Az ünnepelttel Bálint András színész, rendező, a Radnóti Színház egykori igazgatója beszélgetett, akinek az azt firtató kérdésére, hogy ki neki Shakespeare, Zsótér azt válaszolta: munka, feladat, gondolkodni való. Ugyanakkor bevallotta, hogy a húszas éveiben, amikor elkezdett színházzal foglalkozni, még kifejezetten előítélettel viseltetett a szerző iránt. Azt gondolta ugyanis, hogy neki fiatalként inkább kortárs drámaírókkal kell ismerkedni, olyanokkal, akik a mai világról mesélnek. Sőt úgy vélte, a színházak biztonsági játékból veszik elő Shakespeare-t, esetleg egy színész, vagy a közönség kedvéért.
A pályát dramaturgként kezdő művész később azért megbarátkozott az angol Bárddal, hiszen nem kevesebb, mint tizenhárom darabját rendezte meg, a Titus Andronicustól (1991) kezdve a Lear királyon (2007, 2008) és a Hamleten (2009, 2013) át az Othellóig (2014) és a III. Richárdig (2016). Zsótér ezt követően Bálint András kérdéseire olyan műhelytitkokat osztott meg rendezői és tanári pályájáról (a művész a Színház- és Filmművészeti Egyetemen oktat), hogy a nézők szinte egy workshopon érezhették magukat.
A szokatlan megoldásairól ismert rendező például úgy véli, hogy
Mindegy, hogy hány éves, sőt az is, hogy milyen a neme, a lényeg, hogy működik-e a színpadon. Az ő 2009-es, József Attila Színház-beli Hamletjében Földeáki Nóra játszotta Horatio, Rosencrantz és a sírásó szerepét is. Az osztott szereposztás ötletét egyébként Zsótér a Shakespeare korabeli színházból vette: ott volt ugyanis az az uralkodó koncepció, hogy mivel tizenkét főben volt maximalizálva a társulatok létszáma, ennyi színészből kellett, hogy kijöjjön akár a Hamlet gazdag, bonyolult világa.
Ezt pedig a rendező nagyon színházias, vérbeli színházi gondolkodásnak tartja, amelynek segítségével azt a dilemmát is meg lehet oldani, hogy mihez kezdjen az a színész, akit már az előadás elején megölnek, esetleg csak a darab legvégén lép színre. Az ilyen formán, a színész személyén keresztül egymáshoz rendelt szerepek pedig a művész véleménye szerint „beszélgetnek egymással”, így plusz jelentésréteget nyer a mű is.
olyannyira, hogy minden bizonnyal még a hollywoodi filmesek is tőle tanultak. Emiatt pedig (és itt visszakanyarodunk a gondolat elejére, a színész kora és neme kérdésére) „hülyeségeken nem érdemes vacakolni” – véli a rendező.
Szokatlan megoldások témakörében az is szóba került, hogy a közönség – főleg egy Shakespeare-darab esetében – általában historikus díszletet vár, ő ezzel szemben „talált helyekben” gondolkodik. Volt olyan előadása például (Athéni Timon, 2000), ami a Radnóti előcsarnokában kezdődött, de olyan is (Lír, 2008), amelyben a Petrik Andrea alakította Lear király a Színművészeti Egyetem tulajdonába került Szentkirályi utcai Károlyi palota kertjében a saját sírgödrét ásta. Míg a szegedi Falstaffban a nézőteret is bejátszották a színészek, addig az Ódry Színpadról a Gyulai Várszínház Tószínpadára költöztetett Hamletben „belekergette a vízbe” a tanítványait, akik még a vívásjelenetet is a vízben csinálták meg.
„A színház nagyon konkrét” – fogalmazott Zsótér, aki azt is elárulta, hogy a szegedi IV. Henrik-adaptációt azért így, a nézőteret is bejátszva kellett megoldani, mert a próbák során a színpad nagy részét elfoglalta a Pillangókisasszony díszlete.
Gyakran a kétségbeesés hozza a legjobb ötleteket”
– mondta a rendező, aki önmagáról is gyakran beszélt kritikusan (ugyanakkor humorral). Bevallotta, hogy nagyon rossz a híre, mert ha úgy érzi, valamelyik színész linkel a próbafolyamat során, például hetek alatt sem tanulja meg a szöveget, akkor bizony „az addigi jószolgálati nagykövet után kijön a sárkánykígyó” belőle.
A beszélgetés végén a művész-tanár tanítványairól is beszélt. Elmondta, hogy egyrészről kicsit elkeseríti, hogy a mai fiatalok már nem úgy viszonyulnak a nyelvhez, ahogy régen, „hiányoznak az életükből a nyelvi események”, emiatt a szövegeket sem értik megfelelően, és az olvasottságuk is hézagos. Úgy véli ugyanakkor, hogy enélkül is működik a dolog, hiszen alapvetően nem a szorgalom, hanem a tehetség számít.
Csak szorgalommal megy ez a pálya, de csak a szorgalom meg mit ér?”
– zárta gondolatait Zsótér Sándor, akit az est végén Bálint András a Madách Színház nevében borral köszöntött 56. születésnapja alkalmából.
Az én Shakespeare-em beszélgetéssorozat
következő szeánszára június 21-én kerül sor, amikor is Stohl András érkezik. Július 4-én pedig szenzáció számba menő találkozásnak lehetünk tanúi, hiszen ugyanő a programsorozat apropóján 16 év után ismét együtt dolgozik egykori mesterével, Zsámbéki Gáborral. De addig is olyan izgalmas vendégek várnak még ránk, mint Szirtes Tamás (június 22.), László Zsolt (június 25.), Takács Ferenc (június 28.) és Szikora János (június 29.), a Zsámbéki-est után pedig a rendezvénysorozatot Gálffi László (július 5.) és Bocsárdi László (július 6.) zárja.
További részletek ide kattintva olvashatóak.
hírlevél
