Moldován Blanka második főszereplő: a Súgó számára az igazgatónő a legfontosabb és talán az egyetlen ember, akiben csalódik. Egy elszalasztott mondat, egy elmaradt lélegzetvétel és egy túl sokáig halogatott műtét kapcsolja össze őket egy életre.

Nagy Csongor Zsolt és Moldován Blanka a Sopro – Suttogás a sötétben c. előadásban (Fotó/Forrás: Czinzel László / Harag György Társulat)

Mivel a Sopro több egyéb drámát is alkalmaz (A fösvény, Három nővér, Antigoné és Racine Berenice-e), a színészeknek lehetősége van sokféleképpen megmutatkozni. Így, még ha kevesebb jelenése is van, nagyot alakíthat Budizsa Evelyn, Diószegi Attila és Orbán Zsolt is. Esetükben az az izgalmas, ahogyan különböző színészi attitűdöket, rendezői elképzeléseket villantanak föl. A fiatal színházigazgatót megformáló Szabó János Szilárdnak egész más feladata van, de nagyon jól viszi az egyszerre drámára éhes alkotó és igyekvő befogadó szerepét. Belső (ám kihangosított) monológja egyike a Sopro legmaradandóbb pillanatainak.

Volt, aki hosszúnak találta a szatmárnémeti előadást, én elhiszem, hogy be lehetne előbb fejezni, de azt gondolom, egy háttérdolgozóról szóló munkának pont nem illik tartania a megszokott színházi időt. A kizökkentség érzetét egyébként is jól teremtette meg a díszlet (Bartha József) és a jelmez (Szőke Zsuzsi). Előbbi az átmenetiséget és lepusztultságot adta meg, utóbbi tervezője pedig tudatos szín- és anyaghasználattal alkotott a játékot szolgáló kosztümöket. Több öltözés van, nem egy nyílt színen, hiszen az átalakulás, a színházi próba világa mind része a Soprónak. Míg máskor az ilyen helyzetek igen erőltetettnek hatnak, a Harag György Társulat előadásában pont ezek működnek meglepően jól.

Méhes Kati a Sopro – Suttogás a sötétben c. előadásban (Fotó/Forrás: Czinzel László / Harag György Társulat)

Ugyan könnyen előfordulhatna, Bocsárdi rendezésében nem vész el a néző, néha egyik jelenet oldja a másikat: ami előzőleg elhangzott, azt egy következő megszólalás felülírhatja – hiszen jöhet egy jobb színházi ajánlat, egy betoldott csavar, plusz adalék. Mindez arra utal, hogy egyrészt az emlékezet is olyan, mint a művészet, kíszínez dolgokat, másrészt:

Az alkotók precizitását dicséri, hogy egy pillantra sem omlik össze a rendszer, és hogy a Sopro fenntartja a figyelmet. Az előadás legnagyobb értéke a színészek kiteljesedése: ők magabiztosan és félelem nélkül lehetnek jelen egytől-egyig. Emiatt sok mindent meg tudok bocsátani ennek a színpadi anyagnak, amely szerintem helyenként túlmisztifikált és túlmagyarázott. Néhol azt éreztem, mértéktelenül regényszerű, ugyan a színház erejéről akar mesélni, nem feltétlenül arra támaszkodik. A szöveg nagyon is épít a nosztalgiára, és mondjuk ki: ez a „régenmindenjobbvolt”-érzés kéz a kézben jár a szentimentalizmussal – ami pedig a giccs előszobája. Eddig a szélsőségig még éppen nem jutunk el, de ott van a lehetőség: a metaszínház önironikusan záródik – „a fiatal igazgató sose tudta, hogyan kell befejezni egy előadást” –, a Sopro epikus zenével (Bakk-Dávid László), nagy lélegzetvétellel köszön el tőlünk.

Moldován Blanka a Sopro – Suttogás a sötétben c. előadásban (Fotó/Forrás: Czinzel László / Harag György Társulat)

Bár nagy mondatokkal és megfejtésekkel tűzdelt, az előadás pont nem a darab, hanem az általa kínált forma miatt izgalmas, amelyben elfér a kísérletezés. Bocsárdi László nem először nyúl olyan anyaghoz, amely a kultúra veszélyeztetettségéről szól, Tiago Rodrigues műve pedig több mint alkalmas félelmei tolmácsolására. A Sopro megtekintése után mégsem távozunk negatív élményekkel, hiszen ami megtörténik, az színház a javából, létrejötte pont azt igazolja: van értelme művészetet csinálni, csak nem mindegy, hogyan.

Fejléckép: Méhes Kati a Sopro – Suttogás a sötétben c. előadásban (fotó / forrás: Czinzel László / Harag György Társulat)