Először látható magyar színpadon Gerhardt Hauptmann drámája, a Magányos emberek. A Katona József Színház bemutatója azért is figyelemre méltó, mert a színdarab idáig még nem jelent meg magyarul. A Kamra előadásához Boronkay Soma készített nyersfordítást, amelyből Varga Zsófia és a rendező, Tarnóczi Jakab írta a „családi együttlét” szövegét.
Hauptmann 1890 őszén készült el az Einsame Menschen című színdarabjával az akkor még Berlintől független Charlottenburgban. Az évszázad utolsó két évtizedében az európai színpadok már a naturalizmussal ismerkedtek. A Freie Bühne (Szabad Színpad) elnevezésű színházi egyesület is ezt az irányzatot népszerűsítette: a Hauptmann-darab sikeres ősbemutatója is hozzájuk köthető.
Tarnóczi családos magány-adaptációja mintha a korábbi, naturalista színpad élethűségre törekvő elveit álmodná újra.
Devich Botond díszlettervező egy valós méretű faházat helyez a játéktérbe, olyat, amekkorát János (Lengyel Benjámin) és Kata (Tóth Zsófia), a gyermekáldásnak örvendő fiatal pár épp meg tud engedni magának. A nézők útja az előadás előtt a díszleten keresztül vezet a nézőtérre. Irodalmi utalásként megszemlélhetjük, mit olvas János vagy Kata elalvás előtt, és milyen zenét hallgatnak. Ott van a konyha, amelyben valós időben fő meg a vacsora, a csapból folyik a víz, és a szereplők valóban nagy adag szénhidrátot fogyasztanak el az első felvonás alatt. Vagyis minden valódi.
A Magányos emberek című előadás díszlete (Fotó/Forrás: Lénárt Gábor)
Devich intimen részletgazdag díszlete a bejárás közben zavarba ejt, kíváncsivá tesz, reagálásra késztet, interakcióra csábít a szereplőkkel, miközben egyszerű nézőkből mi is egyfajta karakterekké válunk azáltal, ahogy a térben megnyilvánulunk. A rendezés felbátorít a színpad birtokbavételére, hiszen a felvonások között a szüneteket zenés partyk helyettesítik, lehet táncolni vagy akár enni a maradékból. Van, aki félszeg, de azért begyalogol a házba, más bennfentes, és ott van a kissé ijesztő fazon is, aki rögtön az eldugottabb részleteket szimatolja. A házigazdák, János és Kata (vagy inkább csak János?) álma, hogy egy „nyitott házban” éljenek, amely nemcsak családtagoknak ad helyet, hanem mindenkinek, akit ez a térérzés inspirál. Érdekes ellentmondás, hogy amikor egyre fojtogatóbbá válik a darab konfliktusa, megszűnik a kezdeti átjárhatóság: egyre kevesebb néző merészkedik a partyk alatt a játéktérbe, mintha a tragikum kijelölné a határait, amit megéreznek a kívülállók.
Kik a hauptmanni magányos emberek? A kamrabeli adaptációban kihúzták a mellékszereplőket, a főszereplők pedig jelentős karakterfrissítésen estek át. Ez nem elkerülhető, mivel a dráma a 19. század végének jelenére reagál. Az eredeti műben egy olyan családtörténet bontakozik ki, amelynek keretei közül Johannes (vagyis János), a fiatal férj ki akar törni. Az eleve törékeny viszonyokat felkavarja az új vendég: az emancipálódó nő, az egyetemista (!) Anna bódítóan üdítő jelenléte, aki nagyon fogékonynak tűnik a férj önmegváltó filozófiai próbálkozásaira.
A lélektani ringben azonban jelen van a feleség nyomasztó, mindenre bólogató, naiv kisebbrendűségi érzése és a szülők vallásos dogmái is.
Pelsőczy Réka, Béres Bence, Rajkai Zoltán, Lengyel Benjámin és Tóth Zsófia a Magányos emberek című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)
Tarnóczi rendezésében sokszor megjelenik Hauptmann eredeti szövege, ezzel is kiemelve az alapmű nem vitatható értékeit, de a korábbi Isten, haza, család alkotócsapatanának összmunkája eredményeként végül egy jelentős mennyiségű szöveggel aktualizált, hiteles adaptáció keletkezett. Miközben a darab eredeti alapmotivációit megőrizték a szerepek, izgalmasabbak is lettek. A szülők, Csaba (Rajkai Zoltán) és Márta (Pelsőczy Réka) viszonyának több a mozgástere, mivel nem csak a vallásos hit és a hagyományos házastársi viszonyok határozzák meg a kapcsolatukat. Márta sokkal lázadóbb és nagyszájúbb, mint eredeti elődje (a mélyen vallásos Vockerat asszony): flegmán elmismásolja az áment a vacsora előtt, ráadásul titokban cigizik. Csaba hívő ugyan, de nem járja át a folyamatos éteri jókedv, mint az eredeti szereplőt, hanem provokatív, erőteljes, érzékletesen idegesítő apa és férj. Rajkai és Pelsőczy valóban egyfajta apa és anya, és amikor összeakad a tekintetük, abból kiérződik az a sok éves kötődés, amelyből kiszámíthatatlan, hogy egy goromba beszólás vagy egy harsány röhögéshullám robban ki, amelynek a poénját csak ők értik. Kettejük „nyugvópontja” és bázisa egy állatfarmon van. Az életet összességében is olyan praktikus törvényszerűségek alapján értékelik, ahogyan a kecskesajtjuk készül: a kézzelfogható végeredmény a lényeg.
Tarnóczi rendezésében az az izgalmas, hogy szinte minden körülményt megváltoztat ahhoz, hogy élő és működő figurákat kapjon, miközben mégis megőrzi a darab eredeti dinamikáját. Nem kényszeríti a szöveget olyasmire, amit az nem bírna el, de közben az eredeti anyagot tele tudja tűzdelni új megszólalásokkal, amelyek a káromkodások miatt még stílusban is elütnek Hauptmann művétől. A végeredmény azonban egységes, mert a karakterek íve hihető marad.
A rendező a jelenre transzponálja a szerepeket, aztán „megnézi”, mi az igaz, merre mehetnek az újra átlélegzett figurák, és csak akkor változtat a szerep fejlődési irányán, ha az mindenképp szükséges.
Rajkai Zoltán, Béres Bence, Lengyel Benjámin, Tóth Zsófia, Mentes Júlia és Pelsőczy Réka a Magányos emberek című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)
Kellemes meglepetés az eredeti műhöz képest a fiatal házasok egymáshoz való viszonya. Hauptmannál a feleség, Käthe Vockerat egy betanított vesztes, akit egész életében arra neveltek, hogy egy férfival szemben csak alulmaradhat. Tóth Zsófia Katája ennél sokkal izgalmasabb személyiség: érzi, hogy vesztes helyzetben van, de ez nem töri meg véglegesen. Beleáll a konfliktusba, és ha kell, kiordítja magából lúzerségét. Lengyel Benjámin Jánosa egy meg nem értett gyerekből vált értetlen felnőtté. Gúzsba kötik saját indulatai. Szabadulni akar, de ahhoz is mankót keres.
E két, plasztikusan megformált karakterhez kapcsolódnak a haverok: Barna (Béres Bence) és Anna (Mentes Júlia): az előbbi az állandóság, az utóbbi az örök változás. Béres jól kontrollált mélyszöveti rezgésekkel élteti a szerepet. Érezni, hogy van benne valami, valahol nagyon mélyen, amiből egyszer egy film… itthon vagy Berlinben… vagy talán valami más, vagy máshol… Hogy ezt a benne lakozó energiát már egy szikra is be tudná robbantani, vagy egy atomreaktor is kevés lenne?! Talán csak ő sejti. Ettől élő, megejtő és komikus is egyszerre Béres Barnája.
Mentes Júlia Annája a leginkább újra konstruált szerep. Az örök utazó lány ebben az adaptációban nem a hauptmanni új női perspektíva, aki tanult, független és nincs szüksége férfiakra, hogy teljes életet éljen. Ez az Anna inkább azért utazik, mert menekül a szorongásai elől, keresi a megfelelő rezgéseket, amelyekre rákapcsolódva feltöltődik: élősködő. Nagy szemekkel visszatükrözi, amit a környezete hallani szeretne, hogy átmeneti fészket rakhasson egy „nyitott házban”. Mentes Annája felkavaró: irigylésre méltón légies, mert gyökértelen, nem akar bántani, de lelketlen.
Lengyel Benjámin és Mentes Júlia a Magányos emberek című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)
Tarnóczi rendezésében életpályával rendelkező szerepek jönnek létre, olyan érzetet keltve, mintha valóban egy család életébe pillantanánk be. A karakterek a sok változtatás ellenére is pontosak maradnak, de váratlanok is, mintha döntési joggal rendelkeznénk a jövőjükről. Az előadás – eltekintve az utolsó jelentbeli túl sok kiabálástól – hatásosan bontakoztatja ki a szorongást, amely már a 20. század lélektani drámáit megelőlegező, hauptmanni szöveget is feszegeti. Mindenki haladni akar, bizonyítani, segíteni, felejteni, újraírni, de csak egyre irritáltabbak lesznek, mert családi összezártságukban nem találják egymást a magányos emberek.
Fejléckép: Mentes Júlia és Lengyel Benjámin a Magányos emberek című előadásban (fotó: Horváth Judit / Katona József Színház)
hírlevél
