Új környezetben, új partnerrel játszotok, milyen volt a találkozás?
Ullmann Mónika: Az egymás iránti bizalom, nyitottság és kíváncsiság az első perctől megvolt, egy nagyon boldog próbafolyamat végén járunk.
Józan László: Valóban úgy tűnt már az első próbától, mintha sokadszorra dolgoznánk együtt, pedig a Táncórák előtt nem találkoztunk színpadon, bár ismertük egymást. Különlegesen összetett karaktereket játszunk. Ever, akit én alakítok, Asperger-szindrómás, autizmussal élő fiatalember, aki egyetemen oktat. Ilyen nehéz szerepem még nem volt. Ugyanakkor nagyon jó megtapasztalni, hogyan kell mimika és látható érzelmek nélkül úgy játszani, hogy mégiscsak legyen ereje, mögöttes tartalma annak, amit mondok, ahogyan viselkedek. Elképesztően bonyolult, az első összpróbánál eszméltem rá, hogy mennyire az!
UM: Az én figurám, Senga, a táncosnő színházi közegből jön, amely számomra sokkal természetesebb és nyilván nagyon ismerős is. Laci viszont furcsa, ismeretlen belső világból építkezik. Tényleg nehéz dolga van. Sokat segített nekünk Stefanik Krisztina pszichológus, autizmus-szakértő. Ő mondta el például azt is: az autizmus nem arról szól, hogy ezek az emberek nem képesek empátiára, hanem nagyon nehezen értik meg, mi van a másik fejében, milyen érzelem, milyen gondolat. Ha megértik, akkor van empátia is. És mi segít nekik ebben? Ha valami nagyon egyértelmű.
Ullmann Mónika és Józan László a Táncórák próbáján (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon)
Az autizmus a darab fő vezérfonala, ami éppen az egymásra hangolódást nehezíthetné, gondolnánk, hogyan lehet sztereotípiák nélkül beszélni róla?
JL: Azért is kértük a pszichológus segítségét, mert nem akartunk sztereotípiákba belecsúszni az autizmussal kapcsolatban. Én egy rendkívül jó képességű autista férfit játszom, és kértem a pszichológust, hadd beszéljek egy hasonló karakterű autista fiatalemberrel is. Összehoztuk ezt a találkozót is, amely nagyon sokat segített nekem. Egyébként a Rózsavölgyi Szalon intimitása is kedvez annak, hogy sokkal könnyebb elfelejteni a sztereotípiákat, és úgy megmutatni az Asperger-szindrómával élő fiú történetét, hogy az ne legyen leegyszerűsítve. Ilyen térben ugyanis nem lehet „hazudni” a színpadon, minden rezdülés százszoros nagyításban látszik.
UM: Ebben az előadásban valóban nem sztereotip módon mutatkoznak meg az autizmus viselkedésformái. Ever, a megbecsült egyetemi tanár megtanulta olvasni a viselkedésjegyeket: visszamosolyog, ha rámosolyognak, mert az az öröm jele, tudja, ha valaki ráncolja a homlokát, feltehetően nem érti, hogy miről beszél. Iszonyatos agyi kapacitásra vall, hogy megtanulta ezeket a külső megjelenési formákat. Nagyon ügyes, és ettől becsapós. Én, a tánctanára sem jövök rá rögtön, hogy valamiféle problémája van a világgal.
Ullmann Mónika és Józan László a Táncórák próbáján (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon)
A darab melyik pontján találkozik valóban össze a két szereplő?
UM: Lényeges jelenet az előadásban, amikor Ever egy intim pillanatban szinte önmagát analizálva mondja el, mi történik férfiként benne, és azt Senga megérti.
JL: Ever nem tud hazudni. Mindig igazat mond, és ebből kialakul jó pár konfliktushelyzet közöttük. A normál életben sok beszédhelyzetben illik tompítani és úgy elmondani a valóságot, hogy a másiknak ne fájjon, és amikor egy hétköznapi ember egy olyan személyiséggel találkozik, aki nem ferdít, aki egyenesen beszél, mert nem tud füllenteni, vagy hazudni, nos ebből nagyon sok elgondolkodtató helyzet születik.
Meg tud jelenni a testiség a karakterek között?
JL: Sok változata van az Asperberg-szindrómának, van, akihez hozzá lehet érni, és van, aki nem szereti a testi közelséget, itt a darabban az jelenik meg, hogy Ever nem szereti, ha közel lépnek hozzá, megérintik. Kötelező megtanulnia táncolni egy díjátadó gála miatt, de táncolni is gyors számra akar, hogy ne kelljen hozzáérnie a másikhoz. Ahogy a darab megy előre, lassan kialakul benne az érintés képessége.
Móni, te milyen kihívást érzel Senga szerepében?
UM: Ever folyamatos ellenpontozását. A maximális természetességgel és pontosan kell ebben a kis térben játszani. Fontos, hogy tudunk nevetni a darab helyzetein anélkül, hogy kinevetnénk a szereplőket.
JL: Tulajdonképpen két magányos emberről szól a történet. Senga lesérült, otthon ül, és nem tud mit kezdeni a problémájával. A darab végére Ever segítségével komolyan elgondolkodik azon, hogy mégis hogyan tovább?
UM: Senga rettenetesen kíváncsi is. Arra kell rájönnie, hogy olyan emberrel találkozott, akinél nem működik a mellébeszélés, a hazugság.
Ullmann Mónika és Józan László a Táncórák próbáján (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon)
Hogyan fér bele a színházi elfoglaltságaitokba a Rózsavölgyi Szalon?
UM: Nagyon jól érzem itt magam. Szerencsére most csupa olyan előadásban játszhatok, amely szívügyem.
JL: Pont úgy alakult az élet, hogy nem próbálok a Vígszínházban. Én is nagyon imponáló térnek érzem a Rózsavölgyi Szalont, jól lehet itt dolgozni, mert ahol az ember azt érzi, hogy szeretik, megbecsülik, ott szárnyalni kezd. A Rózsavölgyi Szalonba szeretnek jönni a színészek, bárkivel beszéltem, aki már játszott itt, szerette, és aki még nem, az szeretne idejönni, úgyhogy most ez egyike Budapest színészek által kedvelt nagyon jó helyeinek.
Címlapkép: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon
hírlevél
