Mindig különleges, ha élő szerző művét játssza egy társulat, megvan a lehetőség, hogy a darab születéséről, háttértörténetekről is többet megtudhat az ember. Beszélgettetek Szakonyi Károllyal a darabról?

A próbák során volt olyan jelenet, amiről szívesen megkérdeztük volna Szakonyit, mit gondol róla, ez különlegessé tette a munkát. Nem sűrűn játszom kortárs magyar szerzők műveiben. Az, hogy Szakonyi ott ült a bemutatón, még ünnepibbé tette az emelkedett hangulatú estét. Nagyon tetszett neki, hogy kicsit leporoltuk, áthangoltuk a hetvenes években íródott színdarabot. A premier után beszélgettem vele, mesélt egy rokonáról, aki megihlette Teréz figuráját. Nagyon lehet érezni, ha egy karaktert létező emberről mintáznak. Ezért is szerettem próbálni. Teréz figurája jól megírt, hálás szerep, könnyen bele tudtam helyezkedni.

Jó szándékú, de érzéketlen, ahogy az egész családra jellemző, hogy nem igazán figyelnek egymásra. Az előadás titka, hogy mindenki megtalálja benne azt a pillanatot, ami számára ismerős. Kínos családi összejövetelek, elromlott ünnepek, a pattanásig feszült hangulatban kiesnek a szájunkon olyan mondatok, amelyek bár igazak, mégis a lehető legrosszabbkor buknak ki belőlünk.

A Balogh család alapvetően szereti egymást, mégis megfojtja őket a maguk teremtette világuk. E tekintetben teljesen mindegy, hogy a darab a hetvenes években íródott, az oda nem figyelésről, a szeretetlenségről, a kis önzőségeinkről szól leginkább.

Arra jutottam a darab értelmezése során, hogy bár szeretik egymást, de valahogy rosszul, s talán ez az egyik legfontosabb kérdés: hogy lehet jól, egymásra igazán odafigyelve, nem önző módon szeretni? Hogy ne akarjuk a saját képünkhöz igazítani a többieket. Gyakorló anyaként ugyanezek a kérdések gyötörnek, hogyan szeressem jól a gyerekemet.

Járó Zsuzsa A hatodik napon olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)

A darab a hiányokról is szól, a nemrégiben elhunyt anya hiányáról, akit folyamatosan megidéznek. Mintha szervező ereje lenne Baloghéknak.

Teréz felnőtté válása a hiányból fakadt, ami még az anyja életében elkezdődött. A szülők folyton dolgoztak, ezért a legkisebb gyerek, Ditke gondozása rá hárult. Teréz vitte a hátán a szülői feladatokat. Ettől felnőttként sem tud szabadulni,

Az apa születésnapjára gyűlik össze a család, de ünneplés helyett a régi sérelmek kerülnek terítékre. A sok erős karakter közül ki az igazi „főszereplő”? A magára maradt idős apa vagy az örök vesztes, sértett Teréz?

Teréz nem akar szembesülni a problémákkal, de az események annyira elsodorják, hogy képtelen higgadt maradni, egy pillanatra elveszíti az önuralmát. Akkor láthatja a család és a nézők is az igazi arcát, ami Terézt is szinte sokkol. De gyorsan összeszedi magát, és felveszi a gyerekkora óta viselt álarcát. A papa is kerüli a konfliktust, ő kivonja magát a társaságból. Nem gondolom, hogy ők a darab főszereplői, számomra Ditke az, vele történik meg „itt és most” a tragédia. Ezen a családi összejövetelen szembesül azzal, hogy az élete egyre kilátástalanabb, nem sok esélye maradt arra, hogy megtalálja élete párját, gyerekeket szüljön, családot alapítson. A színdarab ennél a felismerésnél sűrűsödik be, a szereplők és a nézők is vele mennek, neki drukkolnak. Teréz jellemében nem történik fejlődés. Van nála egy kis megingás, de azonnal megretten attól, hogy kiadta magát, kilépett a komfortzónájából, a rá jellemző józanságból, és amikor erre ráeszmél, visszatér a „nincsen semmi baj, csináljuk tovább az életünket” szerepkörbe.

Szacsvay László és Járó Zsuzsa A hatodik napon című előadásban (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)

Néhány éve az Orlai Produkcióval játszottátok a Családi játszmák című előadást, ahol szintén egy születésnap apropóján ül össze a család. Bár az keményebb, tabuk és titkok dőlnek ki, de a két darab mégis nagyon rímel egymásra.

Igen, a próbák alatt nekem is eszembe jutott az a színdarab, ahol szintén egy anyát játszottam. Valóban kicsit összecseng a két előadás, de Szakonyi darabja sokkal otthonosabb, ismerősek a mondatai, ez a világ közelebb áll hozzám. Az angol eredetű Családi játszmákban sokkal szélsőségesebb és végérvényesebb konfliktusok vannak, amiknek a felszínre kerülése után nem is tud ugyanúgy folytatódni a szereplők élete.

Mostanában több olyan előadásban játszol – Second Life vagy a Határátlépések –, ami az otthonos magyar valóságot mutatja be, és ahol a saját életed is bekerül a szerepbe. Izgalmasabbak, nehezebbek az olyan előadások, amelyek a személyes történeteiteken keresztül boncolnak nagyon mai kérdéseket?

Még jobban megtalálhatnának ezek a szerepek! A Second Life-ot és a Határátlépéseket mi írtuk, mi döntöttük el, milyen mélységben megyünk bele. Egy ideje védem már magam, ezért én kevésbé mentem bele. Az AlkalMáté-előadások is nagyon hasonlóak, de óriási különbség, hogy azok tíz nap alatt készültek el, s mindössze négy napig játszottuk, aztán vége. Látta, aki látta, mentünk tovább. Az orlais előadások is személyes élmények alapján íródtak, viszont van, hogy évekig mennek. Nem biztos, hogy minden egyes előadáson fel szeretném tépni a legmélyebb sebeimet.

Járó Zsuzsa és Alberti Zsófi A hatodik napon című előadásban (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)

Sokat vívódsz azon, hogy neked hol vannak a határaid, a privát szféra, ahova már nem akarod beengedni sem a nézőket, sem a többieket?

Azt nem mondanám, hogy vívódom. Sokat beszélgettünk erről Dömötör Andrással, az előadások társírójával, rendezőjével, hol vannak ezek a határok. Nagyon számít, hogy milyen állapotban, éppen milyen élethelyzetben kap el a próbafolyamat. A Határátlépésekben nem esett jól túlságosan kiadni magam, az én jeleneteim így nem is lettek igazán személyesek. Nagy változásokon mentem épp keresztül, szerettem volna egyedül lenni a problémáimmal, az életemben jelentkező, megoldandó feladatokkal. Még egy megírt színdarabban is

Ha nagyon hajaz arra, amivel én is küzdök, akkor elveszek benne. Ilyenkor hajlamos a színész „szenvedni” vagy szenvelegni.

Az AlkalMáté-előadásoknál te voltál az első, akinek feldolgoztátok az életét. Az évek múlásával azok egyre mélyebbek és szomorúbbak lettek. Ha évekkel később kerül rád a sor, nagyon más lett volna? Melyik Járó Zsuzsát mutatnád?

Szerencsésen alakult, hogy éppen az én nevemet húzta ki Máté Gábor. Bár még én is nagyon fiatal voltam, de addigra már több dolog történt velem, mint az osztálytársaimmal. Tizenhat évesen bekerültem egy kőszínházba vidékről, volt egy rosszul sikerült házasságom és válásom, volt miről beszélni. Ha most készülne rólam előadás, az talán unalmasabb lenne. Akkoriban még volt bennem lázadás, kifejezetten élveztem szembe menni a világgal, mára ez kikopott belőlem.

Vajda Milán és Járó Zsuzsa a Mészáros Béla című AlkalMáté-előadásban (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / PORT.hu)

Én mindig szókimondó, karakán, lázadó csajnak láttalak.

Sokáig ilyen voltam, de az évek során ezt elengedtem.

Kényelemből, gyávaságból?

Kényelemből biztosan. De lehet, hogy gyávaságból is. Vagy azért, mert úgyis mindegy. Néha azt gondolom, milyen bölcs lettem, hogy eljutottam idáig, de valójában csak kiábrándultam. Elkeserítő, ami körülvesz minket, sokáig úgy éreztem, a mi zárt közösségünk, a színház sérthetetlen és érinthetetlen. Olyan kultúrharc kezdődött, ami tapintható minden pillanatban. Persze régóta tart már, de számomra most lett igazán nyilvánvaló.

Az egri színházi évek után mennyire volt erős a vágy találni egy hasonló műhelyt, hasonló szabadsággal. Ezt a szabadságot találtad meg a Vígszínház után Orlainál és a Rózsavölgyiben?

Szabadságot is ad, meg korlátoz is. Az ember folyamatos játékkényszerben van, mert ahhoz, hogy fenntartsa magát, folyamatosan dolgoznia kell. A szabadúszásnak veszélyei is vannak, de cserébe jóval nagyobb szabadságot biztosít. Abban mindig szerencsés voltam, hogy valahogy folyton jó emberek között dolgoztam. A Máté Gábor tanítványok valahogy mindig megtalálják egymást, s jók vagyunk együtt. Nekem nagyon fontos, hogy rábízhatom magam a többiekre. Ez számomra a szakmai kiteljesedés: olyan csapatban vagyok, ahol becsukott szemmel is végig tudok menni, mert tudom, hogy elkapnak.

Támogatott tartalom.