Ez a téma minden negyedik nőt érinti – utal az előadás címére Fullajtár Andrea –, ezért az a lenyomat, ami a sztorikból összeáll, viszonylag univerzálisnak mondható. Mivel erről még soha nem írtak színdarabot, az egyetlen helyes megközelítés az lehet, hogy az alkotók dokumentarista módon dolgoznak fel történeteket. Itt sok esetben saját sztoriját meséli el a színész, és ilyenkor nehéz megtartani a távolságot a saját történeted és annak színpadra vitele között. Hogy ne hatódj meg attól, ami veled történt, hanem pontosan ráláss arra, hogy az mennyire kell, hogy megérintse a nézőt. Mondok egy példát! A nagymamám könyvével (Galló Olga: Tíz hónap Babilon című könyve, ami Auschwitzban, majd az azt követő szökés és menekülés közben írt naplójából készült – a Szerk.) sokan megkerestek már, hogy csináljam meg monodrámában. De azt éreztem, nem szabad, mert az ember nem tud érzelmileg kellő távolságot tartani az anyagtól, és belecsúszhat olyan szépelgésbe, ami nem tesz jót a színházi megvalósításnak.

Ebben az előadásban a saját terhességed rendkívül megrázó, ugyanakkor fölemelő történetét mondod el. Korábban említett aggályaid miatt kértél állandó visszajelzéseket a rendezőtől és a többi kollégától?

FA: Egyrészt igen, másrészt Anna (Csábi Anna – a Szerk.) megfogta a sztorimat, és összegyúrta a többiekével, hogy összeálljon belőle az előadás szövege. Ilyen értelemben már volt távolság, és amikor a szövegkönyvet a kezünkbe vettük, többé nem úgy tekintettem rá, mint a saját, valódi történetemre, hanem mint a darab részére.

Csábi Anna: Én nem féltem attól, hogy nem lehet távolságot tartani. Attól már inkább, hogy a végére túl nagy lesz az a távolság.

De hogyan lehet jól feldolgozni egy ilyen nehéz témát?

CSA: Csakis nagyon őszintén!

Csábi Anna (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Az előadásban nemcsak rendezőként, hanem színészként is közreműködsz. Azért játszol együtt a többiekkel, hogy ilyen formában is elmondd a saját történeted?

CSA: Igen. Bár a munka egy pontján azt éreztem, az én sztorimban nincs semmi különleges, a többieké érdekesebb. Elbizonytalanodtam, szükség van-e rá, de végül úgy éreztem, az én történetem egy kicsit könnyíthet az egészen. Ugyanakkor nem tudtam elképzelni, hogyan instruálom majd azokat, akik a saját sztorijukat mondják el. Végül egyszerű tesztalanynak hagytam benne magam. Mint egy kis vezérhangya próbáltam megmutatni a többieknek, én hogyan képzelem. A Minden negyediket egy négy részesre tervezett sorozat első részeként hoztam létre. A következő projekt a kisgyermekes létről szól, majd az örökbefogadásról és a gyermektelenek csoportjáról szeretnék beszélni.

Izgalmas tervek. A Minden negyediknek volt egyfajta terápiás jellege is, hiszen ez volt az első alkalom, hogy egy műalkotáson keresztül tudtatok beszélni veletek megtörtént vetélésekről, abortuszokról vagy éppen egy különösen nehéz terhességről. Mennyire volt felkavaró a próbafolyamat?

FA: A mai napig bennem maradt egy gyakorlat, amit Anna kért tőlünk a próbákon. Az volt a feladat, hogy a meg nem született magzatokkal lépjünk párbeszédbe, improvizáljunk. Szegvári Julcsi játszotta a gyerekeimet. Nagyon érdekes volt, szerintem a családállítás is azért működik, mert egy vadidegen ember attól, hogy azt mondják rá, ő most XY, még akkor is, ha nem csinál semmit, azzá válik.

A fiammal kapcsolatos sztorinál, már amikor közönség előtt kellett elmondani, akkor jött vissza ugyanaz a gyomor- és torokszorult állapot, amit annak idején éreztem. A próbaidőszak alatt kevésbé, ott inkább azon dolgoztunk, mi lenne a jó forma, hányféleképp lehet elmondani. Akkor színházi szövegként kezeltem, de amikor a nézők beültek, hirtelen megint személyessé vált.

Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Andrea mesélt korábban arról, hogy ő előzetesen azt hitte, már feldolgozta magában korábbi abortuszait, majd kiderült, hogy mégsem. Te két vetélést követően lettél édesanya. Tapasztaltál olyat a próbák vagy előadások során, hogy valami, amit addig feldolgozottnak hittél, mégiscsak följött?

CSA: Sírtam vagy érzékenyen érintett, de ezeket szinte már élveztem.

FA: Embere válogatja…

Mit szerettél volna feldolgozni az előadáson keresztül?

CSA: Nekem akkor lett bűntudatom, amikor már boldog, várandós anyuka voltam.

Úgy gondoltam, tartozom ennek a csoportnak, és ez is megerősített abban, hogy megcsináljuk ezt az előadást. Amikor Andreával először beszéltünk, két vetélésen voltam túl, és még nem voltam terhes. Éreztem, hogy még nem vagyok túl rajta, és csomó olyan tapasztalatom van, amit tovább kellene adni. Hogy másokon és magamon is segítsek, közben pedig ott volt a kényszer, hogy betörjek a showbizniszbe, mert senkit nem érdekelnek azok a klasszikus drámák, amikről beszélni akarok. És akkor jött, hogy erről nagyon fontos lenne beszélni. Olyat szerettem volna csinálni, ami nem szokványos, olyat, amit nem unok a színházban.

Fullajtár Andrea és Csábi Anna (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Mit unsz a színházban?

CSA: Amikor azt látom, hogy az előadás nem a valóság lenyomata, és azt érzem, hazudnak vagy eljátszanak dolgokat. Magamban is utálom, amikor színészként valami biztonságosat hozok elő, amivel semmit nem adok. A próbákon kértem többször is, hogy rendszeresen formáljuk újra a mondatokat, hogy egy kicsit improvizációszerű legyen. Ha valaki úgy érzi, hogy már nagyon ismeri a saját szövegét, akkor keverje meg. Ne érezzem úgy, hogy ez készen jön egy konzervdobozból.

Neked mennyire volt új az a munkamódszer, amellyel a Minden negyedikben dolgoztatok?

FA: Ilyen még nem volt, hogy ennyire saját szövegekből és sztorikból építkezzem. Olyan már igen, hogy szerepek vagy helyzetek kapcsán improvizáltunk, és abból született is igen jó előadás. Színpadi szövegekben nagyon minőség-érzékeny vagyok. Nem véletlenül dolgozunk nívós szövegekkel, és egy idő után az embert kirázza a hideg, ha valami olyasmit kell mondania, ami nem üti meg azt a bizonyos szintet. Bennem komoly kétség volt, mennyire lesz érvényes és minőségi szöveg a nagy, közös improvizációkból kiragadott mondatokból, amiket összeadogattunk a színpadon. Hogyan lesz stilizáltan izgalmas, és nem csak szimplán hétköznapi. De végül minden kétségem eloszlott, az összes szöveg meg tudott emelkedni, mert sikerült valamilyen formával vagy zenével elemelni.

A rendezésben a koncepció része volt, hogy amikor egy színpadi helyzet már túl nehézzé válna, ott elidegenítetek, mondjuk egy dallal, illetve elviszitek a végletekig, a humor felé. Hogyan lehetne úgy megfogalmazni ennek az előadásnak az ajánlóját, hogy az emberek ne ijedjenek meg a súlyos témától?

CSA: Ha azt mondjuk, ez egy könnyed mű, akkor is kirekesztünk egy csapat embert. Mert van, aki igenis szembesülni akar ezzel a kemény témával. A másik meg azt mondja, önszántából nem akarja rosszul érezni magát.

Ez benne van a pakliban. Sokan érintettek, ha nem közvetlenül, akkor közvetetten. Rokonként, férjként, barátként. De ültek már az előadáson pocakos kismamák is. Fontos, hogy azok is, akik közvetlenül nem érintettek, ismerjék meg ezeket a helyzeteket, történeteket.

Csábi Anna (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Andrea, a te történeted az előadás egyik nagyon erős része. A gyermekedet még a hasadban betegnek diagnosztizálták, és a terhesség megszakítását javasolták. Czeizel Endre volt az egyetlen, aki azt mondta, ne vetesd el, és te szerencsére rá hallgattál. Ma pedig van egy egészséges, tizennyolc éves fiad. A darabbéli monológodban annak a főorvosnak neve, aki az abortusz mellett érvelt, ki van fütyülve, mert minderről a mai napig nem lehet beszélni. Te meg előadásról-előadásra kiállsz, és – ha kifütyülés mellett is, de – minden nézőnek elmondod a történeted. Magánemberként szintén rendelkezel azzal a bátorsággal, amivel kevesek. Milyen érzés a saját életedről beszélni a színpadon?

FA: Most már tizennyolc éves a fiam, ez a sztori is épp annyi idős. Az első két-három esztendő borzasztó volt. Perelni akartam, de elmagyarázták nekem, hogy esélyem nincs bármit is elérni. Czeizel doktorral ugyancsak nagyon sokat beszéltünk arról, hogyan lehetne ennek hangot adni. De ő is név nélkül írta le a sztorimat. Egy idő után világossá vált, hogy erről hallgatni kell. Aztán, amikor jött ez az előadás, rájöttem, hogy ha másképp nem is, de legalább kifütyülve elmondhatom, mi történt velem.

A megkönnyebbülés fiad születése után sem jöhetett még el. Hiszen azt mondták, fogyatékkal élő, vízfejű, mozgásszervileg visszamaradott lesz, aki négyéves kora előtt meg is hal.

FA: Öt. Azt mondták, ha nem hal meg ötéves koráig. Ha. Ezzel a jótanáccsal bocsájtottak utamra. A fiam ötéves koráig szorongtam, hogy most jön elő, úristen, most jön elő, és ötéves kora után kezdtem ezt szép lassan elengedni. Akkor még élt Czeizel doktor, és időről időre összetelefonáltunk, hogy van a fiam. És aztán a vaspánt szépen, lassan kiengedett, és láttam, hogy semmi baja.

Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Volt olyan előadás, ahol fel is hívtad őt a színpadra.

FA: Ott, ahol arról beszélek, hogy hazamentünk a kórházból, és ő nőtt-nőtt-nőtt. Szegeden játszottuk, a THEALTER-en. Akkor Gergő el tudott jönni, és fölhívtam a színpadra megmutatni, hogy most ekkora. Az nagyon jó volt.

Gergőnek milyen volt ezt a történetet megélni?

FA: Amikor olyan korú volt, hogy már értette, akkor mesélgettem neki arról, miken mentünk keresztül. Ő ezt nagyon bírja! A karakterológiájába is belepasszol, hogy sportoló lett. Nagy futás volt az a pár hónap, amíg a hasamban volt, majd utána jött egy másik erős futás, hogy olyanná válhasson, amilyen ő maga.

CSA:

Ez egy kis csoda. Minden gyerek az, de egyesek még inkább.

Időközben neked is született egy gyönyörű kislányod.

CSA: Ő nagyon hétköznapi gyerek, aki nagyon hétköznapi körülmények között született. Ő azért csoda, mert az előzmények miatt már nagyon aggódtam, valaha megszületik-e. Miközben ő teljesen nyugodtan fejlődött, nem volt semmi baja.

Csábi Anna (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Milyen érzés játszani ezt az előadást?

FA: Itt folyamatos kommunikáció zajlik a színészek és a nézők között. Állandó energiacsere az aznapi közönséggel. Van, amikor olyanok ülnek a nézőtéren, akik zártak, és oldani kell őket. Hogy nyugi, nem fog fájni, nyugi, nem fáj. Ha oldott nézők ülnek be, akkor az egész egy röpdösés. Sokkal inkább az előadás aznapisága az, amivel hazamegyek. Amikor nem szorong a nézőtér, az szokott jobban sikerülni, míg az átlag nézőkkel kell egy bemelegítő 10-15 perc, amíg érezni, hogy már velünk vannak, és nem az van a nézőtéren, hogy úristen, perinatális gyász, jézusom, mi lesz itt?

CSA: Ez olyan értelemben nem nehéz előadás, hogy nem igényel nagy rákészülést. Nem olyan, mint amikor valaki másnak a történetét kapod meg, és egész nap arra kell gondolnod, hogy azt majd hogyan adod át. Ebben az értelemben játszani is egyszerűbb. De amikor vége van, akkor átmész valamin. Ez egy utazás, amiből kihagyhatatlanok a nézők. Úgy is van komponálva, hogy folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Mert

Van, hogy úgy összekapcsolódtok a nézővel, hogy alig bírod folytatni a mondatot. Nem azért, mert rossz, pont ellenkezőleg: azért, mert valami jó történik.

Milyen gyakran találkozhat a magyar közönség ilyen típusú színházzal?

FA: Azok a nézők, akik rendszeresen járnak színházba, két-három ilyen típusú előadásba már biztosan belefutottak a MU Színházban, a Szkénében vagy más színházi műhelyek produkcióit látva. Nem ez adja színházi élményeik derekát, de ez nem jelenti azt, hogy a dokumentarista színház ismeretlen volna számukra. Az is kérdés, milyen témákhoz nyúljon a dokumentarista színház. Korábban általában valamilyen történelmi esemény vagy személyiség köré szerveződött. Most már sokkal inkább a téma határozza meg, milyen anyagot gyűjtenek a rendezők. A miénkről milyen színdarabot lehetne mondani a Yermán kívül? Nem nagyon tudok olyat, ami ezzel foglalkozik.

CSA: Pedig annyi fontos téma van, amiről beszélni kellene! Azért küzdök, hogy olyan történeteket hozzunk be, amik talán még élesebben érintenek minket, mint mondjuk a feudalizmus elmúlása.

Fullajtár Andrea és Csábi Anna (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Vajon mi az oka annak, hogy bizonyos témákról nem beszélünk? Akár a Minden negyedik esetéből kiindulva.

FA: A drámairodalom kilencven százaléka férfi szerzőkből áll. Hogyan beszél egy férfi a meddőségről? Úgy, mint Lorca – és kész. Ez olyan helyzet, amihez kell a személyes tapasztalat, hogy egyáltalán hozzáfogj megírni. A meddőségről nem lehet úgy írni, hogy kutatsz, elmész egy könyvtárba, hiszen ilyenkor olyan alapvető fiziológiai folyamatok játszódnak le benned az agyadtól a lábujjadig, hogy ha arról nem tudsz valami személyeset, írni sem vagy képes róla. A drámairodalomban az ókori görög daraboktól kezdve, a gyerekgyilkos, gyermekét elvesztő és megőrülő nők környezetükre gyakorolt hatását dolgozzák föl a férfi szerzők. Arról beszélnek, mennyire őrül meg a nő attól, hogy elveszíti gyermekét vagy lefekszik vele. A témák ugyan fölmerülnek, de nem belső problémaként, hanem abból a szemszögből, amit a nő emiatt csinál a környezetével. Hogy ott, legbelül mi történik, arról nem írnak. Azért nem, mert férfiak. Itt kell a személyes élmény, nem lehet megkerülni. Mert

El lehet mondani szavakkal, de ezt az érzést még a gyermeked apjának se tudod átadni! Ugyanez, amikor elmegy, meghal az a baba. Ezeket szavak szintjén nem lehet elmondani.

CSA: Sok ezer éve prűdek vagyunk a testi dolgokkal kapcsolatban – különösen művészi szempontból. Ezekről nagyon kevés írás, dráma szól. Amiről mi beszélünk, az nagyon erősen összekötődik a fizikai élményekkel, leválaszthatatlan róluk. Ráadásul a meddőség bélyeg és tabu. Szóval

FA: Nehéz belőle színházat csinálni.

CSA: Beszélni is az róla!

FA: A színház a konfliktus művészete. De hogyan lehetsz konfliktusban a saját hormonjaiddal?

CSA: Pedig nagyon is tudsz!

FA: Abszolút, de hogyan csinálsz belőle színházat?

CSA: Hát úgy, hogy „Welcome to Laminária”! Ez Andrea ötlete volt.

A laminária a méhszáj tágítására szolgáló pálca, amiből egy országnév és egy dal született nálatok a próbák alatt.

CSA: Andrea mondta, hogy a laminária olyan, mint egy hülye ország neve, ami a tágítások, kaparások hazája. És akkor én azt mondtam, hogy jó, megvettem!

FA: Mire én, hogy jaj, ne már!

CSA: Nem szabad poénkodni a próbákon, mert megcsináljuk.

Fullajtár Andrea és Csábi Anna (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Szerencsére sok ilyen „őrült ötlet” épült bele az előadásba.

CSA: Amit csak tudtunk, beleraktunk!

Kellenek is az ilyen elidegenítések, mert az előadásban a meg nem született gyermek utáni gyászt próbáltátok valamilyen szempontból megfoghatóvá, feldolgozhatóvá tenni. Ez nagyon nehéz dolog.

FA: Igen, de az előadás nem erről szól, hanem azokról a nőkről, akik épp egy bizonyos helyzetben vannak, és egy adott ponton felcsavarod a hangjukat. Ha arról akartunk volna darabot csinálni, hogy meg nem született gyermekek, akkor szerintem már nem játszanánk... Mi arról beszélünk, hogy ott vagy egy helyzetben, és mihez kezdesz vele? Emlékszem, mennyit gyűjtögettük a környezetünk reakcióit, mondjuk arra, amikor elvetélsz. A hülye barátnőtől a zavarodott férjen keresztül, akkora skála, és mindannyian ismerjük ezeket a helyzeteket, valamennyien voltunk már benne.

CSA: Mi is mondtunk már hülyeségeket.

FA: Igen, hülye barátnő is voltam, meg az is, aki hordozza azt a helyzetet. Erről akartunk beszélni, ami megfogható, meg rá is ismer az ember magára, sok szerepben.

És hogyan lehet elérni azt, hogy az előadás végül egyfajta megkönnyebbülést hozzon?

CSA: Ez egy döntés, hogy végig kell menni ezen az úton. Aki velünk tart, az jön, de nem az a célunk, hogy letaglózzunk, hanem hogy mi is a jövőbe nézzünk. Nem vagyunk boldogtalan emberek, csodálatos családunk van. Nem biztos, hogy mindenkinek van gyereke, de teljes ember, aki ezen túl van, vagy ha vannak is maradványtünetei, igyekszik túlélni.

Fullajtár Andrea és Csábi Anna (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

FA: Ha eljön egy néző, akkor egyfelől megéli, hogy nincs egyedül azzal, ami a múltjában van. Másfelől itt tényleg saját sztorikat hall! Mi nem azt mondjuk, hogy gyere, majd elmesélem neked, hogy van ez másokkal, hanem olyan emberek beszélnek, akikkel ez megtörtént. Hitelessé teszi, hogy nem kamuzunk, hanem azt mondjuk, velem ez volt, vele meg az.

CSA: Nem mindenki mondja a saját sztoriját, nem mindenkivel történt meg minden teljesen úgy, ahogy az előadásban van, de minden történet valóságos és kézzelfogható. Ez olyan produkció, ami törvényszerűen legalább egy embernek biztosan nem fog tetszeni, de ezt tudjuk és vállaltuk. Akkor volna gond, ha mindenkinek tetszene, mert akkor valamit elrontottunk. Akkor nagyon középen maradtunk, és az sosem jó.

Az előadás premierje 2021 novemberében, a Radnóti Tesla Laborban volt. A játszóhely megszűnése után hol kereshetik a nézők a produkciót?

FA: Legközelebb a MU Színházban láthatják, október 13-án, és nagyon jó, hogy a Fidelio is segíti az előadás további sorsát.

CSA: Nagyon örülünk neki, hogy tovább tudjuk játszani, mert rendkívül szomorú és bizonytalan a függetlenek helyzete.

FA: Ez azon kevés szerencsés előadások közé tartozik, amik tovább tudnak menni ebben a kaotikus, állandóan vérző és egyre inkább kivérző független szférában.

CSA: Pedig mekkora szükség volna most a független színházra!

FA: Az, hogy egy ilyen előadás a mai világban még meg tud szólalni, éppen olyan, mint a nehezen születő gyerekek világra jötte: nem más, mint valódi csoda!

Szerző: Canjavec Judit

Fejléckép: Fullajtár Andrea és Csábi Anna (fotó: Gordon Eszter / Fidelio)