Idén szeptember 17-én rendezik meg a Színházak Éjszakáját, harminc budapesti színház részvételével. Az eseményhez kapcsolódóan új sorozatot indítottunk, amelyben a résztvevő intézmények egy-egy művészét ültettük le egymással beszélgetni. A mai páros:
Szávai Viktória – Radnóti Miklós Színház
Őze Áron – Rózsavölgyi Szalon
A Radnótiban és a Rózsavölgyiben is elenyésző a távolság a nézők a színészek között. Hogyan élitek meg ezt a fajta közelséget?
Szávai Viktória: Stúdiószínházi körülmények között kezdtem a pályámat, a Budapesti Kamaraszínházban játszottam az első főszerepeimet, ahol rendkívül intim volt a tér, szinte súroltuk a nézőket. Ahhoz képest a Radnóti nagy színháznak számít. Szeretem, ha közel van a közönség, de fontos, hogy egy színész más-más térben is kipróbálhassa magát. Örülök, hogy a Lear királyt meghívták a POSZT-ra és nagyobb színpadon is eljátszhattuk – hihetetlen felszabadító erővel hatott rám.
Őze Áron: Én mindkettőt szeretem, de a szívem csücske azért mindig a stúdió marad. Annak idején mi indítottuk útjára a Magyar Színházban a Házi Színpadot és a Sinkovits Imre Stúdiót. Annyit játszottam ezeken a helyeken, hogy a nagyszínpadra alig voltam beosztva az egyeztetések miatt. A Rózsavölgyi teljesen különbözik ezektől, annyira speciális tér. A legtöbb rendező úgy használja a helyszínt, hogy mindenféle járásokat talál ki a nézők között, ami nagyon ötletes tud lenni, emiatt viszont nehezen mozgathatók az előadások, pedig lenne irántuk érdeklődés az országban többfelé is.
SZV: Ez egyébként nézőként is különleges élmény, annyira nagyfokú a közelség. Én például, ha a Rózsavölgyiben nézek valamit, mindig zavarban vagyok, nehogy egy kolléga kiszúrjon és ezzel megzavarjam.
ŐÁ: Ha egy kolléga beül a nézőtérre, el kell bújnia. A Rózsavölgyiben, ha összenézel valakivel, biztos, hogy egy pillanatra kiesel. De ez együtt jár a közelséggel. Nagyszínpadon egész máshogy megy át, amit játszol, más eszközöket használsz, mint egy stúdiótérben, ahol a legapróbb rezdüléseknek is jelentősége van. Finomabban lehet közölni. A másik oldalról viszont nehézség, hogy a nézői reakciók is fölerősödnek. A Szerelem című előadásban a szünetben kell beosonnom egy függöny mögé. Ilyenkor ott lapítok hosszú percekig, és mindig hallom, miről beszélgetnek a nézők. Egyik alkalommal az ott ülő társaság fennhangon mondta egymásnak: „azt játssza, amit a Darvas”. Kínos helyzet volt. (Nevet.)
Ezzel együtt az apróbb hibák, tévesztések is jobban szem elé kerülnek talán.
SZV: Ilyen szempontból nincs különbség, ugyanolyan koncentráltan kell játszani, akár nagyszínpadról, akár kisebb térről van szó, csak máshova kell belőni az energiákat. Különben azt tapasztaltam, hogy a világításon is sok múlik. A Radnótiban van olyan előadás, amiben látom az első négy sort, le tudom venni a reakciókat, ezáltal sokkal intimebb helyzetbe kerülök a nézőkkel. Máskor meg semmit nem látok a nézőkből, és úgy érzem magam, mintha föllőttek volna a Holdra.
Említettük, hogy néha ki tud zökkenteni egy kolléga jelenléte. Hogyan oldjátok meg a váratlan helyzeteket a színpadon?
ŐÁ: Nekem olyan előadásom talán nem is volt, hogy ne zökkentem volna ki legalább egy pillanatra. De ez teljesen normális. Ha ki is zökkensz, a néző ebből semmit nem vesz észre. Történhet persze olyasmi, hogy meg kell szakítani az előadást. A Koppenhágát játszottuk, amikor egy meglazult fólia ráesett egy nénire a nézőtéren. Rögtön megbeszéltük egymással a tekintetünkkel, hogy abbahagyjuk a játékot, pedig egy színész ilyen döntést nem hozhatna meg, csak az ügyelő. Talán az is az egyik bája a Szalonnak, hogy nem annyira merev. Megálltunk, megkérdeztük, minden rendben van-e, és még a néni jött zavarba.
SZV: Nálam egy dolog veri ki a biztosítékot, a mobiltelefon.
Ha a nézőtéren megszólal valakinek a telefonja, azt nem lehet felüljátszani,
annyira visszaemel a valóságba. A színész és a néző is kizökken, az a pár másodperc megy a kukába. Olyankor rettenetesen dühös vagyok. Előfordult már, hogy ilyen esetben megálltam egy pillanatra.
ŐÁ: Én nem merek megállni. Próbálok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, mert ha reagálok rá, akkor észreveszi a néző, hogy kizökkentem és megáll az előadás. Érdekes amúgy, hogy legtöbbször dramaturgiailag a legjobb helyen szólal meg telefon. Biztos van bennük egy olyan alkalmazás, amitől tudják, hogy mikor kinek a táskájában kell csörögniük. (Nevet.) Jót röhögtünk az foci eb kapcsán, mert játszottunk a meccsnapokon, és azt láttuk, hogy itt-ott világítanak a készülékek a nézőtéren. Még felüvöltés is volt! Ekkor már majdnem ott tartottam, hogy kiszólok, és megkérdezem, mennyi az állás. Abszurd volt a helyzet.
Gyakran szerepeltek filmekben. A kamera előtt is meg lehet élni intim pillanatokat?
SZV: Engem nem zavar a kamera sőt, rettenetesen élvezem, hogy bekerül az aurámba egy tárgy, amire hatnom kell. Nem érzem külön műfajnak a filmezést, sosem agyaltam azon, mit kéne másképp csinálni egy kamera előtt. Ez ösztönösen jön.
ŐÁ: Valóban nem lehet nagyon különbséget tenni színház és film között, ugyanaz a feladatunk. Talán a stúdióban való játék jobban hasonlít egy forgatáshoz, épp a közelsége miatt.
A lényeg mindig azt megmutatni, ami belül van.
Aztán hogy ezt milyen eszközökkel éred el, az már más kérdés. Szokták mondani, hogy kamera előtt nem játszani kell, hanem létezni, de ez a színpadra is igaz. A legszörnyűbb, amikor megkérdezik a portást, tart-e már az előadás, és erre ő akkor behallgatózik, majd azt feleli, igen, a színészek már nem a saját hangjukon beszélnek.
Mennyire tudja pontosan átadni a kamera, amit színészként mutatni akartok? Szeretitek visszanézni magatokat?
SZV: Nem találkoztam még olyan színésszel, aki szerette volna magát visszanézni. (Nevet.) Engem a hideg ráz tőle! Egyrészt rettenetesen kritikus vagyok magammal szemben, másrészt betegesen maximalista is vagyok. Benne vagy egy pillanatban, megéled valahogyan, közben nyilván fölméred, hogy ez nagyjánól hogyan hathat kívülről, de amikor a felvett anyag egyáltalán nem fedi azt, amit te elképzeltél, az sokkoló élmény.
ŐÁ: Valahol ez egy skizofrén pálya. Ezzel szembesíteni, akár egy visszanézéssel nagyon nehéz, amit a színésznek helyre kell tennie, el kell tudni valahogy fogadni. Én is
utálom visszanézni magam,
szoktam is kérni a rendezőket, hogy ne mutassák meg a felvételt.
SZV: Van az a fázis egy forgatás során, amikor tud segíteni, azzal nincsen bajom, mert olyankor még változtathatsz rajta. De a már véglegesített felvétellel, amit teljes tehetetlenséggel nézel, néha borzalmas szembesülni.
ŐÁ: Különben a tükör is érdekes szembesítés egy színész számára, amikor megjelenik a színpadon. Még a nézőknek is kényelmetlenséget tud okozni, amikor viszontlátják önmagukat vagy ha egy olyan térben játszódik az előadás, hogy a közönség egymásra is rálát. Ilyenkor nagyon érdekes figyelni az erre adott reakciókat.
SZV: A csillagos ég... című előadásunkban szerepelt egy plexifal, ami remekül visszatükrözött mindent. Egy idő után észrevettem, hogy mindenki ösztönösen odapillantgat a saját tükörképére, és amikor véletlenül összetalálkozott a tekintetünk, akkor nagyon elszégyelltük magunkat. (Nevet.) A színészeknél levetkőzhetetlen, hogy folyamatosan visszajelzésre vágyunk magunkról.
Áron, nálad a dadogás szinte egyáltalán nem jelentkezik, ha színpadon vagy. Egy-egy ilyen kizökkenés elő tudja ezt hozni?
ŐÁ: Persze, ezt nem is lehet teljesen leküzdeni, az egyéniségem része. Psziché, nem pedig képzésbeli történet.
SZV: Volt már dadogós szereped?
ŐÁ: Ne is mondd! Egyszer egy filmben játszottam dadogóst, amit aztán utószinkronizálnom is kellett. Szinte képtelenség volt, nincs az a szájmozgás, amivel egy dadogót le tudsz utánozni. Ráadásul ez ragadós: ha látod magadat dadogni, rögtön elkezded, és onnantól lehetetlen irányítani a dolgot. A színpadi munka esetén viszont kiválóan használható kontrollra. Ha a szerep alól bárhol kibújik az én állapotom, olyankor mindig jön a dadogás vagy akadás, én pedig tudom, hogy ott nincs valami rendben. Az akkor egy teljes értékű kizökkenés.
Viki, te miben éled meg a színpadnak ezt a különleges varázsát?
SZV: Folyamatosan ezt élem meg,
nekem ez egy terápia! (Nevet.)
Ez fizikai és pszichés dolgokra egyaránt érvényes. Számtalanszor előfordult, hogy nem voltam százas fizikailag, és a színpadon teljesen rendbe jöttem. De a lelkemet is elképesztő módon össze tudja rendezi, ha játszom. Miután héttől tízig egy másik ember életét élem, utána a saját nyűgjeim szinte nevetségessé válnak. Jó ez az eltartás.
ŐÁ: Ez tényleg egy terápia. Mintha a színpadi játék után új időszámítás kezdődne. Máshol voltál és egy csomó minden történt veled, amitől most máshogy mész tovább a civil életedben. Estéről-estére megéled ezt. Helyreteszi az önbizalmadat egy-egy pokoli időszak után. Néha persze le is dorongol, de ez inkább a próbákra jellemző. Játszani öröm, de ahhoz kegyetlen próbák kellenek, amiről néha úgy jössz ki, hogy a diplomádat háromszor is visszaadod.
SZV: És azt érzed, most kéne abbahagyni, amíg nem késő! (Nevet.)
Felkeltettük érdeklődését? Váltsa meg jegyét egyszerűen, a PORT.hu felületén!
forrás: Színházak Éjszakája