Ron Jones ellentmondásos kísérlete 1967-ben zajlott a kaliforniai középiskolában. A történelemtanár a nácizmus ideológiájának veszélyeit szerette volna megértetni diákjaival, ezért létrehozott a diákokkal egy, a totális diktatúrák, de leginkább a Hitlerjugend szervezeti felépítését követő mozgalmat. A harmadik hullám irányítása azonban kicsúszott a kezei közül, Jones pedig (szerencsére) hirtelen véget vetett a kísérletnek. Közel tíz év múltán írta meg novellaként, próbálták hiteles visszaemlékezésekkel feldolgozni az esetet, forgattak belőle dokumentum- és fikciós filmet, lett belőle több színházi előadás - köztük egy fontos, a történetet napjainkba helyező produkció a Bárka Színházban -, még musical, és megismételték a kísérletet több alkalommal. A katalánok, az adaptációt készítő Ignacio García May, illetve a színlapon ötletgazdaként és rendezőként is feltüntetett Marc Montserrat Drukker az 1967-es eseményekhez nyúltak vissza, külsőségeiben nem mozdították ki a majd' ötven évvel ezelőtti kontextusból.

Bár a színházterembe való belépéskor, a műfüvön sétálva még azt hihetjük, kimozdítanak bennünket a fizikai komfortzónából, az előadást nyitó kép nagyon pontosan definiál. Hagyományos nézőtér-játéktér, közönség-színész viszonyban, a Cubberley High Schoolban lezajlott kísérletet fogjuk látni. A tér legbelső magja a tanterem, ezt a fém öltözőszekrényekkel telerakott folyosó veszi körbe, ahonnan a mosdó is nyílik, a rúdra felhúzott amerikai zászló pedig az udvar. Az osztályterem falán a Make Peace Not War feliratos poszter mellett Che Guevara és Gandhi képei, a tábla dátuma 1967. 3. 15., és miközben a diákok a tanórán a második világháborúról néznek egy filmet (emblematikusak a kockák: Kristályéjszaka, könyvégetés, Jude feliratok a boltok kirakatain, Hitler különböző beszédei közben, haláltáborok). S miközben ezt látjuk, a rock and rollba belehallik a Sieg Heil.

Heten vannak az osztályban, mindannyian típusok, ám nem mindannyiukat sikerült többdimenzióssá tenni.  A tanórákon kevéssé brillírozó, ám a kosárlabdában sikeres fiú, akinek párja a nem különösebben okos, de szép pom-pom lány, a laza fekete srác, az unalmas, szürke, de okos lány és a szemüveges okostojás fiú kevéssé izgalmas karakterek. A tanárba szerelmes, ezért könnyen behódoló, közepes tanuló lány és a kissé befelé forduló, nagyon okos, nagyon makacs, nehezen, de aztán magát mégis feladó fiú jóval több motivációval rendelkezik, következésképp több játéklehetőségre ad módot, és a néző számára is figyelemfelkeltőbb. Öltözékük nem különösebben egyénített, a jelmezek finoman, leginkább szabásvonalaikkal utalnak 1967-re (bár a retrohullámnak köszönhetően akár az utcán is találkozhatnánk mindegyikkel), az idő múlását praktikusan és pregnánsan, egy-egy kiegészítővel vagy ruhadarabváltással jelzik.

Nem dokumentumszínházat látunk. Az első percekben igen expresszív gesztusokkal felvázolt tanár-diák viszony a Holt Költők Társaságát idézi, így előzmények nélküli a következő jelenet, amelyben a tanár, kezdetben Ron, később Jones úr azt rója fel tanítványainak, hogy nem tudják, mi az a fegyelem (nyomatékosítja is: fe-gye-lem). Nem tudjuk pontosan, ki az előadásbeli Ron Jones. Nem tűnik hideg fejjel kísérletező elmének, aki tudja, hogy hoaxot fog generálni, inkább egy saját kénye-kedve és passziója szerint, felelőtlenül, ad hoc módon döntéseket hozó pedagógusnak. Nincs benne mitikus erő, nem hipnotizál, nem fanatizál, érthetetlen, hogyan lehet vele, utána menni. Nem válik félelmetes szörnyeteggé, mindvégig csak egy piti ripacs marad. Nem kapunk választ arra, hogy kirohanásai, üvöltései miből eredtek, hogy hitelesen játszotta-e a nagy manipulátort, vagy esetleg elrontotta a szerepét. Minderre indokot adhat az, hogy az igazi Ron Jones sem dokumentálta pontosan a kísérletet, az általa írt könyv csúsztatásokat tartalmaz, a résztvevők visszaemlékezésein és a középiskola újságján kívül más forrásra nem lehet támaszkodni.

A diákokat játszó fiatal színészek igyekeznek és tisztességgel megküzdenek karaktereikkel, hitelességüket tekintve azonban a Grease filmben középiskolásokat játszókkal tudnak csak vetekedni. A kis térben bizonyos mozdulatok komikusnak hatnak - az NBA-feliratos kosárlabda álmozgásos pattogtatásától a napszemüveges-bőrdzsekis titkosügynökös megfigyelésig -, és a túlzott didaxis meg az előadás végén, a tanár sajtótájékoztatója alatt ismét feltűnő második világháborús iszonyat képei sem segítik, hogy A Hullám sokkoljon.

Témája miatt mindenképpen fontos előadásról van szó, hiszen a diktatúrák ideológiája, a kirekesztő eszmék földrajzi határoktól függetlenül újra és újra felélednek, és legalább azok az önmagukat, világmagyarázatokat kereső fiatalok, akik rendkívül nagy számban ültek a Teatre Lliure nézőterén, az értelmetlen rombolás hatásával szembesülhetnek. Vajon ez a kísérlet mire ad magyarázatot és felhatalmazást azoknak a nézőknek a körében, akik 2014-ben katalán zászlót tesznek ki erkélyeikre, a Barcelona meccsein sportágtól és félidőtől függetlenül a 17. perc 14. másodpercben a függetlenség szót kezdik skandálni, akik a Papa, miért legyünk függetlenek? könyvet olvassák óvodáskorú gyerekeiknek esti mese gyanánt, akik Katalóniát külön országként akarják látni, s ezért utcára vonulnak?