Hernádi Judit: "Még jön pár jó év hatvan után"

- Milyen külső késztetésből és belső igényből állsz elő egy új önálló esttel?

- Hamarosan egy szép kerek évszámon leszek túl, betöltöm a hatvanat. És akkor eljön az a pont, amikor rendszerezni kell. Tulajdonképpen Orlai Tibor vett rá. Nem vagyok oda azért, hogy egyedül játsszam, mert nehéz, magányos dolog, de úgy gondoltam, összeszedem magam, és csinálok egy ilyen estet. Végül is örömmel mentem bele.

Hernádi Judit (Fotó/Forrás: Takács Attila / Orlai Produkciós Iroda)

- Arra törekedtél, hogy összeálljon egy kép, amit sugallni szeretnél magadról?

- Általában nem nagyon érdekel, hogyan látnak mások, csak az érdekel, én hogyan látom magamat. Elmesélem, hogy színésznő lettem, éppúgy szó lesz műfajokról, mint régi szerelmekről. A közérzetemről is beszélek, mert olyan ember vagyok, aki nem tudnék létezni anélkül, hogy ne reagálnék a világra, amelyben élek. Volt egy korábbi estem, amivel jártam az országot, abból is átvettem néhány számomra emblematikus dolgot, egy-két dalt. A „Sohase mondd” például kihagyhatatlan. A Hernádi pont valamilyen reális, minden szavában igaz, mégis egy kicsit színpadra fogalmazott lesz, amiben van zene, fény, szöveg, vers, színdarab részlet, vetítés, emlékek, saját szövegek. Összeszerkesztődött belőlük valami egész, ami szerintem elég jó és szórakoztató.

- A Ráadás című válogatáslemezed óta nem született önálló albumod. Min múlott?

- Egyáltalán nem hiányzik. Attól lesz valakinek lemeze, hogy neki van rá igénye. Leül három-négy szerzővel, beszorítja őket egy sarokba és rákényszeríti őket, hogy ilyen és ilyen számokat írjanak neki, ami erről meg erről szól. A Levetett blues idején még volt bennem ilyen igény, sok szöveghez adtam alapötletet, gondolatot.

- Olyan alkatnak tűnsz, aki inkább előretekint, mint vissza. Hogyan viszonyulsz a korodhoz?

- Még jön pár jó év hatvan után, és előbb-utóbb az öregség meg a halál vár. Ugyanúgy nem hazudok előrefelé, mint visszafelé. Viccesen ezeket a témákat is érintem... Az ember idővel eljut arra a pontra, hogy úgy érzi, nem történik vele semmi. Vannak történések az életünkben, de már nem lényegesek. Egy bizonyos kor után már nem tud olyan fontos történni, mint húszon-harmincon éves korunkig, amikor az embernek lényeges, hogy felveszik a főiskolára, munkahelye lesz, gyereket szül, férjhez megy, megnősül stb. Hogy ne legyen olyan unalmas az élet, és rájöjjek, hogy azért történnek dolgok, egy ideje minden hónap történéseit rajzosan és írásban megörökítem egy sárga papírlapon. Az év végén a tizenkét lapból összehozok egyet, és mindig kiderül belőle, mi volt fontos éppen, és mi nem az.

Hernádi Judit (Fotó/Forrás: Takács Attila / Orlai Produkciós Iroda)

- Ez a harmadik közös munkád Pelsőczy Rékával, mint rendezővel. Mit tud hozzátenni az ő személyisége, látásmódja a tiédhez?

- Réka már régebben mondta, hogy szívesen csinálna velem egy zenés estet, és amikor megkérdeztem, van-e kedve hozzá, örömmel elvállalta. Nagyon erős, markáns egyéniség. Eddig minden közös munkánk pozitívnak mondható. A Római vakációban, ahol egy kisebb szerepem volt, még csak puhatolóztunk egymás iránt. Bennem van egyfajta lustaság, illetve máshol van az a határ, amikor feladom az érdeklődésemet valamivel kapcsolatban, mint nála. És ez jó amplitúdóval kiegyenlíti egymást. Van úgy, hogy én már túlmennék bizonyos mondatokon, de ő nem hagyja, addig facsar, amíg kigyötörjük egymásból a megoldást. Megmondhatatlan, hogy melyikünk találta ki a háttértörténetet a szerepemhez a Római vakációban, ami eredetileg nem volt a szövegben. A Mindent Éváról már könnyebb munka volt, nagyon élveztem azért is, mert rólam szól. Általában azt tudom jól csinálni, amihez közöm van, amihez hozzá tudok tenni.

- Soha nem bírtad a függőséget. Az Orlai Produkciónál amolyan független társulati tagnak számítasz, a Hernádi pont az ötödik közös munkátok.

- A közös munkákban is az érdekel, hogy kíváncsi legyek a másikra. Igyekszem az lenni, de ha már nincs meg a kíváncsiság, nem tudok tovább dolgozni vele. Szeretem a szabadságot. Előfordul, hogy belső kényszerből azért vállalok el valamit, mert az illetőt szeretem. A muszájt viszont nem bírom. Mindig meg kell kérdőjeleznem, hogy miért is muszáj. Az Orlai Produkciónál nincs ilyen érzetem. Nem a papír tartja össze az Orlai Tibor világához való kapcsolatot, hanem az, hogy odafigyel rám, olyan szerepeket kapok tőle, amik nekem valók, megkérdezi, hogy van-e kedvem hozzá, vagy azt mondja, lehet, hogy neked nem tetszik, de szerintem nagyon jó volna, ha megcsinálnád. Normál színházban is előfordul ez egy-két emberrel, de a többivel nem. És ezt utálom.