A Veiszer Alinda vezetésével zajló beszélgetés tárgya a rendezői döntések volt, amiről Szirtes egy konkrét példán, 1977-es Lóvá tett lovagok című Shakespeare-rendezésén keresztül mesélt. Előtte azonban elmondta, hogy a legendás szerzővel gimnazistaként találkozott először – és egy szót sem értett belőle. Aztán amikor főiskolásként ismét kapcsolatba került vele – továbbra sem értette.
Szirtes Tamás (Fotó/Forrás: Madách színház)
A rendező fokozatosan rájött, hogy az angol Bárd munkái olyasfajta szent szövegek, amik nem adják magukat könnyen, és amelyek megértéséhez egy bizonyos utat be kell járni. Ennek jegyében 1972-ben Miskolcon rendezett egy Hamletet, ami saját bevallása szerint
irgalmatlan nagyot bukott.
Akkor úgy érezte, soha többet nem foglalkozik Shakespeare-rel, öt évvel később mégis megrendezte – már a Madáchban – a Lóvá tett lovagokat: és ez a darab jelölte ki az elköteleződését Shakespeare iránt (1996-ig további nyolc Shakespeare-t rendezett, például a Lóvá tett...-et még egyszer).
Az 1977-es produkció olyan ihletetten sikerült, hogy Szirtes igazán megtapasztalhatta általa, hogy
a rendezőnek héttől tízig hatalma van a közönség lelke fölött.
Sőt a társulattal viccesen rendre feltették a kérdést minden előadás után, hogy Shakespeare vajon ott volt-e aznap este – és ha jó volt az előadás, akkor ott volt. De a rendező elsősorban azért szereti a szerzőnek ezt a darabját, mert ennek kapcsán döbbent rá, hogy milyen sokrétű Shakespeare műveinek világa: egy csomó minden rejtett jelentésre később jött rá, először nem értette, de azzal is tisztában van, hogy ez csak az, amit ő megértett belőle – mindig van tovább az értelmezés, „hiszen ennek a kútnak nincs alja, csak mélye van, és még több mélye”.
Veiszer Alinda és Szirtes Tamás (Fotó/Forrás: Madách színház)
A legjobb példa erre, hogy a mű utolsó mondatát akkor kihúzta az előadásból, és csak később döbbent rá, hogy igenis nagyon fontos mondat volt, hiszen Shakespeare egy önreflexiót fogalmazott meg benne: Mercur szavai nyersen hangzanak Apollo dala után. A "Ti arra, mi erre! (Rákosi Jenő fordítása)" ugyanis a színészek és a közönség közötti különbségre utal. Hiába vannak egy térben, színész és néző között áthatolhatatlan a fal.
– erre célzott Shakespeare azzal, hogy egyik társaság arra, a másik pedig a másik irányba távozzon.
A beszélgetés során a közönség több részletet is megnézhetett az elemzett előadásból, például a záródalt, amit Szirtes felkérésére Bródy János szerzett. A művész szerint a zene az egyik legfontosabb eszköz a rendező kezében.
A zene egyenesen az emberek szívére hat. Ha valamilyen érzelmet akarunk kelteni, ez a legegyenesebb út
– fogalmazott. A Lóvá tett lovagok végén például nagyszerűen jelenítette meg, hogy ez a mű tulajdonképpen egy vidám köntösben előadott fájdalmas történet, hiszen a főszereplő fiataloknak meg kell tapasztalniuk a halált, az elmúlást. Szirtes utólag is jó rendezői döntésnek tartotta, hogy ehhez a reneszánsz idejét idéző muzsika helyett kortárs zenét választott, mivel véleménye szerint az előbbi elidegenítette volna a nézőt, így viszont azonnal kialakult a kapcsolat.
Mivel később a Madách elindult a zenés színház útján, az elmúlt húsz évben Szirtes Tamás nem foglalkozott Shakespeare-rel, de úgy gondolja, a Szerelmes Shakespeare színre vitelével most lefaragott valamennyit az adósságból – Rómeó és Júlia-hiánya például már nincs (a Szerelmes Shakespeare ugyanis a Rómeó és Júlia fiktív keletkezéstörténetéről szól). A rendező ugyanakkor úgy érzi: a jövőben fog még valamikor találkozni Shakespeare-rel, és nemcsak nézőként.
A Szerelmes Shakespeare játszási időpontjairól ide kattintva tájékozódhat, Az én Shakespeare-em beszélgetéssorozat következő vendégeiről (olyan nevek jönnek még, mint László Zsolt, Szikora János vagy Gálffi László), illetve a Szerelmünk, Shakespeare fesztivál további programjairól pedig itt talál részleteket.
hírlevél
