Kabos Gyula 1887. március 19-én született. Solymosi Elek színiiskolájának elvégzése után, 1905-ben táncoskomikusként kezdte pályáját Szabadkán, majd Zomborban, Makón, Nagyváradon játszott. 1913-ban került Budapestre, ahol rengeteg színházban és kabaréban megfordult, volt a Vígszínház, a Belvárosi, a Renaissance Színház tagja, pályáján játszott Csehovot, Dosztojevszkijet, vígjátékot és operettet, 1918-ban Nagyváradon színházalapítással is próbálkozott, és fellépett Bécsben is. Színészi munkája mellett 1929-30-ban ő igazgatta a Fővárosi Művész Színház néven újjáalakított Operettszínházat.
Kabost a hangosfilmek avatták az ország kedvencévé. Olyan máig legendás produkciókban komédiázott, mint a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, az Ez a villa eladó, a Nászút féláron, a Lovagias ügy. A harmincas években ő volt a magyar filmgyártás legtöbbet foglalkoztatott művésze, nyolc év alatt 45 figurát játszott el a kamerák előtt, ezzel párhuzamosan a főváros legjobb prózai együtteseiben is fellépett. Híres szájcsücsörítő grimaszával, jellegzetes dadogásával, eszköztelen játékával, félszeg mozdulataival és groteszk mimikájával nemcsak komikus alakokat töltött meg sajátos élettel, de tragikomikus, sőt tragikus szerepekben is hiteles tudott lenni. Testi és lelki sebeket hordozó kisemberei szívszorító őszinteséget és kedves ügyefogyottságot sugároztak. A magyar Chaplinnek is hívták.
Egy ország leste szájáról a poénokat a mozikban, és hitte, hogy a tréfamester az életben is éppen olyan szórakoztató. Kabos azonban a valóságban keserű, tragikumra hajlamos, önző, kicsinyes ember volt, elégedetlenkedett magával, nem találta helyét a világban. Amikor a reggeltől estig tartó hajsza után otthon, a fürdőkádban magába roskadva felhörpintette frissítő kávéját, gyakran ismételgette: "Majd éppen nekem fog sikerülni".
1938-ban az Andrássy úti Színházban lépett fel utoljára Magyarországon. A következő évben a fasizmus elől az Egyesült Államokba emigrált, ahol alkalmi fellépéseken szórakoztatta a magyarul tudó közönséget. Az Újvilágban nehezen barátkozott meg a hétköznapisággal: két évig bolyongott a messzi idegenben, majd megbetegedett, és 1941. október 6-án, alig 53 évesen elvitte a szívszélhűdés. Földi maradványait 1996-ban hozták haza, és november 30-án helyezték végső nyugalomra a Farkasréti temetőben. 1997-ben posztumusz Köztársasági Elnöki Arany Emlékéremben részesült.
hírlevél
