Fölállítottak a színház előtt egy kis fehér házikót. Két napig festegették. A Vidd a kulcsot! projekt az Építész Szakkollégium és a Pécsi Tudományegyetem építészkarának installációja volt. Ha belépett az ember, rázáródott az ajtó. Kijutni a falra fölszögelt temérdek kulcsok egyikével lehetett. Egyik éjszaka azonban telefirkálták a házikót horogkeresztekkel és feliratokkal, mint például "a színház náci sör", illetve "büdös zsidók". A kulcsokat a színház előtti szökőkútba szórták. Az alkotók nem festették le a firkákat, inkább átalakították őket, az egyik horogkeresztből söröskorsó, a másikból rács mögé zárt kulcs lett, a náci szót pedig nándira javították. A kulcsokat kihalászták, és visszaakasztották a helyükre. Már amennyi megmaradt. A házikó amúgy értelmét vesztette, ugyanis a kilincset lelopták, nem lehet se bezárni, se kinyitni, az ajtó lengedez. Két nappal később újabb feliratok jelentek meg. A rendőrség vizsgálódik, egyelőre nagy a csend.
A MOME elég feltűnő installációt tett a Zálogház kirakatába. A felfújt padlizsánokról és a Suttogó parabolákról Papp Timi blogja számol be.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem két vizsgaelőadással jött a POSzT-ra. A bábosztály Wedekind A tavasz ébredése című darabját játszotta az új Bóbita Bábszínházban. Az előadásról itt olvashatnak bővebben.
Máté Gábor jövőre végzős osztálya McDonagh-gyakorlatok című vizsgája az ír szerző Vaknyugat és A kripli című darabjainak keresztmetszete. Gothár Péter rendezése otthon az Ódry Színpad Padlásán megy, itt háromszor akkora teret kellett (volna) bejátszani. Időnként elfogyott a szufla. Nagyszerű kettőssel indított Borbély Alexandra és Pálos Hanna, A kripli két öregasszonya ziccerszerep (emlékszem, a Radnótiban percek óta ment az előadás, amikor rájöttem, hogy az egyik kendős, bajuszos fogatlan fekete varjú Schell Judit). Tasnádi Bence Johnnyja nagy elánnal hozta-vitte Inishmaan szigetén a rettentő, óriási újságokat, hogy például két testvér összeveszett, mert egyikük vízbe dobta a Bibliát. Az anyját játszó Neudold Júlia akkor volt a legjobb, amikor megpróbálta beadni az orvosnak, hogy egyáltalán nem iszik, aztán persze csak kiderült, hogy időnként lecsúszik egy-két pohár whisky. A Csámpás Billyt játszó Simon Zoltán se nem csámpás, se nem csúnya, mint ahogy az elején hosszan ecsetelik. Tulajdonképpen ő az egyetlen értelmes lény az egész kompániában, annak ellenére is, hogy kedvenc foglalatossága a tehenek fixírozása. A Vaknyugat testvérpárjával volt a legtöbb bajom. A viaszból készült szentek szobrait gyűjtő Valene (Ficza István) és a testvére pálinkáját állandóan ellopó Colman (Rétfalvi Tamás) közti állandó konfliktus igazából nem következett sehonnan. A két karakter nem volt sem nagyon eltérő, sem nagyon azonos. Előbbi esetben magától értetődő, ha folyamatosan veszekszenek, utóbbi esetben az azonosság, a megszokás és a kényszerű egy fedél alatt élésből adódó értelmetlenség és kilátástalanság lehet a konfliktusforrás. Mindezek mellett a pálinkacserélős jelenetük bravúros. Huzella Júlia Kicsilányát ez első jelenetében erőltetettnek éreztem (talán azért, mert a színésznő alkatilag érdekesebb és erősebb, mint a szerep), és szinte egy másik színésznő állt a színpadon, amikor közölte, hogy Welsh atya öngyilkos lett. A saját kisszerűségétől és alkalmatlanságától frusztrált papot játszó Radnai Márk erejét egyelőre meghaladta a feladat, hogy két jelenetbe sűrítve megértsük, miért ölte magát a tengerbe.
Nem véletlenül McDonagh-gyakorlatok az előadás címe. Ezek tényleg gyakorlatok, fölvillanó jelenetek, amelyekben lehet csúnyának, rondának, bénának, idiótának lenni. Ha emlékeim nem csalnak, ez az előadás sokkal jobb az eredeti helyszínen.
hírlevél
