A gondolat nem az enyém, hanem a világhírű fizikusé, Szilárd Leóé – pontosít a Jászai-díjas színművész, akivel anyaszínháza családias hangulatú büféjében ültünk le beszélgetni. – Így hangzik: „Hat esztendőn át munkálkodjál. A hetedik esztendőben vonulj el magányba vagy idegenek közé, hogy barátaid véleménye ne tartson vissza attól, hogy az légy, amivé váltál.” Én ezt úgy értelmezem, hogy természetes, hogy egyfolytában változunk, azonban előfordulhat, hogy munkahelyünkön a környezetünk azokat a tulajdonságokat tükrözi vissza, amiket már rég meghaladtunk. Nem kell folyton ugyanahhoz a helyhez ragaszkodni, mert nem fogunk fejlődni.
Apukádtól hozod az igényt a szabadságra?
A mamámat viszonylag korán vesztettem el, és apám felelősségtudatos szabadságra nevelt. Féltett is a pályától, amit választottam. Nagyon kötődöm hozzá, és az elmúlt években a legfontosabb helyre került nálam a családba való beágyazottság. Apám vidéken él, és nehezen viselem, ha hosszabb ideig nem tudok vele lenni. Igen, van apámban egy őszinte szabadságfok.
Aminek mi a lényege?
Támogassuk és tiszteljük egymást, gondolkodjunk közösségekben. Ne hagyjuk, hogy bármilyen hatalom manipulálja, mi a véleményünk egymásról, és ne függjünk semmiféle rendszer parancsaitól. Evangélikus család vagyunk, apai nagymamám mélyen hívő volt, és mivel a legtöbb időt vele töltöttem, így kisgyermekkorom óta egyértelmű volt, hogy van párbeszédem Istennel. Meghatározó, hogy a konzervatív elvek és az újító törekvések milyen arányban vannak jelen egy országban, egy munkahelyen, egy családban vagy akár egyetlen személyiségben. Jelenleg ki vagyunk téve annak, hogy párbeszéd helyett mindenhol árkok húzódnak. De sokan töprengenek azon, mi lehet a jövőnk záloga, hogyan lehetne harmonizálni sokféleségünket. Apám rengeteget foglalkozott ezekkel a kérdésekkel és ez analóg az Örkény Színház kereséseivel.
Érdekes, hogy a színházunk szellemisége nekem apukámhoz is köthető, mert van itt valami, amit otthonról hozok.
Ettől volt talán annyira organikus, ahogy itt létezni tudtam. Akkor is, amikor elmentem, és azután is, hogy visszajöttem.
Jöttél-mentél, külföldön is szerencsét próbáltál, így láthattad belülről és kívülről is a jövőre húszéves Örkény Színházat, aminek alapító tagja vagy. Miközben filmekben is gyakran láthattunk.
A színház mellett a filmes jelenlét valóban nagyon fontos volt. Azok a filmrendezők, akik megmutatták, hogyan érdemes gondolkodni, miként lehet egymáshoz kapcsolódni. Ezek a munkák, főleg az utóbbi időben, erősebb hatással voltak rám, mint a színháziak.
A színpadi létben, a színészi játékban is a filmet keresem.
Ez mit jelent?
A filmes létezés jobban figyel a részletekre. Minden transzformációt belülről érdemes megfogalmazni, mert a kamera látja a legapróbb rezdüléseket is. Ezeken a színházi szerepeimben is dolgozom. Sokszor észreveszem előadás közben, például a Kertész utca Shaxpeare-mosóban, hogy miközben figyelek rá, hogy minden eljusson az erkélyre és az utolsó sorba is, az arcom egyúttal egy képzeletbeli kamera közelinek is dolgozik, és a többieket is így érzékelem. Ez a fajta koncentráció erős jelenlétet ad a karakternek. Hasonlóan a Solnessben is, mivel azt a stúdióban játsszuk, így igen közel vagyunk a nézőkhöz. Ott az ő feszült figyelmükből is nagyon lehet dolgozni, és Gáspár Ildikó ebben a rendezésében tudatosan használja is ezt a különös intimitást nézők és színészek között, így ez egy kimondottan filmes jellegű színházi munka.
Menjünk kicsit visszább, a pályakezdéshez! Marton László osztályában végeztél, és a Vígszínházban voltál gyakorlaton. Miért nem oda szerződtél?
Martonnal volt egy beszélgetésünk, amikor sorolni kezdte, hogy Bulla Emma, Sulyok Mária, Ruttkai Éva, Eszenyi Enikő, Hámori Gabriella. Erre azt mondtam, nem. Kérdezte, miért, mire azt feleltem, hogy mert nem érzem.
Ha valaha jönne is egy színészi rang, akkor az nem egy stukkós épület színpadán történik majd meg velem dicsőségesen, hanem zegzugokban, nagyobb melóval, több kétellyel, és lehet, hogy kevésbé látványosan.
Nem tudtam bánni azzal a nagy színpaddal, azzal a távolsággal. Felismertem, hogy a film érdekel, meg a stúdiós létezés, és az, hogyan lehet egymásból úgy dolgozni, hogy ezek a finom rezdülések kijöjjenek, és az alakítás friss legyen. Lukáts Andor egyszer behozott a próbára egy orvosi lexikont. Miközben a belső szerveket nézegettük benne, elmondta, hogy az a fontos, hogy így nézz a partnerre. Úgy, hogy ott egy organizmus van, a veséje, a mája, az érrendszere. Ő ott, abban a pillanatban emészt, dobog a szíve, ég benne a létezés tüze. És ez rávezetett, hogy a másikat teljes, eleven valójában kell érzékelnem. Ugyanúgy, mint a saját létezésemet, a pillanatnyiságot és mulandóságot egyaránt. Engem ez nagyon érdekelt, ami akkor összeegyeztethetetlen volt azzal, hogy Hegedűs D. Géza, aki a másik osztályvezetőm volt, megmutatta gesztusokkal, hogy Gabikám, ha a Víg színpadán azt játszod, hogy kétségbe vagy esve, az nemcsak ennyi, hanem ilyen hatalmas.
Azért, hogy messzebbről is látszódjon.
Igen. De engem az érdekelt, hogy Csányi Sanyival, meg Szamosi Zsófival hogyan játszunk úgy, hogy az jelen idejű legyen. Nem tudtam ezt még felnagyítani, mert nem tartottam ott tudásban és felismerésekben. Nagyon erős osztály voltunk, kicsi közösség. Heten végeztünk, és olyan közeget kerestem, ami ezt az élményt meghosszabbítja. Szerződtetési tárgyalásaim ugyanarra a napra estek: délelőtt voltam Martonnál, kora délután Márta Istvánnál (az Új Színház akkori igazgatója – a szerk.), és előadás előtt elmentem Bálint Andráshoz, aki beszédtanárom is volt. Ő bent volt az első felvételimen, és kedvenc tanárom volt végig az egyetemen, nem mellesleg édesanyám lánykorának filmes ikonja. Az irodájában annyira izgultam, hogy lebontottam a kötött kesztyűmet az interjú alatt. Elmondtam neki, hogy a Radnótit látom az egyetlen olyan helynek, ahol tudnék dolgozni, ahol azt a szellemiséget látom, amit szeretnék megtanulni. Ott maradtam.
Három évig.
Igen. Játszhattam Kulka Jánossal, Schell Judittal, Martin Mártával, Csomós Marival. Nagyon jó előadásokban lehettem, de legtöbbet a Medeából tanultam. Pedig ott volt a Kripli és a Lulu is, mindkettő nagyobb színészi falat. De sokszor nem abból tanul az ember, ezek gyakran csak átmennek rajtad, mint egy gyorsvonat.
Azt szeretem, ahol a figyelem tapintható, és zavartalanul áramlik az energia.
Csomós Mari és Zsótér Sándor színész-rendező együttműködésének tanúja lenni a Medeában az egyik legnagyobb szakmai tapasztalatom.
Hogy kerültél át az akkor alakuló Örkénybe?
Gálffi Lacinak köszönhetően. Sokat utaztunk együtt a színművészeti liftjében. Ilyenkor csak álltam, és bámultam őt, hogy úristen, milyen csodaszínész! Egyszer elhívott beszélgetni, ahol elmondta, azért akar nekem adni egy szerepet a Fehér éjszakákban – ami az első és egyetlen rendezése volt –, mert ilyen szemem van. Iszonyú sokat tanultam tőle, már akkor is. Ő hívta el Mácsai Palit, hogy nézze meg a Fehér éjszakákat, és utána Pali még valamiben megnézett a Radnótiban. Beszélgettünk, és kiderült, hogy el szeretnék jönni. Egy forgatáson elszakítottam a térdszalagomat, és begipszelt lábbal mentem előadást nézni az Örkénybe. A Játék a kastélyban ment, és megnéztem a Mi újság, múlt század?-ot is.
Látszott, hogy valami csodálatos dolog szeretne itt elindulni.
Milyen célokat tűzött zászlajára az újonnan alakult művészszínház?
Volt egy állítás, hogy olyan színházat szeretnénk, ami foglalkozik társadalmilag aktuális kérdésekkel. Hogy miként vagyunk egymással, és azzal, amit ránk szabadítanak, vagy amit mi szabadítunk saját magunkra. Lorca mondta, hogy
mindig tegyünk föl kérdéseket, amikkel meg tudjuk állapítani, hogy elődeink vagy az általunk fölállított szabályok még most is érvényesek-e.
Nagy vállalás az, hogy friss színházat akarunk csinálni, nem porosat, olyan művészszínházat, ahol minden évadnak lehet központi gondolata. Ez pedig folyamatos munkát jelent. El kell kerülni a megelégedettség érzését, és viselni kell azt is, ha valami nem úgy sikerül, mert ez is benne van. Ha visszanézek az elmúlt húsz évre, minden munkának haszna volt, a nem bombasztikus előadások tanulságai egy következő produkciónál sokszor már erényként hatottak. Miközben törekvéseink nem csak és kizárólag művésziek. Így készült nálunk előadás – Kiváló dolgozók címmel – a szociális szférában segítőkről, ezért lett az Örkényből alapvetően társadalmi kérdésekkel is foglalkozó színház.
Mely szerepeidet emelnéd ki az első időszakból?
Az üvegcipő Irmáját és Nyina is érdekes volt a Sirályból (mindkét előadást Mácsai Pál rendezte – a szerk.), erős emlékeim vannak róla. Végvári Tamás indította el az előadást, miközben mi Czukor Balázzsal hülyéskedtünk a takarásban, hogy figyelj, be fogunk menni, és ott ül majd Al Pacino! Fantasztikus volt Végvári mellett lenni. Örökre megmarad, ahogy a Nyugat című előadásunk végén Füst Milán Emlékezetül című versét mondta. A filléres operát (ismertebb nevén Koldusopera, Bagossy László rendezésében – a szerk.) is szerettem, ahol az apámat játszotta. Annyi történetünk van Tomról, akit érdekel, keresse meg a kötetet, amit TOMkönyv címen Bíró Kriszta szerkesztett. Rendezőként fontos volt Bagossy László. Nagyon hiányzik, ahogy a vele való munka is.
Milyen volt vele dolgozni?
Felszabadító. A realista színháztól kezdtünk elmozdulni az expresszívebb dolgok felé, és ebben ő fontos katalizátor volt. Nagyon sokat nyert vele ez a színház. Volt itt egy sokáig jól működő alkotói hármas: Mácsai Pál, Gáspár Ildi és Bagossy László, de ez később felbomlott. A műselyemlányt majdnem kihagytam a felsorolásból, pedig az volt az első monodrámám.
Bagossy László rendezésében, ezek szerint szeretted játszani.
Egy monodrámával hatalmas magány, felelősség és félelem is tud költözni az emberbe, mert a színpadon nincs partnere. De jó tágítani a saját határaimat, teresebbé válni a félelem legyőzésével. Monodráma esetén – ha fajsúlyos az irodalmi anyag – olyan ösvényre lépsz, ahol törekedni kell a nagyon erős összpontosításra. Ezt leginkább a meditációhoz tudnám hasonlítani, vagy valami nagyon erős feldolgozási folyamathoz, amikor a saját középpontjából kell ki-, majd visszabillennie az embernek. Ez egy lelki gyakorlat, de emellett az is nagyon fontos, milyen szakmai eszköztárral rendelkezik az ember. Szóval A műselyemlány egy beavatás volt ebbe a műfajba, amit aztán Gyarmati Fanni naplójával folytattam, de azt házon kívül játszom. Az Örkényben ott volt még a Kasimir és Karoline című előadásban Erna figurája. Eredetileg a főszerepre írtak ki, ám olvasópróba előtt két nappal felhívott Bagossy, hogy át szeretné osztani, és nem haragszom-e. Nem volt bennem tartósan rossz érzés, és azt gondoltam, izgalmasabb is Erna karaktere.
Több díjat kaptál érte.
Nagyon érdekelt ez a nő. Az izgatott, hogyan próbálja meg fenntartani a látszatot, annak ellenére, hogy már nem lát a piától és a keserűségtől. Erna egy szeretetre méltó ember, aki borzalmasan szétesik, és közben azt reméli, a szerelem illúziója, az elszánt ragaszkodás majd átsegíti minden nehézségen. Ebben az előadásban egy világégéssel önmagukban is egyre mélyebbre süllyedő embereket játszottunk. Bagossy csodálatosan érezte ennek a tragikumnak a finom humorát. Engem érdekel a tőlem távoli, nagyon szélsőséges karakterek kidolgozása is, mint a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban Júlia anyja. Ezekbe sok dolgot, amit látok, hallok és felkavar, felháborít vagy megnevettet, bele tudok tenni.
Egy színésznek segít a pályán megtalálni a helyét, ha nem csak a főszerepek mozgatják.
Egy karakterszerep is attól, mert nincs minden jelenetben, nagyon meghatározhatja az előadás hangvételét, stílusát. Bodó Viktor Shakespeare-előadásaiban olyan nőket játszom, akik egy teljesen elvetemült világ nőideáljai, ezekben a szerepekben úgy tudom megfogalmazni a tárgyiasult nőképpel kapcsolatos gondolataimat, hogy közben a saját bőrömet is vásárra viszem.
Adott esetben ez is egy színészi feladat, hogy kockáztass.
Fiatal, sikeres színésznőként hogyan cipelted a főszerepek súlyát?
Nehéz volt úgy elkezdenem a pályát, hogy szinte mindent eljátszhattam, mert ott voltak a rám szegeződő tekintetek, amik a vesémig hatoltak, és tudtam, sokan azt gondolják, hogy na, akkor tessék mutatni valamit! Ezt pedig rögtön kiegészítették az önmagammal kapcsolatos elvárásaim, és hirtelen egy kongó üvegharang alatt találtam magam, ahol nehezen hallottam meg a saját hangomat, és találtam meg a békémet. Ezért egy idő után arra kértem Mácsait, adjon pici szerepeket. Ki akartam vívni a társulat tiszteletét.
Mert nem érezted?
Nem lenne igazságos, ha azt mondanám, hogy nem. Csak féltem, hogy a túlságosan kiemelt helyzetem eltávolít azoktól, akik azzal küzdöttek, hogy kapjanak rájuk szabott lehetőségeket. Az egyenlőség híve vagyok, és ez engem frusztrált. De sokszor – félelemből – olyan zárt voltam és megközelíthetetlen, hogy talán felsőbbrendűnek hatott a jelenlétem. Sok évbe telt, mire itt emberi szituációkban is teljesen kinyíltam. Látták bennem a lendületet, meg a szikrát, de
időnek kellett eltelnie, hogy teljesen lássanak, és én is mindenkit a maga valójában érzékeljek és elfogadjak.
Ez egy hosszú folyamat volt, és az, hogy ennek a fájdalmas és felszabadító nyitásnak minden pillanatán átmentem, sokkal jobbá, emberivé és erősebbé tett.
Mikor billent mindez helyre benned?
Amikor visszajöttem. (Hámori Gabriella 2011-ben úgy döntött, nemzetközi karrierbe kezd. 2014-ben tért vissza az Örkénybe – a szerk.) De az elmenésben volt egy gesztus, hogy mindenről le tudok mondani, ami itt felépült és hasznomra van, el merem vágni a biztosítóköteleket. Mert
szeretném, ha kiderülne, mi az, amit tudok, és mi az, amit nem, és mit lehet megtanulni máshol úgy, hogy csakis magamra számíthatok. Ha pedig visszajövök, hozzátok térek vissza, mert ide tartozom.
Amikor elismeréseket kaptál, az sem erősített meg?
Én a díjaktól is szorongtam, sokukat súlytalannak is találtam, ma pedig már nem igazán hiszek abban, hogy kellenek ilyen helyzetek, amikben kiemelünk teljesítményeket, bármilyen területen. Amióta jógázom, és meghatározó lett az életemben a jógafilozófia, arra gondolok, hogy a munkáért nem kell dicséret. A gyakorlás célja, hogy az önvalóhoz egyre közelebb kerüljünk, és felerősödjön bennünk az érző lényekkel szembeni együttérzés. Ma már ugyanezt gondolom a munkámról is. Ha említenem kell olyan díjat, ami mégis számított, az legutóbb, A játszma, meg a Legjobb tudomásom szerint című mozik, amikért – a Magyar Filmakadémia tagjainak szavazatai alapján – megkaptam a legjobb epizód- és legjobb főszereplő díját. Azt éreztem, ezekben volt annyi munka és fejlődés is, hogy örülni tudtam a szakmai elismerésnek, főleg azért, mert az utóbbi mozis munkám elismerése felhívta itthon a figyelmet az inkubátoros filmre, aminek – témáját tekintve – fontos társadalmi küldetése volt. Beszélt az erőszakot elszenvedett áldozatokról, a hozzátartozók szerepéről a feldolgozási folyamatban és az igazságszolgáltatás eljárásrendjéről, ami sokszor tovább traumatizálja az áldozatot. Szóval
nem kifejezetten az elismeréseknek örültem, hanem annak a ténynek, hogy egy ilyen felelősségteljes témával érdemes volt komolyan foglalkozni.
Az Örkény Színház vezető színésznője vagy. Ezzel tudsz mit kezdeni?
Nem tudtam kibontakoztatni, vagy annyira örülni neki, mert ez a műfaj nem érdekel. Korszerűtlennek tartom, miközben a dívaság összes gesztusát, ha szükséges, meg tudom teremteni a színpadon.
Ha kell, ki tudnak jönni belőlem királynői dolgok.
De ezekkel ironikusabban bánok, mint például a Lidércek, Shaxpeare, Delírium című előadásban.
Interjúzni sem jó érzés, mert a világ szempontjából nem gondolom fontosnak a bennem zajló folyamatokat. Valahogy abszurd, hogy ezekről nyilvánosan beszéljek. Már csak akkor találkozom újságíróval, ha az adott filmes produkciónak a nézőszám miatt fontos, vagy ha a színháznak az. Ez is egy ilyen alkalom. A főszínészség mellett is van a színházi szakma működésével kapcsolatos hiányérzetem, mert látok elavultságokat.
És olyankor megmondod a véleményed.
Békés harcos vagyok. A munkában mindig együttműködő, de mindennel kapcsolatban megszólalok, ami furcsa vagy számomra nem érvényes. Itt, a társulatban még sokan vagyunk éberek, és ezért nagyra tartom őket. Nagy Zsoltot is. Vele kapcsolatban gyakran van olyan érzésem, mintha a testvérem lenne. Jó, hogy ebben a társulatban lehet ilyet. Ez a színház, mint munkahely nagyon sokat haladt abba az irányba, hogy európaibb legyen, a hozzáállás műszaki és művészi szinteken is egyaránt versenyképes.
Itt fantasztikus apparátus van. Nem lehetnének ilyen bonyolult előadásaink, ha ők nem volnának.
2011-ben elmentél a színháztól, hogy a nemzetközi porondon is megmérettesd magad. Berlin következett, New York és Los Angeles.
Berlinben magánéleti okokból kötöttem ki, előtte Amerikában időztem többet. Nem töltöttem sehol sem annyi időt, hogy hatalmas következtetéseket vonjak le. De belekerültem izgalmas produkciókba, akár együttműködve magyar alkotókkal, később pedig ilyen munkák miatt választottak ki a külföldi produkciók, ez utóbbi már inkább filmes vonal volt. Lenyűgözött, hogy próbákon a német színészek sokkal bátrabban vágnak bele valami nagyon erős megfogalmazásba, és ha ez a megközelítés nem válik be, akkor zéró lelkizés után, ugyanolyan bátran, teljesen más utat keresnek.
Nekem ez a játékkedv maga volt a csoda. Berlinben eljártam azokra a helyekre is, ahol kísérleti előadásokkal, performanszokkal tágítottam a világképemet. Lettek német színházi ikonjaim. Christoph Schlingensief fontos alkotó volt, viszonylag fiatalon meghalt rákban. Halála előtt művészeti iskolát alapított Afrikában. Pályája elején az utcán csinált performanszokat, és az ő rebellis gondolatisága fokozatosan hatott a kőszínházi formákra is. Mindezt azért mesélem el, mert
állandó társulati tagként egy kőszínházi rendszerben fontos tudni, hogy a független színházi szféra mindenhol a vérfrissülés garanciáját jelenti.
Nem lehet csak azt szem előtt tartani, hogy mi van az akol melegben. Azt is figyelni kell, hogyan dolgoznak azok, akik nagyon kevés fizetésért sokkal több kockázatot vállalnak. New York-ban az off-Broadway helyeken, Berlinben mondjuk a Hauban, és itthon például a Jurányi Házban nem csak néhány fiatal kísérletezgetése zajlik.
Sokszor az a komoly munka, ami később beszivárog a nagy rendszerbe, átalakítja a kőszínházi előadások struktúráját, és bátrabbá teszi az állításaikat.
A független társulatok bátorságfokát megismerni nekem ugyanolyan fontos volt, mint külföldi csapatokkal dolgozni. Korábban volt bemutatóm Pintér Béla társulatával, a Parasztopera, amibe szinte véletlenül, egy időszakos szerepátvétel miatt kerültem be. Később a Jurányiban is négy előadásban játszottam. Sok ideje itthon voltam már, sőt már anyuka lettem, amikor meg tudtam fogalmazni, hogy szimplán az hajtott, hogy minél többféle alkotót megismerjek.
Milyen volt Amerikában szerencsét próbálni?
Rövidebb időszakaim voltak ezek, megszakításokkal. Segítőkész, megbízható és kedves volt mindenki, akivel az utamon találkoztam, egy boldog és felszabadult időszak volt az egész. Az igazi amerikai álomkergetés, amibe kinn egy picit beleláthattam. Egy nagy kaland, és utólag kifejezetten büszke vagyok rá, hogy belevágtam. Innen nincs értelme úgy hazaérkezni, hogy jaj, nekem sikerült, mert ez egy szinte lehetetlen küldetés, nincs is min keseregni. Az tiszta haszon, hogy később, amikor itthon forgó külföldi sorozatban jött olyan angol nyelvű munka, amiben már tényleg nagy szerepem volt, addigra otthonosan mozogtam egy ilyen stábban.
Sok év alatt megtanultam egy kicsit más típusú színészetet, egy másik nyelven.
Az emberi része pedig az volt, hogy nagyon megerősítettek azok a barátságok, amiket ennek az útkeresésnek köszönhettem, és az, hogy rájöttem, egy olyan álom nem vált valóra, amit nem is akartam. Azonban teljesen más és szükségszerű dolgok történtek velem, amik ahhoz kellettek, hogy letisztultabb és erősebb lehessek ezután. Néha emailt írtam a társulatnak arról, mi történik velem, és hogy hiányoznak. Mácsai kirakta a többieknek, a próbatábla mellé.
Milyen volt visszajönni 2014-ben?
Pont addigra tértem haza, amikor már nagyon akartam. De Gáspár Ildihez jöttem vissza a Stuart Máriába. Amúgy kerestem a helyem, lassan épült föl újra minden, és Mácsai néha még rákérdezett, hogy most már nem megyek-e el? Egy igazgatónak kell az a biztonságérzet, hogy hosszú távon gondolkodhat azokban, akikre épül a teljes repertoár, másképp nem tud haladni a társulat. Akkor éreztem meg a teljes komplexitását annak, miféle kapcsolódás ez azokkal, akik szerepet osztanak. Ők ugyanúgy ki vannak szolgáltatva nekem, hogy a magánéletem, meg mindenféle szakmai kitekintéseim úgy alakuljanak, hogy biztos pont legyek.
Most hogyan érzed magad a színházi munkafolyamatokban?
Egy pszichiáter egyszer nagyon szórakoztatóan magyarázta el, hogy az alkotói lét egy másfajta tudati szint. Ebben az állapotban vagyunk általában a próbafolyamat alatt, a rendező agytekervényeibe mászva. Előadás előtt is érzem, már aznap reggel ezt a változást. Nagyon magas rezgésű, kreatív, de érzékeny állapot. Egy munkafolyamatban pedig idővel rövidülnek a nap azon részei, amiket ezen az állapotom kívül töltünk, és lassan meg is őrjíthetjük egymást. Igyekszem kidolgozni, mivel tudok teljesen kikapcsolni és feltöltődni. A gyerekemmel és az apjával nagyon szeretek együtt lenni. De sokszor már a játszótéren is jön a rendezőtől az sms kizökkentő tartalommal, tele különös instrukciókkal. Közben épp kérdezi tőlem egy anyuka, hogy hogy vagyunk? Jól, felelem, miközben azon gondolkodom, hogyan fogom a szürreális elképzeléseket két óra múlva megvalósítani a próbán.
Sokszor vágyom már nyugalomra. A színész-rendező munkafolyamatokban pedig – a hierarchikussal szemben – a partneri együttműködést szeretem.
Ezt azt hiszem, már a filmből is hozom, mert a filmrendező olyan mikro dolgokhoz szól hozzá, amik egy színházrendezőnek sokszor teljesen érdektelenek. Ez a fajta együttműködés pedig érzékeny és sok mindent érintő munkakapcsolathoz vezet, amiben nem az uralkodás és végrehajtás ismétlődő mozzanatai, hanem az egymásra nyitás és az összehangoltság érhetők tetten.
És ez egyfajta biztonságot ad?
Teljesen.
Közösségben érzem magam, ha az alkotásban egyenrangú partner lehetek.
Az Örkény ilyen szempontból is nagyon haladó szellemű csapat. Sok elavult szemléletet utasított el ez a társulat, és biztosan továbbra is formálódik majd. Főleg, ahogy jönnek a fiatalok, a vérfrissítéssel ez mindig meg is történik majd. Ezzel együtt
az Örkény egy olyan hely, ahova haza lehet menni.
Nekem is, és tudom, hogy a többieknek is. Mint egy koleszos, aki hétvégenként visszautazik a családhoz. Leül az asztalhoz, és jön ugyanaz a raguleves, ugyanaz a rántott hús. Máthé Zsolti ott ül a gépnél, a többiek vele nézik a meccs eredményeit. Csuja szőlőt hoz, és mindenki azt csipegeti, nők a kanapén átbeszélik a spirituálisabb életigazságokat. Kacagnak. Hangos megfejtések, duruzsolások, bohóckodások, mormogások, amiket megszoktam. És ha egy társulat hatalmas erőkkel dolgozik, és egyes előadásokban nagy a töltet, akkor kell legyen egy ilyen oldal, mert a békés kiszámíthatóság is szükséges. Csak nem abban, amit csinálunk. Hosszú ideje dolgozom azon is, hogy ne billentsen ki lelkileg az, amivel foglalkozom, hisz anyaként ezt nem engedhetem meg magamnak. De volt, amikor nehéz volt: a Solnessben nagyon felkavart az, amiről szól a szerep. Itt ez a nő, aki egész életében a két kisbabáját siratja.
Mást nem lát, ezen a függönyön keresztül nem nagyon érzékel más dolgokat. Rettenetes, mennyire be van zárva ebbe a pokolba.
Most milyen ezt a szerepet játszani?
Furcsa ezt mondani, de már megszerettem. Azt hiszem, nagyon sok családi traumát föloldhatok vele. A nagymamám veszteségeit, apám kistestvéreit, anyám hiányát és a saját félelmeimet.
Mindig arra törekszem, hogy a könnyek az én valódi könnyeim legyenek, a fájdalom is az enyém legyen.
Benne legyen valami különös jellege ennek az elveszettségnek, ami egyszerre zárt és olyan zavart, hogy néha még, ha furcsa is, de el tudjon rajta mosolyodni a néző. Főleg akkor, amikor még nem tudja, mi a baj. Utána az a legjobb érzés, amikor egy néző levelet ír nekem arról, hogy figyelemmel kísérni ezt az állapotot, segített neki valamiben. A közönséget nagyon foglalkoztatja, ha olyan dolog van a színpadon, amivel ők is küzdenek.
Az eutanázia kérdését boncolgató, Isten című előadásotok is ilyen.
Nekem nagyon erős emlékeim vannak anyukám haldoklásáról. Tizennégy éves voltam, és megkért, hogy masszírozzam meg a lábát. Sokat beszélt arról szakadozottan, mi fog vele történni, és hogy mivel kamaszodom, velem mi történik majd. Hogy nagyon bízzak apámban, és mindig legyek őszinte. Már haldoklott, tudtuk, hogy el fog menni. Elmondta, hogy ahogy egyre több áttéte lett, és szörnyű fájdalmai, milyen sokat gondolt rá, hogy megölje magát, de miattunk nem teszi meg, és végig fogja csinálni. A végén már morfiumot kapott, otthon volt velünk. Egy emlékem nagyon erős: le akartam fürdetni, mert megkért rá. Apámnak dolgoznia kellett. Egyedül voltunk otthon, a karomban tartottam, és megcsúsztunk a fürdőben. Nagyon megijedt, hogy elejtem, próbáltam tartani. Gyerek voltam, ő pedig már olyan vékony és védtelen, hogy az anyjának éreztem magam. Egyszerre voltam erős, és közben nagyon féltem. Azért mesélek erről, mert ilyesmiken sokan átmennek,
az előadásainknak az ilyen terhekről beszélniük kell.
Nyolc évvel ezelőtt elkezdtem írni egy forgatókönyv-kezdeményt Mikó Csabával. Nagyon foglalkoztatott akkor az eutanázia, és hogy mit tehet egy magyar állampolgár, ha méltósággal akar meghalni. Ezzel még jó ideig nem kezdek semmit, de hogy van egy ilyen előadásunk, mint az Isten, az nagyon fontos. Minden pro-kontra érv megismerése az.
Anyukáddal nagyon nehéz időszak lehetett… Talán pici gyógyírt jelenthetett a pálya is, ahol korán lettél sikeres, de mindig kerested a kihívásokat, a zegzugokat.
Voltak gördülékenyebb időszakai a szakmai életemnek, de ez a munka sosem szorongásmentes. A főiskolai években apám lett súlyos beteg. Fantasztikusan kijött belőle, de a felépülését egy másik betegség követte. Alapvetően mindig ott volt, hogy nem csak magam vagyok, és a választásaimban nem lehetek önző. Sokszor voltam kórházban a szüleimmel, a kitartó küzdelem és ápolás bizonyos életszakaszok része lett. Így az lett a legfontosabb, hogy akkor ott legyek, amikor ezt a biztonságot meg kell adnom annak, aki számít rám. A pályám is lefoglalt, de mindig ott volt az érzés munka közben, hogy a hivatásom túl sok időmet veszi el. Siker? Nem tudom. Én meg akartam tanulni ezt a szakmát. Nem foglalkoztam annyit az élettel, mint kellett volna, mert a munkámra koncentráltam. Volt pár év, amikor lazábban éltem, harminc után. Akkor ismertem meg sokakat az underground zenei életből, dj-ztem egy klubban, és nagyon szerettem táncolni, ez volt a bepótlása meg nem élt kamaszkoromnak. Majd az utazásaim rámutattak, hogy az a legjobb, ha minél több kultúrát megismer az ember, és megérti az alkotói folyamatok sokféleségét. De jó ideig nem foglalkoztam vele, hogy keressek egy utat, amin járva a dolgok a helyükre kerülnek bennem. Ezt az elmúlt években találtam meg. Rengeteget változott stresszesebb időszakokban a megküzdési stratégiám, és ez nagyon összefügg a családommal, a jógafilozófiával és a gyakorlással.
A színházi szakmát, kívülről szemlélve, sokszor inkább zárdának látom, ahova önként vonultam be.
Ha pedig színpadon vagyok, és onnan nézem, érzem a közösség felszabadító erejét és a fantasztikus energiákat, amik megmozdulnak körülöttem. Én is mozgatom ezeket, de van, amikor belém hasít, hogy nekem most épp otthon kellene mesét olvasnom.
Azt mérlegeled, mennyire szereted a pályád, illetve a privát életed?
Hogy milyen sorsot szánsz magatoknak azokkal, akik a legfontosabbak. Hogy mit szeretnél beletenni abba, ha felelősséggel tartozol egy vagy több gyerek iránt. A nővérem lányai nagyon közel állnak hozzám, és gyorsan felnőttek: tudom, hogy nem sokáig babusgathatok egy kislányt. Ez is benne van.
Ma már nem időszerű az a kép, hogy a színésznő a pályának él.
Az is belém égett, hogy tudom, az időm itt véges, és szeretném azoknak adni mindazt, amit csak lehet, akik a legközelebb állnak hozzám. Szóval megint távolodom a színházi feladatoktól és mivel most az anyaság nálam nagyon előtérben van, az utóbbi időben meg sem csinálom a filmes casting anyagokat, amiket küldenek, mert a legtöbb forgatás utazással is járna, és én kiszámíthatóságot szeretnék a kislányomnak. Úgy érzem, ha valamivel dolgom lesz, az úgyis erősen jön majd. Olvastam az interjúdat Pető Katával, és olyan szép volt, amikor arról beszélt, hogy az anyasága óta elfelejtette a színpadon a szöveget. Velem is szülés óta történt párszor hasonló.
Mert pixelekre esem szét, ha a gyerekem beteg, és nem vagyok ott. Tele vagyok bűntudattal, hogy mit csinálok én a színpadon? Hisz’ vele kéne lennem!
Nem akarok fegyelmezettebb és kiválóbb lenni az ilyen típusú helyzetekben. Nem szeretnék gépies lenni, és erősen távolodom a szakmai elvárásoktól. Ráadásul ma olyan világ van, hogy talán többet teszek azzal, ha gerincjógát tartok reggelente, húsz embernek.
Színházcsináláskor ott van az emberben a vágy, hogy picit elviselhetőbbé tegye a világot. De van, amikor ez kevésnek tűnik.
Nagyon jó érzés, amikor Gyarmati Fanni naplóját visszük vidékre. Autóba ülünk Seres Tamás rendezővel, aki mindig elkísér. Viszem a kellékeimet, föltűzöm a hajam, elmondom Radnótiék életét, és utána egy órát beszélgetünk a közönséggel azon a Magyarországon, ahol megkérdik a faluban a szomszédot, hogy jól hallottuk-e rólad, hogy zsidó vagy.
Másképp hangzik ez a szöveg, ha elviszem egy olyan kis lélekszámú településre, ahol az emberek nem olyan gyakran találkoznak színházi anyaggal, és így elgondolkodnak a vészkorszakon, az üldöztetésen, hogy miként épül fel az emberekben egy torz kép azokról, akikre azt mondják, hogy őket gyűlölni kell. Beszélgetünk a szerelemről, az irodalomról, vallási kérdésekről és arról a társadalmi folyamatról, ami után előfordulhat, hogy az egyik legnagyobb magyar költő egy tömegsírban végzi, és arról, hogy hol van ebben a mi felelősségünk.
Nagyon jó, ha elkezdenek a gyűlöletkeltő retorikáról beszélgetni, vagy arról, hogyan tudjuk közösségeinkben oldani ezeket a feszültségeket.
Felismerni és elutasítani a manipulációt, ami arra buzdít, hogy ellenséget lássunk a másikban. Szeretnék egy picit hozzátenni a világhoz, és ahhoz, hogy változzon!
Ma reggel gondolkodtam rajta, hogy az orosz-ukrán háborút szégyenletes, de szinte „megszoktuk”, lassan már az izraeli-palesztint is, és ezután majd bármit megszokunk?
Ha a neten terjedő videókban a kétségbeesett felnőtteket, sebesült gyerekeket látom, elfog a zokogás – azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül –, és azt nézem, hogy mit csinálunk mi itt? Nagyon nehéz a művészetnek ma válaszokat adni, mert az a nárcisztikus attitűd, ami az alkotói létezésbe szinte kódolva van, már nem friss dolog, és valahogy leválik a világ mozgásáról. Azt gondolom, az egyéni tündöklés önmagában, borzasztóan unalmas.
Az olyan helyzetek megteremtése fontos művészi feladat, ami abban segít, hogy emberileg tudjunk kapcsolódni egymáshoz, hogy valódi párbeszéd legyen, és közösséget hozzunk létre.
Hogy minden pátosz nélkül azt tudjuk mondani egymásnak, nem vagy egyedül. Az Örkény, azt gondolom, töretlenül ebbe az irányba megy, és foglalkozik a társadalmi mozgásokkal.
És most van az a pont, amikor le kell bontani az elefántcsonttornyokat, mert elitizmusból művészetet csinálni nem lehet.
Közvetlenül, őszintén kell beszélni mindenről, el kell érni, akit csak lehet, okosan és szelíden. Hiszem, hogy az embereknek nem a gyűlölet kell. Az lenne a felelőssége a mai művészetnek, hogy ne csak azt a néhány ezer embert érje el, akik eleve kultúrafogyasztók. A Covid alatt a VERS CSAK NEKED programban több ezer embert ért el a társulat telefonon versekkel, olyanokat is, akik messze élnek, nem járnak színházba. Nagyon számított nekik a beszélgetés és a versek. Ezt akkor mindannyian megéreztünk, milyen különleges.
Sok mindenről másként gondolkodsz, mint a nagy átlag. Hogyan viszonyulnak ehhez a kollégák?
Szeretem őket, ezért nem tudtam soha elmenni ebből a szcénából, mert az erős emberi kapcsolatok miatt itt, ebben a társulatban érzem magam biztonságban, és ha közelről megnézed, sok nem kimondottan átlagos ember van közöttük. Sőt, mondhatni, csupa különc, nagyon érdekes, csodálatos emberek. Szandtner Anna, Kerekes Éva, Tenki Réka, Takács Nóra Dia, Kókai Tünde, Polgár Csaba, Ficza István, Znamenák István, Friedenthal Zoli, Hajduk Károly, Csákányi Eszter, végigmondhatnám a teljes társulatot.
Korábban említetted, hogy a színház mellett a jóga is fontos az életedben.
Esténként gyakran olvasok jóga filozófiát az ágyban, vagy buddhista podcastokat hallgatok, és elkezdtem gyerekkönyvet írni, illusztrálni. Rájöttem, mennyire izgalmas műfaj, nagy vágyam, hogy képes legyek ebben dolgozni. A jógagyakorlás kapcsán pedig felszabadító érzés, hogy máshoz is értek. Decembertől lesznek óráim, amikre várok mindenkit szeretettel. Adományjellegű lesz, mert szeretném, hogy olyanok is jöhessenek, akiknek ez nem fér bele a havi keretükbe.
Sokan voltak jógaórámon az Örkény Esztrád műsor előtt, az Örkény Kerten. És amikor írtak utána, hogy milyen jó volt, nagyobb boldogságot éreztem, mint egy színpadi működés után.
Nem lehet, hogy azért, mert ez még egy viszonylag újfajta sikerélmény?
Jordán Adél az egyik múzsám. Nagyon szeretem, ahogy játszik. Csodálatos művész. Bármiben látom, mindig megkarcol vagy nagyon megnevettet. Egy interjúban mondta, hogy egyszer odament hozzá valaki. Úgy fordult felé, mint egy színésznő, ám az illető nem színházról, hanem jógaóráról kérdezte, és Adél hirtelen azon kapta magát, hogy úgy válaszolt neki, mint egy ember. Ezen felnevettem, mert tényleg így van.
Vagyis a valódi találkozások hiányoznak.
Igen, mert nem színész vagy, aki odafönn csinál valamit. Nincs távolság. Az egyik gyakorlónak térdfájdalma van, és segíthetek neki az ászana (testtartás a jógában – a szerk.) könnyítésében.
És azt érzem, de jó, hogy tudok másik utat az emberekhez, amiben nincs benne annak a terhe, hogy színész vagyok.
Így leomlik a láthatatlan fal.
Teljesen. Pogány Juditnak mondtam is, amikor együtt öltözünk a Solnessben, hogy azt hiszem, bennem nincs meg, hogy egy életen át azt gondoljam, ez az egyetlen létező pálya számomra. Azt felelte, nem csodálja, mert a pálya már nem adja meg nekünk azt, amit nekik még megadott. És nagyon sok minden benne van ebben az egy mondatban. Hogy mi lehetett Kaposváron, milyen szerepe volt egy társulatnak a város életében és a társadalomban. Egyszer fenyőfát vettem karácsonyra, beleállította a talpba egy férfi, és mondta, hogy mindjárt indulnak vissza Kaposvárra. Én meg megyek be dolgozni, feleltem. Mit dolgozik, ja, hogy színésznő? Hogy ők mennyit jártak Kaposváron színházba! Amikor kiderült, hogy Pogány Judittal vagyok egy társulatban, arra kért, mondjam meg neki, hogy ők ott tanulták meg, hogyan kell színházat nézni. Találkozni egy fenyőfaárussal a sötétedő Budapesten, majd bemenni a színházba, hogy ezt az üzenetet elmondd Jutkának, ez annyira szuper! Amiket szétvertek és szétvernek, a függetleneket, azok voltak ilyen műhelyek, mert megtanítottak a kritikus gondolkodásra. Mindig visszakanyarodunk a társadalomhoz, mert
a színház egy közösségi műfaj. És ha nem teremt maga köré közeget, akkor nem az. Az Örkény az elmúlt húsz évében teremtett, itt lehet lemérni az erejét.
Mára technikailag is nagy apparátusunk van, és kihívás lesz, hogy ennyiért is eljöjjön a díszítő, a világosító, az öltöztető. Más területen ezek az emberek több pénzt vinnének haza, nagyon kell szeretni a műfajt, meg minket, hogy mégis ezt válasszák. Ezért fontosak nekem azok az előadások, amikor a műszak is meghajol velünk, az nagyon jó érzés.
Érzel itt még magadban kiaknázatlan dolgokat?
Ha megnézzük, ebben a színházban nagy színészek, izgalmas gondolkodók vannak. Jó ideje nem individuális pályákat építő repertoárunk van. Vannak olyan darabok is, persze, de inkább a társulati koherencia mozgat sok előadást, amiben ugyan az egyéni képességek is látszanak, de alapvetően nem ezen van a hangsúly. Aki nálunk van, elfogadja, hogy nem klasszikus alkotói pályát épít, hanem ezt feladva egy korszerűbb és erősebb dologban vesz részt. Most az Örkény az új igazgatói pályázat kiírásával egy olyan válaszúthoz érkezik, amikor jöhet egy változás. Kíváncsian várom.
Vagyis ezt még kivárod?
Igen. Ha más dolgokba is fogok, kapcsolatom a társulattal valamilyen formában mindig megmarad. De lehet, hogy most nagyobb figyelmet szeretnék fordítani arra, hogy oktatóként sokat fejlődjek, és megírhassam, megrajzolhassam a mesekönyveimet, és pontot tegyek magamban egy olyan történetre, aminek most egy másik fejezete kezdődik el.
Fejléckép: Hámori Gabriella (fotó: Keleti Éva)