Máthé Erzsi először a Vígszínház tagja volt, majd a Pécsi Nemzeti Színházban játszott. 1953-tól a budapesti Nemzeti Színház tagjaként dolgozott, és 1983-ban alapító tagja volt a Katona József Színháznak. Utolsó premierje 2007-ben, A karnevál utolsó éjszakája című előadásban volt. 2012-ben, 84 évesen, a Koccanás című darabban lépett utoljára színpadra és vonult vissza a világot jelentő deszkákról.
A Máthé Erzsi Alapítvány a Koraszülöttekért nevű szervezetet névadója 2002-ben alapította, majd egy évvel később, 2003-ban létrehozta a Máthé Erzsi-díjat. Ezt minden esztendőben a Katona József Színház társulatának szavazata alapján, egyik tagjuk kapja. A Máthé Erzsi Alapítvány 2006-ban alakult, célja a Pécsi Nemzeti Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház, valamint a határon túli magyar nyelvű színházak tagjainak segítése, továbbá a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végző hallgatók pályakezdésének támogatása. Máthé Erzsi ezért a tevékenységéért 2008-ban elnyerte a Summa Artium díjat patrónus kategóriában és „a magyar színészet önzetlen nagyasszonya” címet.
A nagy anyakirálynő
Máté Gábor (Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, színigazgató, érdemes művész): Még a Nemzeti Színházban történt, ahova gyakorlatosként, harmadéves főiskolás koromban kerültem a Major Tamás rendezte Téli rege című előadásba. Cserhalmi György és Törőcsik Mari mellett Máthé Erzsié volt a harmadik legnagyobb szerep. Az első próbán Major instruálta Törőcsiket és Cserhalmit. Ott állt a színpadon Máthé Erzsi is, és mi páran, fiatalemberek mint udvari nemesek. Major elég hosszan beszélt, miközben az egyik ügyelő a takarásból integetni kezdett nekem, hogy menjek ki hozzá. Odaérve, a kezembe adott egy széket, és azt mondta, vigyem be ezt Máthé Erzsinek, mert mindig le szokott ülni, amikor „Major elvtárs” instruál.
Ez olyan fajta színházi vicc volt, amit egy életre megemlegettem, mert Máthé Erzsi gyűlölte az ilyet. Kikérte magának, ha valaki leül, amikor instruálnak.
Így én ettől egy túlbuzgó, ostoba civilnek látszottam, és nagyon meglett rólam a véleménye. Ezután sokáig nem is mertem a szeme elé kerülni, úgyhogy ez valódi kitolás volt, és sokáig megmérgezte a kapcsolatunkat. Később talán elmeséltem neki, mi történt valójában, de nem emlékszem, hogyan reagált, mert akkor ennek már nem volt jelentősége.
Fullajtár Andrea (Jászai Mari-díjas színművész): Amikor odakerültünk a színházhoz, volt egy olyan próba, ahol a gyakorlatos színészek közül elég sokan ott voltunk. Erzsike leült a nézőtér leghátsó sorába, és elkezdte hallgatni, hogy beszélünk. Aztán feljött a büfébe, és azt mondta nekem, hogy téged hallottalak egyedül. Azonnal letesztelte, kinek a beszédtechnikája olyan, amit ő elfogadhatónak tart.
Nagy Ervin (Jászai Mari- és Máthé Erzsi-díjas színművész): Az első igazán nagy találkozásunk a Balta a fejbe című darabban volt, a Kamrában. Az előadásban Erzsike játszotta a nagy anyakirálynőt.
Egyik próbán észrevettem, hogy beült megnézni engem, amitől egy pillanatig annyira megrökönyödtem, hogy majdnem lenyeltem a példányomat.
Aztán a darabot rendező Máté Gábortól megtudtam, hogy Erzsike azt mondta neki, jó lesz, tehetséges ez a kisgyerek. Vagyis lecsekkolt, hogy alkalmas leszek-e erre a főszerepre. Akkor zárhatott a szívébe, amikor a premieren kitört a lába az anyakirálynői fotelnek. Erzsike a sötétben súgta nekünk oda halkan, hogy úristen, kitört a székem lába. Erre odamentem, kidobtam a fotelt a takarásba, és odaadtam neki az én székemet, én meg az egész jelenet alatt állva maradtam. Szerintem akkor olyan mélyen a szívébe zárt, hogy onnantól kezdve kiépült közöttünk egy nagyon mély, bizalmi viszony.
Kun Vilmos, Máthé Erzsi, Bodnár Erika, Fullajtár Andrea és Nagy Ervin a Balta a fejbe című előadásban (Fotó/Forrás: Katona József Színház)
Csizmadia Tibor (Jászai Mari-díjas rendező): Játszott az egyik első, általam rendezett hangjátékban, és maliciózusosan
meg is jegyezte, hogy ő rendszerint vagy házmestert, vagy királynőt játszik.
Ezt több interjújában is megfogalmazta. Királynői alkat volt, és nagyon komolyan vette a munkát, a felkészültséget és pontosságot. Mégsem volt nehéz közel kerülni hozzá, mert egy csupa szív ember volt.
„Amikor csak lehetősége volt rá, támogatta a fiatalokat”
Fullajtár Andrea: Erzsike elkötelezett híve volt annak, hogy minél több szakmabelit segítsen. Tagja vagyok az egyik alapítványának, amelyik színházi produkciók létrehozását támogatja. A Katona József Színház Máthé Erzsi-díja is az ő finanszírozásában jött létre. De nemcsak szakmabelieknek segített, mert létezik Máthé Erzsi Alapítvány a Koraszülöttekért is.
Egy be nem gyógyuló seb volt az életében, hogy csecsemőkorában elveszítette a fiát. Többek között ezért is hozta létre ezt az alapítványt, hogy valahogy gondoskodhasson a kisbabákról, ha már az övé nem érhette meg az egyéves kort sem.
Csizmadia Tibor: 2014-től 2018-ig a Színház-és Filmművészeti Egyetem Színházművészeti Intézetének vezetője voltam, és az én tisztem volt házon belül gondozni Máthé Erzsi Alapítványát, aminek elnöke Mattyasovszky Bence, a kuratóriumi tagjai Zsámbéki Gábor és Székely Gábor. Az alapítványtól minden tanév végén két végzős színészhallgató kapott 200-200 ezer forintnyi támogatást. A fiatalok mindig köszönőlevelet írtak Máthé Erzsinek, aki gyűjtötte ezeket az írásokat, amelyek arról szóltak, hogy az akkor pályakezdő színészeknek ez milyen komoly segítség és mekkora megtiszteltetés volt. Egyszer Erzsike írt a hallgatóknak egy levelet, amit felolvastam az évadzáró társulati ülésen. Az volt a címe, hogy „Ért engem? Értenek engem?” Ő nagyon komolyan vette a színházat, a színészetet. Amikor csak lehetősége volt rá, támogatta a fiatalokat, és sohasem hivalkodott vele.
Fullajtár Andrea: Mindig nagyon jólesett neki, ha azok, akik épp a díjakat kapták, írtak neki pár sort vagy felhívták telefonon. Sokan kaptak tőle ösztöndíjat vagy Máthé Erzsi-díjat, olyanok, akik személyesen már nem találkozhattak vele. Őt leginkább az nyugtatta meg, hogy ezek az alapítványok létrejöttek és működnek, és támogathatja azokat, akiknek erre nagy szükségük van.
Máthé Erzsi és Sinkó László az Akárki című előadásban (Fotó/Forrás: Katona József Színház)
„Nem kellett kiírnom sem a pólómra, sem máshová, hogy Máthé Erzsi támogat”
Máté Gábor: A Máthé Erzsi-díjat a Katonában olyan színész kapja, akit a társulat szavazott meg, s az illető nevét mindig a társulati évadzáró ülésen hirdetjük ki. Aki az előző évben elnyerte, az adja át a díjat egy olyan beszéd keretében, hogy csak a szöveg legvégén derüljön ki, kiről van szó.
Nagy Ervin: Büszke vagyok rá, hogy én lehettem az első Máthé Erzsike-díjas. Amikor megkaptam, azt hallottam róla, hogy Erzsike segíteni akarja a fiatalokat, és ebből azt vettem le, hogy
ez nemcsak arról szól, ki milyen jó alakítást nyújtott, hanem arról is, ki az, akit segítenie kell egy társulatnak, mert egy kezdőnek még gyengébben mennek a dolgai.
Erősen kilógott akkoriban a fenekem a gatyából, úgyhogy nagyon jól jött az a pénz, ami a díjjal járt.
Jordán Adél (Junior Prima díjas, Máthé Erzsi-díjas színművész): Rengeteg alapítványa volt, majdnem mind színházzal kapcsolatos. A Máthé Erzsi-díj odaítélése társulati, belső szavazás útján történik, kritériumok nincsenek. Emberi és szakmai szempontok alapján döntünk, de főleg az a fontos, hogyan működik valaki a társulatban. Máthé Erzsi ezt mindig nagyon szem előtt tartotta, és tulajdonképpen a Katona József Színház egész szellemisége ezen az eszmeiségen, az egymást választó emberek közösségén alapult.
A Máthé Erzsi-díjat elnyerni azért jó érzés, mert az ember nem egy szerepért kapja, hanem a társulaton belüli, egész évi tevékenységéért.
Én annak az évadnak a végén nyertem el, amikor odakerültem a társulathoz. Akkor különösen jólesett, szinte mindennél jobban, mert azt is lehetett érezni belőle, hogy elfogadtak.
Pálmai Anna (Junior Prima díjas, Máthé Erzsi-díjas színművész): Én is kaptam Máthé Erzsi-díjat. Nagy megtiszteltetés volt elnyerni ezt az elismerést.
Pelsőczy Réka és Máthé Erzsi a Bernarda Alba háza című előadásban (Fotó/Forrás: Katona József Színház)
Ötvös András (Junior Prima díjas, Máthé Erzsi-díjas színművész): Akit tehetségesnek látott, azt támogatta. Egyszer kaptam tőle egy nagyon szép karórát, és azt hiszem, Fekete Tibinek (művésznevén: Fekete Ernő – a szerk.) is adott egyet. Nem kellett kiírnom sem a pólómra, sem máshová, hogy Máthé Erzsi támogat.
Ilyen ma már nincsen, hogy valaki titokban ad, de rá ez nagyon jellemző volt.
Nem tudom, hány helyre adott pénzt, de engem kétszer ajándékozott meg. Egyszer a Máthé Erzsi-díjjal, aztán ezzel a szép karórával. Ami azért volt váratlan, mert ő nem feltétlenül hozta tudtodra, hogy szimpatikusnak talál. Ezért volt meglepő, amikor egyszer csak megtudtam, hogy Máthé Erzsi támogat.
Nagy Ervin: Erzsikének magával kellett vinnie egy fiatalabb partnert az örökös tagság (a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja – a szerk.) gálájára. Mert akit az örökös tag arra méltónak tartott, azt a nagyközönségnek is bemutatták. Vele és Ungár Anikóval csináltunk ott egy bűvészszámot, aminek a végén Erzsike elővarázsolt engem egy szekrényből. Elképzelhetetlenül sokat jelentett, hogy én kísérhettem el.
„A nézőtéren mindig megállt a levegő, amikor színpadra lépett”
Zsámbéki Gábor (Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, érdemes művész): Szerettünk volna neki valami méltó feladatot találni. Nagyon örültem, hogy eszembe jutott A karnevál utolsó éjszakája című Goldoni-darab, ami egy ritkaság, mert nem ügyesen kigondolt dramaturgiai fordulatokra épül, hanem lírai hangvételű, gyakran önéletrajzi ihletésű mű, amiben Madame Gatteau egy idős, francia asszony nagyon szép szerepe, aki beleszeret a fiatal mintarajzolóba. És bár tudja, hogy ez lehetetlen dolog, mégsem tud ellenállni annak, hogy ezt neki elmondja. Van az előadásban egy nagyon szép jelenet, amit gyakran le is vetítettem a főiskolán, hogy a növendékek lássák – különösen azok, akik az alapítványa révén kaptak tőle valamilyen támogatást az indulásukhoz vagy a tanulásukhoz –, mekkora művész volt az, akinek mindezt köszönhetik.
Ötvös András és Máthé Erzsi A karnevál utolsó éjszakája című előadásban (Fotó/Forrás: Katona József Színház)
Ötvös András: Fiatal pályakezdőként, gyakorlaton voltam a Katonában, a Zsámbéki Gábor rendezte Goldoni A karnevál utolsó éjszakája című színdarabban, ahol az egyik jelenetben Máthé Erzsi szerelmet vallott nekem. Nagyon zavarba tudott hozni, úgy nézett rám a kék szemével. A darab akárhogy is vígjáték volt, ez egy csábító jelenet, és ő nagyon jól bohóckodott benne, a bohócnak a legnemesebb értelmében.
Bámulatos erőtere volt. A nézőtéren mindig megállt a levegő, amikor színpadra lépett. Egy olyan világot képviselt, amit az én generációm már nem élhet meg.
Nem szomorúság, inkább valódi gazdagság, hogy én még testközelből megtapasztalhattam ezt. A Máthé Erzsi-díjon kívül ezt kaptam tőle. Láthattam, mert volt még ilyen, amikor egy nagy színésznő megjelenik egy gyönyörű ruhában a darab egyik pontján, és ott megfagy a levegő, és kitör a taps. Vad volt és harcos természet. Elképesztő erők voltak benne.
Jordán Adél: Én is szerepeltem A karnevál utolsó éjszakájában, és tényleg azt érezte az ember, hogy egy valódi nagysággal játszik együtt. Akkora aurája volt, ami nagyon ritka. Jó érzés, hogy ennek még a részese lehettem, és figyelhettem.
Igazi hatalmasság volt, de megvolt benne a kellő alázat és fegyelem is, ami minden igazán nagy színész sajátja.
Pálmai Anna: A karnevál utolsó éjszakájában nehezemre esett játszani azt a jelenetet Máthé Erzsivel, amikor kiderül, hogy ő szerelmes Ötvös Andrisba, aki szerepe szerint a vőlegényem. Soha nem sikerült jól teljesíteni Zsámbéki Gábor instrukcióit. „Irritáljon téged a néni, akarj tőle megszabadulni, de azért élvezd is, hogy gonoszkodhatsz vele!” – mondta, én pedig
végtelenül röstelltem magam, hogy hát értem én, de mégis, hogy jövök ahhoz, hogy Máthé Erzsikével így viselkedjek…
Majd az öltözőjében, ahova bejáratos voltam szöveget összemondani előadás előtt, egyszer azt mondta, Annuskám, ez így nem jó! Küldd már el keményebben ezt a vén k…vát a fenébe!, mutatott magára és nevetett. Akkor a cinkosává fogadott, onnantól a játszótársa lettem.
Máthé Erzsi, Kun Vilmos és Ujlaki Dénes a Roberto Zucco című előadásban (Fotó/Forrás: Vértes György / Katona József Színház)
„Tőle meg lehetett tanulni, hogy a színésznő, az nem néni”
Jordán Adél: Amikor megérkeztem a Katonába, rögtön éreztem, mekkora tisztelet övezi. Rettegtünk tőle. Az öltözőjéhez a büfén kellett keresztülmennie. Ott ültünk a büfében, és mindig hatalmas csönd lett, amikor megjelent. Szinte átviharzott. Nagyon jellegzetes volt a köszönése.
Szervusztok, mondta, amiből mindig le lehetett szűrni, aznap éppen milyen hangulatban van.
Pálmai Anna: Ha rosszkedvű volt, az egész színház haptákba vágta magát. Amikor átment a büfén, érezhető volt, ha nem akar senkivel sem beszélgetni, mert rossz napja van. Azon kevés szerencsések közé tartoztam, hogy amikor nyílt az öltözőajtaja, ő kikiabált rajta, hogy Annuskám, gyere be!, és akkor tudtam, hogy mégiscsak van kedve beszélgetni vagy szöveget összemondani.
Nagy Ervin: Ervino… így hívott. Annyira szerettem ezt, mert engem, gyerekkorom óta, csak nagyon közeli családtagjaim szólítanak így. Ő ráérzett, és rögtön így hívott, Ervino. Mindig megkérdezte, mi van velem, hogy mennek a dolgok. Elképesztő, tekintélyt parancsoló személyiség volt. Szigorú, régi iskola, mindenki tartott tőle. Nem félt, hanem tartott. Talán még Törőcsik Marinál is jobban hozta a „régi idők nagy, színésznői attitűdjét”, és ennek volt valami különleges sugárzása, amitől az ember úgy érezhette, hogy úristen, micsoda adomány egy ilyen súlyú személyiség közelében lenni. Különleges szeretettel fordult a fiatalok felé. Úgy bánt velem, mint a gyerekével.
Fullajtár Andrea: Ő még a régi színházi iskolát képviselte. Valódi rituálésorozat vette kezdetét onnantól, hogy megérkezett a színházba. Az öltöztetője mindig az öltözője ajtajában várta. Annak is megvoltak a szabályai, hogy az öltözőben minek hol kellett lennie, milyen illat, a tükör előtt mit és hova készítsenek elő. Amikor megérkezett, magára vett egy öltözőköpenyt, majd azt mondta az öltöztetőjének, hogy na, Ildikém, lehet menni, mert kezdődik a „pingatúra”. Majd elkezdte magát kifesteni.
Miután átöltözött, jelmezben már nem ült le, mert onnantól színpadkész állapotban volt. Mi, akik gond nélkül fetrengtünk a jelmezünkben, csak lestünk. De Erzsikénél ez magától értetődő volt.
Rajkai Zoltán és Máthé Erzsi a Ma este improvizálunk című előadásban (Fotó/Forrás: Ikládi László)
Máté Gábor: Leharapta a fejét annak, aki Erzsike néninek vagy Erzsi néninek szólította. Színházban a színésznőt nem „nénizzük le”, és tőle meg lehetett tanulni, hogy a színésznő, az nem néni.
Jordán Adél: Az öltözőjét a mai napig úgy hívjuk, „Máthé Erzsi öltözője”. A legnagyobb öltöző, ami létezik a Katonában. Most hét nő öltözik benne, korábban egyedül ő használta.
A mai napig, ha arról van szó, hol öltözöl, úgy mondjuk, hogy Máthé Erzsi öltözőjében.
Még vannak fotók az öltöző falán, amiket ő tett ki, előadásképek a régi Nemzetiből. Most, amikor festették a színházat, lekerültek, de visszatettük őket, mert nagyon hiányoznának, ha nem lennének ott.
Máté Gábor: Nagyon nehéz volt a közelébe kerülni. Ezt – mint idősebb művész, szokásjog szerint – mindig ő kellett, hogy kezdeményezze a fiatalabbakkal. Néha üzent, kivel akar beszélni, ki menjen be hozzá az öltözőbe. Én is sokszor bemehettem hozzá, amit mindig nagy kitüntetésnek vettem. Megtisztelt azzal, hogy elmondta, mi gyötri éppen. Mindig színházi gyötrelmekről volt szó, másról nem.
Fullajtár Andrea: A Káli holtak című előadásunkban egy abszurd szerepet, a Jászai Mari-díjat formálom meg, és Máthé Erzsi hangján szólaltatom meg. A próbákon megkérdeztem a rendezőtől, Dömötör Andrástól, mit szólna, ha a figura nem mai színészhangon beszélne, hanem érezni lehetne, hogy ez valami régi dolog. Ilyen értelemben nagyon adta magát a lehetőség, hogy Erzsikét valahogy megidézzem. Nagyon sajnáltam, hogy már nem láthatta, mert mire az előadás elkészült, ő már nem hagyhatta el a lakását. Azt tudom, hogy
több kollega is mondta neki, ahogy én is, hogy Erzsike, ott vagy a Káli holtakban.
Fullajtár Andrea és Tasnádi Bence a Káli holtak című előadásban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Katona József Színház)
„Rengeteg kétség gyötörte a tehetségével, az alkalmasságával kapcsolatban”
Zsámbéki Gábor: Nagyszerű és erőteljes, másoktól nagyon könnyen megkülönböztethető színésznő és személyiség volt. Igen sok színházi mondatot ma is az ő hangján hallok. Akkor is, ha azt a szerepet sok más, jelentős pályatársa is eljátszotta. Ugyanakkor nehéz ember is volt. Kollégái iránt érdeklődő, segítőkész, jószívű, máskor ijesztően kemény, támadó kedvű, az őt kiszolgáló színházi munkatársakkal néha szinte a kegyetlenségig durva. Többnyire nem lehetett érteni, mitől jön be egyik nap egy tüneményes személy, máskor meg egy haragos, már eleve támadásra készülődő művész. Aztán lassan megértette az ember, mint sok hasonló karakter esetében, hogy
ezek a rideg, haragvó és konfliktuskereső állapotok mindig valamiféle belső riadalmat tükröztek.
Egyfajta művészi bizonytalanságot, amiért úgy érezte, még nem találta meg magában a szerepet. Nagyon gyakran vagyunk igazságtalanok, mert nem tudjuk, hogy ilyenkor valami belső szükséglet az, aminek a művész épp a kifutását keresi.
Máté Gábor: Nagyon kedveltem őt, és talán ő is engem. Szeretett velem dolgozni, és ennek többször hangot adott, ami hihetetlen kitüntetés volt, mert nem volt egyszerű ember. Királynői alkat volt. Rengeteg kétség gyötörte a tehetségével, az alkalmasságával kapcsolatban, és én mélyen értettem az összes váratlan viselkedését, gesztusát, amivel sok esetben megnehezítette kollegái, vagy a produkció dolgát.
Minden felcsattanása arról szólt, hogy olyan feneketlen kétségbe tudott esni önmagával kapcsolatban, hogy annak valahogy ki kellett jönnie belőle.
Én majdnem mindig meg tudtam fejteni, és még mielőtt magyarázatot adott volna a viselkedésére, őt megelőzve mondtam, hogy tudom, miért csinálta. Láthatóan jólesett neki, hogy nem kell magyarázkodnia.
„Nem félek tőled!”
Ötvös András: A karnevál utolsó éjszakájának egyik próbáján Erzsi valamit félreértett. Összeszorította a száját, és azt mondta Zsámbékinak, nem félek tőled, nem félek tőled! Mire Zsámbéki elkezdett nevetni, mert Erzsi valamit tényleg félrehallott. Ez nála egy reflex volt, ami a múltból gyökeredzett, és az nem vicces, ami emögött volt. Egy olyan színházi korszakból érkezett, amikor még csak a színész volt kiírva a plakátokra, érte mentek a nézők színházba. És Máthé Erzsi olyan színésznő volt, akiért az emberek bementek a teátrumba.
Egy nagyon erős kép bennem, ahogy azt mondja, velem nem lehet szórakozni, nem félek tőled. S miközben odavágott, szikrázott a kék szeme.
Amivel zavarba is tudott hozni, ugyanakkor képes volt villámokat is szórni.
Zsámbéki Gábor: Kicsit másképp emlékszem a történetre, de nem biztos, hogy az pontosabb, mint Ötvös Andrisé. Én arra emlékszem, hogy olyan állapotában volt, amikor mindenki félt tőle a színpadon. Épp nyugtató céllal akartam valamit fölszólni, mire felém fordult, és azt mondta, nem félek tőled, amin elkezdtem nevetni, hiszen a színpadon mindenki tőle félt éppen.
Máthé Erzsi A karnevál utolsó éjszakája című előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)
„Elment a hegyekbe, nem akart a terhünkre lenni.”
Ötvös András: Ha Máthé Erzsire gondolok, az jut eszembe, milyen elképesztően kék szeme volt. Olyan erő volt benne, ami befagyasztja a nézőteret, majd hirtelen mindenki nevetni kezd. Ez róla az én pillanatfelvételem, az élő fényképem, amit rögzített a lelkem. Jó lenyomatként maradt meg bennem, hogy itt egy nagy színésznő, és én még láthatom ezt.
Zsámbéki Gábor: Általában vígjátékokban és elsősorban realista darabokban volt nagyszerű és érezte magát tökéletes biztonságban.
Nagyon erőteljesek azok a pillanatok, amelyeket varázslatosan oldott meg, de legalább annyira emlékezetesek a megtorpanásai is.
Vele kapcsolatban nemcsak én, hanem más rendezők is ugyanezt érzik: de jó, hogy még dolgozhattunk vele.
Máté Gábor: Egy ideig, rendszerint karácsony másnapján, rendszeresen feljártam hozzá, és sokat beszéltünk telefonon is. Mindig rövidre zárta ezeket a beszélgetéseket. Az első kérdést még hagyta, hogy elhangozzék vele kapcsolatban, aztán irántam és a Katona iránt érdeklődött. Ha mentek hozzá vagy valakit hajlandó volt fogadni,
az egyik első kérdése mindig az volt, mi újság a Katonával.
Csizmadia Tibor: Minden alkalommal felköszöntöttem, és meg is látogattam a névnapján és születésnapján. Az utolsó Erzsébet-napon, 2022 őszén, már csak beküldeni tudtam neki a virágot a házvezetőnővel, mert odaérve azt az információt kaptam, hogy alszik, pihen, így nem tudtam bejutni hozzá. Érezhetően nem volt már jó állapotban.
Pálmai Anna: Nagyon sokat beszéltünk telefonon. Kíváncsian kérdezte, mi van velem, mi újság a színházban, szerelmes vagyok-e.
Mindig az volt a legfontosabb, van-e szerelem,
és amikor mondtam, hogy van, azt kérdezte, boldog vagyok-e. Az egész lényének ez volt a lényege, a szenvedély, a szerelem.
Nagy Ervin: Számomra ő a magyar Tina Turner. Aki eltűnik az élete utolsó szakaszában, amit már méltatlannak tart.
Nem akart az utolsó másodpercig beszélni. Kivonult, elment a hegyekbe, nem akart a terhünkre lenni.
Méltósággal akart a pályáról távozni, és ez szerintem szép dolog.
Máthé Erzsi (Fotó/Forrás: Trokán Nóra / Katona József Színház)
Fullajtár Andrea: A legeslegutolsó beszélgetésünkkor, hajnaltól kezdve, többször is hívott. Mindig fölvettem, de egyszer sem szólt bele. Mikor végre sikerült beszélnünk, nagyon megijedtem, hogy valami baj van, és azért hív. Ehelyett azt mondta, Andikám, hát hogy vagy? Mesélj magadról! Erzsike, mondtam, nincs semmi baj? Nincs baj, Andikám, azt mondd, te hogy vagy, mikor jössz, mikor látlak? Egyáltalán nem akart magáról beszélni, és ez annyira jellemző volt rá!
Pálmai Anna: Azt hiszem, szeretett, én pedig
úgy néztem rá, mint a piramisokra. Hatalmas volt, gyönyörű, félelmetes és csupa titok.
Emlékszem az utolsó telefonbeszélgetésünkre, azt mondta, Annuskám! Mit mondjak? Még élek! – és nevetett.
Nagy Ervin: Hogy mi jut elsőként eszembe, amikor rá gondolok? Az, hogy félek az anyakirálynőtől. Kicsit félek tőle, de mélyen tisztelem és szeretem.
Fullajtár Andrea: Épp a halála utáni másnap ment a Káli holtak. Maga az előadás rendszere meg helyzetei sem olyanok, hogy lehessen benne egy olyan pillanatot csinálni, ami a nézők számára is nyilvánvalóan róla szólna, és ezt nagyon sajnáltam. Úgyhogy aznap este súlyos gombóc volt a torkomban. De
minden Káli holtaknál rá gondolok játék közben,
és ez mindig így lesz, amíg csak a darab műsoron van.
Pálmai Anna: Él. Örökké élni fog.
Fejléckép: Máthé Erzsi az Élnek még ezek? című előadásban (fotó: Szlovák Judit / Katona József Színház)
hírlevél
