A Pesti Magyar Színház művésztársalgójában ültem le beszélgetni a három művésszel, akik mindvégig különleges odafigyeléssel követték és segítették a másik megszólalását, néhol egymás helyett fejezve be egy-egy mondatot. Haumann Péter időnként csendesen hátradőlt, és csak hallgatta, hogyan mesélnek gyermekei fiatalkori terveikről és azokról a felnőttkori pillanatokról, amikor édesapjukkal együtt állhattak színpadra.
- Először szerepelnek hárman egyszerre egy színpadon. Miért csak most kerül erre sor?
Haumann Máté: Egész egyszerűen nem adódott rá eddig lehetőség.
Haumann Petra: Talán azért sem kerestek meg minket ezzel, mert azt gondolták, már a könyökünkön jön ki, hogy mindig együtt emlegetnek minket, és biztos nem lennénk benne ilyesmiben, pedig nagyon szívesen.
Haumann Máté, Péter és Petra (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
Haumann Péter: Nagyon örültünk az ötletnek több okból is. Egyrészt mindig jó érzés együtt lenni hármasban, másrészt mi is éreztük ennek a felállásnak az egyediségét, különlegességét. Rögtön az első pillanatban azt mondtam, milyen remekül fog mutatni a plakáton: Európában egyedül itt, három Haumann, háló nélkül! (Nevet.) Egyébként nem idegen tőlünk ez a helyzet, hiszen együtt éltük le az életünk nagy részét, és ezalatt rendszeresen hazahordtunk és megbeszéltünk mindent, ami a szakmánkat érinti. Nem kizárólag egy apa meg két gyerek, hanem három színész ül most itt.
Haumann Máté: Sokat vagyunk együtt, sokat beszélgetünk és mindig elmegyünk megnézni egymás munkáit, legyen az film vagy színházi előadás.
Haumann Petra: Valószínűleg ha kettős könyvelők lennénk, és bejönne egy új adónem, akkor azt ugyanúgy megtárgyalnánk a konyhaasztalnál, mint a színházat. (Nevet.) Különben olyan volt már, hogy Apuval Máté és én külön-külön játszottunk, de így hárman még sosem, ráadásul még mi testvérek sem játszottunk eddig együtt, úgyhogy ebből a szempontból is első lesz az előadás.
Haumann Péter és Petra (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
- Petra, az Oliver! és A velencei kalmár című előadásokban már játszott együtt az édesapjával. Hogyan emlékszik vissza ezekre a munkákra?
Haumann Petra: Az Oliver!-ben végzős főiskolásként szerepeltem, ebben rendesen partnerek voltunk Apuval, ő volt Fagin, én pedig Nancy-t alakítottam. A velencei kalmárban viszont nem volt közös jelenetünk, csak amiatt álltunk egy színpadon, mert az előadásban minden szereplő a színen volt, és mindig az jött előre, aki éppen játszott. Mindkét előadás jó élmény volt.
- Máté, épp egy éve mutatták be Veszprémben az Ármány és szerelem című előadást, amiben filmes munka után színpadon is együtt dolgozhatott az édesapjával. Minden gördülékenyen ment?
Haumann Máté: Már az Emelet című film forgatása közben sem okozott problémát, hogy Apuval dolgozom együtt, nem kellett megtanuljuk ezt kezelni, mert természetesnek vettük, hogy ebben színészi feladatról van szó. Még segítségünkre is volt, hogy ennyire közelről ismerjük egymást, hiszen míg más kollégákkal általában több kanyarra van szükség, hogy eljussunk egymáshoz, addig köztünk az első pillanattól kezdve működött minden, könnyebben értettük, mit akar a másik és sokkal gördülékenyebb volt a kommunikáció. Ugyanez volt az Ármány és szerelemnél is, ahol komoly biztonsági hálót jelentett, hogy együtt léphettünk fel. Emlékszem, amikor a legelső előadásnál színpadra léptem, elsőként Apu mosolyát láttam meg. Ennél jólesőbb érzéssel nem is indulhatott volna a közös játék.
Haumann Máté és Péter (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
Haumann Péter: Nagyon jól működik közöttünk az empátia. Volt egy előadásom, aminek sikere volt, sokat ment, szerette a közönség, én mégsem éreztem benne jól magam, bár erről senkinek nem beszéltem. Eljöttek a gyerekeim is megnézni, majd otthon azt mondták, szakmailag tökéletes az alakításom, de térdig merev vagyok. Magamban káromkodtam egyet, de nem volt mese, igazuk volt. Onnantól elkezdtem magam figyelni, és észrevettem, hogy tényleg szinte végig görcsben voltam. Meglátták azt, amit még én is nehezen vallottam be magamnak.
Haumann Máté: Viszont ezek a beszélgetések köztünk sosem éles kritizálások. Mindhárman tudjuk, hogy a színészet egy nagyon finom, törékeny szakma, amire nem lehet ráhúzni egy sémát, hogy csináld ezt vagy azt. Mindig csak tanácsokat, ötleteket adunk egymásnak, a mondat pedig rendszerint úgy ér véget, hogy „de lehet, hogy tévedek”.
Haumann Péter (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
- Sok színész úgy van vele, hogy nem örül neki, ha a gyereke is ezt a hivatást választja. Önnel mi a helyzet?
Haumann Péter: Mindkettejüknél egész fiatalon megmutatkozott a szereplés iránti vágy és a játék öröme, aminek mi, szülők természetesen örültünk. Emlékszem, Máté még csak hét vagy nyolcéves lehetett, amikor azon morfondíroztam, hogy el kéne adnom a rozoga autónkat, de csak nem tudtam rávenni magam. Ekkor ő kipenderült a szoba közepére, a kezébe vett egy serpenyőt, és mintha kormány lenne, eljátszotta, hogy vezet egy kocsit, ami szép lassan szétesik alatta. Egy hét múlva eladtam az autót. (Nevet.) Nemrégiben pedig a kezembe akadt egy felvétel, amin Petra mondja Nyina monológját a Sirályból. Hol is készült az?
Haumann Petra: Földessy Margit kreatív stúdiójában, ahová mindketten gyerekként jártunk, itt láthatott minket Apu először színpadon. Emlékszem, az én esetemben nem annyira örült, hogy a színészet felé indultam el, de mindig is azt vallottam, hogy akit le lehet beszélni valamiről, azt beszéljék le. Engem nem lehetett.
Haumann Péter: Őszintén, nem is emlékszem, hogy le akartalak volna beszélni. Szerencse, hogy nem sikerült, nagy bolondság lett volna a részemről.
Haumann Petra: Később ez megfordult, és akkor már segíteni szerettél volna a színművészetis felvételimre felkészülni, de én inkább olyan valakit választottam, akihez nem kötődöm érzelmileg, és objektíven el tudja dönteni, van-e tehetségem ehhez a pályához vagy sem.
Haumann Péter és Petra (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
- Volt olyan, amikor teherként élték meg, hogy Haumann Péter gyerekeként néznek önökre?
Haumann Máté: Eleinte persze elkerülhetetlen volt, hogy összehasonlítsanak minket vele, de miután mi is leraktunk valamit az asztalra, onnantól kezdve már az lett a fontos. Én teljesen más utat választottam, mint Apu, ugyanis az itthoni főiskolával párhuzamosan Angliában is felvételiztem az ottani színészképzésre, és miután mindkét helyre felvettek, úgy döntöttem, hogy a londoni iskolát választom. Ez különleges szakmai barangolást adott nekem, amit egyedül éltem át, és egyedül is értem el. Ráadásul ott semmit nem jelentetett az, hogy Haumann vagyok.
- A fösvény próbáin voltak olyan helyzetek, amikor egy pillanatra kiléptek a szerepből, és mint családtagok álltak a színpadon?
Haumann Máté: Nagyon sok mindent hozunk be a saját életünkből, ez természetes. Valahogy kell is, hogy fedje egymást a kettő, hiszen abból építkezünk. Ez egy jól kiaknázható lehetőség, amivel nem élni hülyeség lenne.
Haumann Petra: Szerencsére a rendezőnk, Lengyel Ferenc teret ad ennek a próbákon, sőt bizonyos esetekben az előadásban is megjelenít egy-egy ilyen megoldást. Pont azért, mert látja, hogy ez nagyon jól működik hármunk közt. Persze ez sosem jelent privátkodást, kizárólag a darabhoz illő elemeket tartunk meg.
Haumann Máté, Péter és Petra (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
- Az önök értelmezésében a főszereplő, Harpagon mindenképpen a rosszat testesíti meg, vagy árnyaltabb a kép?
Haumann Péter: Egy jó színdarabban mindenkinek igaza van. A közönségen múlik, végül hogyan dönt és kivel ért egyet. Én a szerepem szerint élem meg a magam fékezhetetlen haszonszerzési vágyát, ami mögött annyi minden meghúzódhat. Nemcsak pusztán a pénz szeretete, hanem talán az öregedő Harpagonnak a földi dolgokhoz és a pillanatokhoz való mérhetetlen ragaszkodása. Ez ugyanúgy belejátszik abba, miért viselkedik így. Ez persze nem jelenhet meg a játékomban nyíltan. Ha helyesen jár el a színész, akkor az, amit látunk, egy intenzív belső folyamat végeredménye.
Haumann Máté: Többször támadtak már emiatt, de én sosem gondolom, hogy bárki velejéig rossz és gonosz lenne. Eltévedt emberek lehetnek, akik nem helyesen gondolkodnak. A színésznek empátiával kell a szerep felé fordulnia, hogy megértse azt. Ha ez a szándék nincs meg egy színészben, akkor nagy baj van.
Haumann Máté, Péter és Petra (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
- Felfedezhető Harpagon gyermekein egy-egy az apjukra jellemző jegy?
Haumann Petra: Oda-vissza hatnak egymásra. Az ő viselkedésük is hozzájárul ahhoz, amilyen az apjuk. A gyerekeire jellemző túlzott pénzszórás például fölerősítheti az ő fösvénységét. Ugyanígy a lánya titkolózása, bizalmatlansága is hathat úgy, hogy az apa végül maga akar dönteni a gyereke sorsáról.
Haumann Máté: Molière általában erős ecsetvonásokkal festette meg a karaktereit. Legtöbbször két-három világos leírást kapunk egy-egy szereplőről, amiből összerakható a személyisége. Ezek a vektorok úgy adják meg az irányokat, hogy azok egymáshoz képest sokkal inkább ellentétesek, mintsem hasonlóak. Az én szerepemről például elhangzik, hogy homlokegyenest mást gondol az életről, mint az apja.
Haumann Máté és Péter (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
- A darabban a gyerekek végül fellázadnak az apai szigor ellen. Ti mennyire voltatok lázadó kamaszok?
Haumann Petra: Nem nagyon. Lánglelkű kamaszként persze mindent máshogyan él meg az ember, de például amikor eldöntöttem, hogy a színészetet választom, és kezdetben ezzel egyedül maradtam, az csak még közelebb lendített az elhatározásomhoz.
Haumann Máté: Én arra emlékszem, hogy amikor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy külföldön szeretnék tanulni, akkor Apu jogosan nagyon féltett engem, miközben én biztosan tudtam, hogy ezt akarom, ugyanis volt egy határozott elképzelésem. Egy beszélgetésünk alkalmával azt mondtam, addig fogom ezt csinálni, amíg „gömbölyű” nem lesz, majd hátat fordítottam, és elmentem sétálni egy nagyot. Talán ez volt a legnagyobb lázadás, amit valaha elkövettem.
- Péter, 1994-ben a Katonában már eljátszotta A fösvény főszerepét. Visszajönnek most az emlékek?
Haumann Péter: Nagyon érdekes, hogy a szöveg újratanulásakor pontosan visszajött az a mozgássor, azok a gesztusok és arcmozgások, amik az akkori játékomat kísérték. És megjelent a kollégák hangja, a tér, hogy milyen szögben állt a díszlet és milyen volt a fény. Különös érzés volt ilyen módon újra átélni az egykori előadást, ami annak idején nagyon népszerű volt, százötvenszer játszottuk. Ez a mostani mégis egészen másfajta előadás lesz, elevenebb és színesebb, mint a korábbi, a játékom pedig a szerep jellemét illetően – megkockáztatom – árnyaltabb.
Haumann Péter (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
- Szimbolikusnak tekinthető, hogy a Katonában ez volt a nyitódarabja, amikor a társulathoz került, és most ugyancsak ez a helyzet a Magyar Színházban. A kettő között eltelt huszonkét év mit jelent önnek?
Haumann Péter: Amikor évad elején elkerültem a Katona József Színházból, mélységes nyugalmat éreztem. Tartalmas évek voltak ezek, jó rá visszagondolni, mennyi mindent csináltam. Most viszont már új dolgokra koncentrálok. Három unokám van, mindjárt érkezik a negyedik, úgyhogy mindig van mit csinálnom. És persze van mit játszanom, ráadásul végre megadatott, hogy a saját gyerekeimmel tehetem ezt. Kell ennél több?
hírlevél
