Nem lehet nem észrevenni, hogy Móricznak és neked van valami közötök egymáshoz. Különösen az utóbbi időben van gyakran egy színlapon a nevetek. Mikor és hogyan történt ez a frontális ütközés?
Az elmúlt két évtizedben nagyon sok olyan író munkásságával foglalkoztam – akár táncszínpadon, akár prózai színházi színpadon –, akik nem feltétlenül drámaírók. Az Úri muri is regény, bár Móricz maga is készített színpadi adaptációt, de végül nem igazán volt vele elégedett. Én mégis mindig is azt éreztem, hogy a regényei színpadra termettek. Azért is áll hozzám nagyon közel, mert nagyon szeretem azt a fajta emberismeretet, melyet a dialektusok szintjén közvetít. Bizonyos tájakon, bizonyos emberek határozzák vagy teremtik meg azt a fajta kultúrát, amelyben élnek.
Mindig is nagyon foglalkoztatott, hogy ezeknek a dialektusoknak a sűrítménye milyen erősen és karakteresen ábrázolható a színpadon.
Móricz nagyon érzi és tudja, hogy annak függvényében, hogy melyik tájegységre helyezi el a történet helyszínét, azon a vidéken milyen szokású, gondolkodású emberek élnek. Ezzel együtt nagyon szókimondó, nagyon szigorú önmagával és a saját karaktereivel szemben. Az alapvető hozzáállása mindig kritikai attitűd, miközben szereti is őket, empatikus is hőseivel. Ez a fajta kettősség, a kritikai hangnak és a szeretetnek az elegye teszi annyira emberivé, vonzóvá és hitelessé a móriczi világot.
Részle a Vörösmarty Színház Úri muri című előadásából (Fotó/Forrás: Burkus D. Egon / Vörösmarty Színház)
A tavalyi színházi szezon nagy szakmai és közönség sikere volt egy másik Móricz-adaptáció, a Kivilágos kivirradtig, amit Szombathelyen rendeztél. Lehet-e az Úri muri ennek az előadásnak a párja, illetve miben hasonlít, illetve miben különbözik a két mű?
Talán az a legnagyobb különbség, hogy a Kivilágosban nincsenek olyan főszereplők, akiknek a személyes drámája az első perctől kezdve az utolsóig érzékelhető és kiolvasható. Itt két síkon zajlik a történet, az egyik egy egzisztenciális problémakör, a másik pedig egy érzelmi problémakör egy férfi életében. Az ő tragédiája és drámája az egész történet. Számomra nagyon más a két mű, talán csak annyiban hasonlítanak, hogy Móricz írta mind a kettőt. Más a két darab szerkezete. Klasszikus értelemben sokkal dramatikusabb, eseménydúsabb és színházszerűbb az Úri muri, mint a Kivilágos kivirradtig.
Említetted is, hogy létezik színpadi adaptáció is a szöveghez. Miért nem ehhez a verzióhoz nyúltatok, miért maradtatok a regénynél a dramaturggal, Tóth Réka Ágnessel?
Talán azért, mert az Úri muri szövegének van egy nagyon erős és meghatározó eleme: a narráció. Ez nem feltétlenül abban nyilvánul meg, hogy van egy mesélő, aki elmondja a történetet, hanem a szereplők is folyamatosan narrálják, nem csak az eseményeket, hanem a belső lelki folyamataikat is. Ez egy olyan nyelvi gazdagság Móricznál, amit kár lenne kihagyni, mert annyira tartalmas, hogy sokszor egy-egy narratív mondat többet ér, mint egy teljes dialógus.
Részle a Vörösmarty Színház Úri muri című előadásából (Fotó/Forrás: Burkus D. Egon / Vörösmarty Színház)
A szövegkönyvet olvasva szembetűnő, hogy mennyire kemény, ma is érvényes mondatok hangzanak el, még ha első blikkre zsánerbe is vannak csomagolva. Tud-e egyáltalán ez a szöveg nem aktuális lenni?
Persze, hogy nem tud. Borzasztóan aktuális. Anélkül, hogy az ember különösen forszírozná az aktualizálást – ami amúgy sem kenyerem –, egyszerűen ülnek a mondatai száz év után is. Örökérvényű gondolatokat fogalmaz meg a műveiben, és annyira érti a magyar néplélek természetét, hogy azt gondolom, ez a fajta sűrítmény, ami akár egy adaptációt is jellemez, nagyon aktuális tud lenni.
Milyen Magyarországot láthatunk majd az előadásban?
Nagyon sokfélét. Nagyon lelkes, nagyon esendő, néha lusta, néha túlságosan buzgó. Szerintem igazit. Olyat, amilyenek vagyunk. Legalábbis arra törekszem. Azt hiszem, hogy bonyolult nép vagyunk, és ezt Móricz nagyon tudja. Ezt a fajta bonyolultságot, olyan szépen, tisztán és érthetően tudja interpretálni és átültetni az irodalmi nyelvbe, amitől zseniális. Az Úri muriban azt szeretném, ha nagyon merészen lennének ábrázolva a szituációk. Itt egy olyan masszív férfitársaság van, amelyik egytől egyig mind önpusztító.
Ez egy kisebb armageddon, szinte bolondok háza.
Azért itt vannak nagyon kemény vaskalapos, konok filozófiák, amelyek egy pillanatra sem engedik saját magukat vagy az élet lényegét egy kicsit is másképp értelmezni. Úgyhogy ilyen, így magyar.
További részletek a Vörösmarty Színház honlapján.
Támogatott tartalom
Fejléckép: Horváth Csaba (Fotó/Forrás: Dusa Gábor / Szkéné Színház)
hírlevél
