1931-ben csupán csak egy véletlennek (és nem kevés üzleti érzéknek) volt köszönhető, hogy megszületett a második magyar hangosfilm, a Hyppolit, a lakáj. Történt ugyanis, hogy Albert Samek, cseh származású filmes vállalkozó (ma producernek neveznénk) anyagi megfontolásoktól vezérelve Berlin helyett inkább a magyarországi Hunnia Filmgyárat választotta a forgatás helyszínéül.  A stúdió és Samek megegyezése értelmében a rendező Székely István párhuzamosan két változatát készítette el a filmnek: az eredeti tervekben szereplő német nyelvűt, német színészekkel és mellékesen egy magyar nyelvűt, Kabosékkal.

Ami ezek után itthon következett, azt nagyjából már ismerjük: Székely az egyik legkeresettebb hazai rendező lett, Kabos Gyula, Csortos Gyula népszerűsége az egekbe szárnyalt (már ha nem volt ott eleve), a bajusz nélküli Jávor Pálért pedig szívek ezrei lobbantak lángra.  A történet másik végéről azonban már jóval ritkábban emlékezünk meg: a német bemutató kínos bukás volt, a film alig néhány vetítést ért meg, majd nem sokkal később az is elfeledkezett róla, aki egyébként látta.

Mindez jól mutatja, hogy a Hyppolit, a lakáj első (és némi gondolkodás után azt is hozzátehetjük: mindeddig egyben utolsó) nagy sikerét nem a változó színvonalú forgatókönyv, és nem is az annak alapjául szolgáló Zágon-színdarab hozta meg, hanem a már saját korában is legendás színészgárda, közöttük is pesti humor nagyágyúja, Kabos Gyula.

Azt, hogy az alapanyag önmagában nem áll meg a saját lábán, pláne nem a színpadon, azt valószínűleg a most júliusban bemutatott Hippolyt (az y vándorolt) avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál alkotói is érezték. Az 1931-es történetből csupán az alapszituációt tartották meg, és azt a szerencsés szokást, hogy a kor legjobb neveit vonultatják fel a színlapon: Pető Kata, Csákányi Eszter, Kulka János, Khell Zsolt, Mohácsi János. Talán a csillagok ilyen együttállása az oka annak, hogy a nyár mindeddig egyik legkiábrándítóbb előadása ez a Hippolyt - mert valljuk be, egy nyári uborkaszezonra kalibrált előadásról van szó, közismert címmel, vonzó szereposztással, egymást érő hol jobb, hol gyengébb, hol vállalhatatlan poénokkal, könnyen mozdítható díszlettel és országszerte sok előadással.

Az eredeti alapanyag megmaradt atomjai: az újonnan vagyonra szert tevő, átlagos magyar kispolgári (tehát átlagos) család - akik a Dom Pérignon-t kristálycukorral preferálják - életébe váratlanul berobban a korábban grófi családhoz edződött inas. A különbség: minden egyéb. A bonyodalom középpontjában Schneiderné születésnapi nyakéke áll, amit így vagy úgy, de mindenki szeretne megkaparintani. A történet másik mozgatórugóivá Hippolyt titokzatos, erkölcstant hírből sem ismerő unokahúgai válnak, szerelmi sokszöggé duzzasztva a darab viszonyrendszerét. Ott van továbbá a képviselővé érett, az előadás jelentős részében valamiért Mikulás jelmezbe öltöztetett Makács (Nagy Viktor), aki Schneidernén, és annak lányán keresztül is megkísérli magát bevenni a rózsadombi család életébe, és ott van Schneider Palika (Mertz Tibor), aki szobájában újra és újra modellezi a Mohácsi vészt (szóvicc, értjük).

Néhány nap távlatából az előadásra visszatekintve mondhatnánk, hogy Mohácsi János két külön darabot rendezett meg, azonos szereposztással, a kettő között egy szünettel. Az egyik egy cselekményében és színészi játékában is visszafogottabb történet az egyszeri Schneider családról, láthatatlanul lappangó liezonokkal, és a maga elé „az ember boldogság szolgálatát"célul kitűző Hippolyttal. A második felvonás pedig - és ez a kellemetlenebb észrevétel - kísértetiesen átcsúszik Mohácsiék korábban már a Centrálban is, Pécsi Nemzeti Színházban és a Városmajori Szabadtéri Színpadon is bemutatott darabjába, a Francia rúdugrásba . A szereplők váratlanul vágyra lobbannak egymás iránt, egy színtiszta matematikai képlet alapján működő dramaturgiának köszönhetően a darab végére mindenki meglesz egy kicsit mindenkinek, nyakon öntve a különösebb motiváció nélkül pergő körtáncot némi vulgárfreudizmussal.

A darab mindezen túl számtalan nagyszerű (és sajnos nem tendenciózusan végigvitt) ötletet is tartalmaz.  Schneiderék itt valóban eljutnak az Operaházba, ahol Bartókot néznek, a Kékszakállút. Ennek megfelelően a díszlettervező Khell Zsolt öt, labirintusként működő ajtót álmodott a színpadra, megtoldva egy hatodik étellifttel és egy hiányzó hetedikkel (ez rejtené ugye mindennek a magyarázatát, meg nem létét a rendezői vallomásnak is betudhatjuk). Hasonlóképp remek ötlet Hippolyt alakját mitikus jótevővé duzzasztani: Kulka János alakításában az inas látszólag túlvilági lényként jelenik meg, aki egy (minden szempontból) magasabb körből hullott alá a rózsadombi villába - egy váratlan momentumban még varázshatalmáról is tanúbizonyságot tesz. Makulátlanságára csupán az őt körbelengő kétes nőalakok (mindenekelőtt a pofátlan femme fatale-ként karádyzó Pető Kata) és a hozzá kísértetiesen hasonló Nagy András (Pál András) vet némi árnyat.

Kulka egyébként a darab nyugvópontja is: kizárólag az ő játéka nem csúszik át a színpadot uraló általános tendenciába, miszerint annál nagyobbat szól a poén, minél hangosabban mondják azt ki. Csákányi Eszternek például már az első felvonás közepén jut egy (majd még egy tucat) kínosan hosszúra elnyújtott, ajtócsapkodásokkal és sikításokkal megfűszerezett jelenet, Téby Zitának pedig még ennyi ideje sincs élettel megtölteni Schneider Terkát.  Csákányi Schneidernéként egyszerű alakot teremt, akinek fundamentuma a kora ellen folytatott harc, férjét játszó Elek Ferenc pedig - ha már egyszer Freud - ödipális mimózaként asszisztál játékához. Boross Annának jutott a leghálátlanabb szerep: egykori pszichológusból átvedlett szobalány jelenlétét semmi nem indokolja, leszámítva néhány, a cselekményhez sután hozzávarrt moralizáló mondatot. Alakítása értelmezhető szerep hiányában elsikkad - ahogy egyébként maga az előadás is.