1883. március 3-án született Munkácson. Továbbszolgáló őrmester apja rettegésben tartotta a családot, felesége és fia sohasem tudhatta, mikor jár el a keze a férfinak, aki borotvafenő szíjjal és bikacsökkel, éheztetéssel "nevelte" gyermekeit. (Csortos később a "Pótolok, kérem, pótolok!" szavakkal magyarázta legendás falánkságát.) Nem csoda, hogy amint lehetett, menekült otthonról, tizenöt évesen jegyzőgyakornoknak állt Soltvadkerten. Művészi hajlamai már ekkor megmutatkoztak, verseket írt, festett, szavalt, végül jelentkezett az Országos Színművészeti Főiskolára.

Diplomáját 1903-ban kapta meg, pályafutását vándorszínészként kezdte, majd Debrecenben és Szegeden folytatta. Kivételes tehetsége már kisebb szerepekben is kitűnt, ezért direktora kéretlenül száz korona előleget és főszerepeket adott neki. 1907-ben a Beöthy László igazgatta Népszínházhoz szerződött, de az év őszén már Beöthy Magyar Színházának tagja volt. A teátrum legzajosabb sikereit az ifjú színésznek köszönhette, aki mind magasabb gázsit követelt, de végül Beöthy megmakacsolta magát. Egy csaknem botrányba fulladt előadás után a feldühödött Csortos szerződésszegéssel lett a Vígszínház tagja. Ennél a társulatnál lett igazán nagy színész, amit elsősorban Molnár Ferencnek köszönhetett, aki kiváló szerepeket írt neki (A testőr, A farkas). Két év múlva megint a Magyar Színházhoz szerződött, majd 1914-ben újra a Vígszínházhoz, amely 1919-ben újította fel Molnár Ferenc Liliom című színművét, a címszereplő ligeti vagányt háromszáznál többször játszotta, színész és szerep igazi találkozása volt ez.

1922-ben a Renaissance Színházhoz szerződött, a következő évtizedekben a főváros szinte valamennyi színházában játszott, 1937-ben lett a Nemzeti Színház örökös tagja. Pontosan tisztában volt értékével, egyre magasabb gázsikat követelt, és a direktorok kénytelen-kelletlen mindig kötélnek álltak. Számos filmben is szerepelt, legnagyobb sikerét a Székely István rendezte Hyppolit, a lakájban, a második magyar hangosfilmben aratta. Az 1931-ben készült komédia talán még alkotói számára is váratlanul vonult be a filmtörténetbe, még az új évezredben is időről időre műsorukra tűzik a televíziós csatornák, a siker biztos tudatában.

Cukorbetegsége az 1930-as évek elején jelentkezett. Egyre gyakrabban szorult szanatóriumi kezelésre, mert diabeteszéhez szívritmuszavar is társult, egészségi állapotát csak súlyosbította önpusztító életmódja. A közönség mindebből semmit sem vett észre, a színész a színpadon, a filmekben egyáltalán nem látszott betegnek.

A második világháború végén Budapest ostromát ismerősei pincéjében vészelte át, s bár nagyon beteg volt, ismét belevetette magát a munkába. Fellépett a Nemzeti Színházban Csehov A medve című egyfelvonásosában, mint kiderült, ez volt a hattyúdala. A lábán lévő seb nem akart gyógyulni, júliusban kórházba került. A Ráday Imre által külföldről kért penicillininjekció későn érkezett, Csortos Gyula 1945. augusztus 1-jén a Fasor-szanatórium betegágyán halt meg. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Magánélete szinte nem is volt: kétszer nősült, mind a kétszer el is vált. Első házasságából született egyetlen lánya, akit 1943-ban vesztett el. Sikerei voltak, de mindvégig magányos maradt. Barátai nem voltak, csak rajongói, kollégái gőgösnek tartották, ellenszenvet váltott ki belőlük állandó sértődöttsége, nyugtalansága. A kor vezető színésze volt, de nézőként szinte soha nem tette be lábát a színházba. Mindig mindenkinek a szemébe mondta, amit gondolt, színpadi tréfái néha kifejezetten durvára, sértőre sikerültek. A pénzzel nem tudott bánni, óriási összegeket keresett, de fényűző életmódja miatt az utolsó fillérig el is verte.

Különc egyénisége nem ismerte a műfaji korlátokat. Jellegzetes hanghordozása, drámai ereje, érdes humora minden szerepét élettel telítette. Hevesi Sándor, a Nemzeti legendás igazgatója egyszer azt mondta róla: "Csortosnak se alakja, se hangja, se beszédművészete nem olyan, mint a nagy színészeknek - és mégis..."