A megüresedett trónért folyó harcokról szól a Mária országa című történelmi játék, amely Nagy Lajos király korába vezet minket vissza. Ahol az uralkodó nem lehet nő, még akkor sem, ha úgy hívják: Mária. Mert mi történik akkor, amikor véget ér a régi rendszer, és van-e helye az újnak ott, ahol a hatalom már mindenbe beágyazódott? Pazar szórakozást ígérő, véresen komoly küzdelmek következnek, ahol az uralkodói szék megszerzésénél semmi sem lehet szentebb.
A Mária országa megírására a szegedi színház kért föl, a rendezéssel pedig Alföldi Róbertet bízták meg, akivel a szintén nagy sikerű, Öröm és boldogság című előadásban már dolgoztatok együtt Budaörsön. A Mária országa ősbemutatója 2022 tavaszán volt, a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában. Ha jól tudom, ritka, hogy maga az intézmény hívja meg a rendezőt és szerzőt egyaránt. Mi ennek az oka? Kockázatosnak tartják kortárs szerzők darabjainak bemutatását?
Igen, pedig nem rizikósabb, mint egy fiatal, frissen kikerült rendezőre bízni a következő előadást. Talán a drámaíró értéke, megbecsülése csökkent. A rendezői színház erősödésével az élő szerző egyfajta szükséges rossz lett.
Azért, mert a rendezők nem szeretik, ha az író beleszól abba, hogyan nyúljanak a darabjához?
Biztos van egy-két szerző, aki foggal-körömmel ragaszkodik minden egyes mondatához, de szerintem a legtöbben jóindulatúan viszonyulnak a próbafolyamathoz. Tudják, hogy ők is alkotó elemei a nagy gépezetnek. Együtt kell működni a többiekkel, mert a cél az, hogy az előadás jól sikerüljön.
Úgy tudom, te kifejezetten élvezed, amikor a színházi próbák során újjászületik a szöveged.
A jó dráma arról ismerhető fel, hogy nem kell nagyon belemászni.
Vannak darabok, amelyekről azt mondják, jó az alapötlet, a gondolat, de a szövegen még dolgozni kell, és az improvizációk alapján átgyúrják. A jó dráma enélkül is megáll a lábán.
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Ebben az esetben az író hogyan viszonyul a saját szövegéhez?
A drámaírás nem önálló művészet. Olyan, mint az operatőr munkája a filmművészetben. Amikor épp az utcán sétál, akkor nem annak a filmnek a része, hanem egy alak csupán, egy kamerával. Én is akkor válok a művészet részévé, ha színpadra kerül az, amit írtam. És az már sok ember együttes munkája.
És ez neked így megfelel?
Igen, de azért a plakátokon legfölül az én nevem szerepel. Valójában tetszik, amikor a próbafolyamat során újraszületik a szöveg. Pici dolgokat lehet és kell is módosítani, amiktől jobb lesz a mű, és néha jönnek olyan ötletek az alkotótársak részéről, amelyek nekem nem jutottak volna eszembe.
A rendező meddig mehet el a változtatásokban?
Ez a jóérzésen múlik, meg azon, hogy a rendezői ego mit gondol magáról: ő mennyivel jobb író a szerzőnél. Ez is rendben van addig, amíg megbeszéljük. Az a fontos, hogy az előadás érdekeit szolgálja.
Visszatérve a szegedi felkérésre, eredetileg a szegedi boszorkányperekről szólt az témajavaslat, de téged inkább a Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond uralkodása között eltelt öt év története fogott meg, amiről épp akkoriban olvastál. Azt gondoltad róla, minden benne van, ami megtörténhet egy shakespeare-i királydrámában. Könnyű volt elérni a témaváltoztatást?
A boszorkányperes történetet azért vetettem el, mert Arthur Miller már készített darabot hasonló témában, és nem szerettem volna írni egy rosszabb A salemi boszorkányokat. Azt javasoltam, hogy ha már történelmi darab, akkor lehetne esetleg ez. Szerencsére Barnák Lászlónak (a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója – a szerk.) tetszett az ötlet.
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Hogyan választod ki a szereplőidet?
A történelmi eseményeknek mindig van pár olyan résztvevője, akik nem kerülnek be a darabba, de alakítói voltak a történelemnek. Dönteni kell, kiket hagyunk ki, kiket szerepeltetünk, és milyen feladatokat bízunk rájuk. A kiválasztottaknak át kell venniük bizonyos dolgokat azoktól a szereplőktől, akik végül nem kerülnek be a darabba.
Mi a fő szempont?
Minél kevesebb szereplővel, szöveggel és ugrással, történet-csavarással elmesélni a sztorit.
Ettől lesz feszes?
Igen. Ha a szereplő nem mond semmi fontosat, akkor inkább hallgasson. A szerzőnek tudnia kell kussoltatni a szereplőit. Akkor is, ha főszereplő. De
mostanában inkább a főszereplő nélküli darab érdekel.
Nem feltétlenül választok ki valakit, hogy ez az ő sztorija. Mindenki egy hálózat része, egy család, egy közösség vagy egy rendszer tagja.
Azért, mert fontosabb a közösség, mint az egyén?
A cselekedeteink nem önmaguktól ilyenek. Azért gondolkodunk valahogy, azért tesszük ezt vagy azt, mert a környezetünk befolyásol minket. Önkényes választás volna kiemelni csak az egyik karaktert, hiszen ha a többiek körülötte nem léteznének, ő sem úgy cselekedne.
A hagyományos történetmesélésben mindig van egy főszereplő, de engem az érdekel, milyen, amikor mindenki fontos.
Az benne a kockázat, hogy a néző így is együtt tud-e menni, képes-e azonosulni valamelyik szereplővel?
Igen, mert mondhatja, hogy unalmas, hisz’ nem tudja, kit kell követni, nem talált egyetlen szimpatikus karaktert sem.
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Mindig fontos, hogy legalább egy ilyen legyen?
Nem mindig kell. De gyűlöletből sem szabad fogalmazni, és azt mondani, hogy azért kell megírnom ezt a szereplőt, mert akkora szemétláda volt, hogy ezt most majd elrettentő példaként fogom elétek tárni.
Az túl egydimenziós volna.
Igen, lehetőség szerint minden fontosabb szereplő komplexitását meg kell mutatni. A szemét alaknak is biztosan van jó oldala, például szereti a feleségét. Valami jót mindenkiből meg kell mutatni.
Szeretni is kell a szereplőidet?
Talán annyira, amennyire önmagamat.
Mert ők belőlem születnek.
Egy előadás hatására a néző jobb emberré válhat. Az író, miközben a művén dolgozik, minden szereplőjével azonosul. Ezáltal ő is jobb emberré válhat?
Ezen még nem gondolkodtam, de jó, hogy mondod, mert kapcsolódik ahhoz, amit gondolok!
Minél több embert ismerünk meg, annál jobb emberré válhatunk, pusztán azáltal, hogy rengeteg szemponttal találkozunk.
Amikor volt a migránsválság 2015-ben, elindult ez a fura idegenkedés mindenféle más bőrszínűektől és vallásúaktól, olyanok részéről, akik életükben nem ültek még le beszélgetni egy muszlim emberrel. Pedig ha megismered az ő szempontjait, meglátod, hogyan gondolkodik a világról, ezáltal a te világképed is alakul. Nagyon valószínű, hogy igazad van! Mivel írás közben több ember gondolkodását, motivációit próbálom megérteni, nyitottabbá és jobbá válok én is. Csökkennek bennem az előítéletek.
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Ezek szerint vannak benned?
Persze. Volt, hogy csuklóból el tudtam ítélni valakit azért, mert mondjuk kiszolgálja a hatalmat.
És ha megírnád őket, velük is megértőbb lennél? Szoktad ezt a fajta analízist hétköznapi emberek megértéséhez is használni, vagy csakis írás közben alkalmazod?
Ma már sokkal megértőbb vagyok, és nem feltétlenül gondolom azt, hogy hibát követnek el. Egyszerűen csak beszűkültek a lehetőségeik, és boldogulni próbálnak. Hasonlít ez picit a családi, párkapcsolati helyzetekhez: az, hogy ki hogyan viselkedik, miként lép ki, vagy sem egy kapcsolatból, vagy hogy egy megcsalás szemétség-e, az objektíve nehezen megítélhető. Mert
ezek a dolgok a boldogságkeresés különböző megnyilvánulásai.
Az írás vezetett rá, hogy mindezt jobban megértsem.
A Mária országából különösen megmaradt bennem az egyik szereplő nagyon vicces karaktere, aki a véleményével mindig ahhoz igyekezett simulni, akivel éppen beszélt. S a darab legvégén, amikor mindenki későbbi sorsa elhangzik, ő volt, aki a legtovább élt, dúskálva gazdagságban, sikerben.
A történelmi darabok egyik tanulsága, hogy az ember nem változik.
Ráadásul a régmúltban játszódó szövegek is ma élő emberekből jönnek létre. Akit a darabból említesz, Bebek Imre, egy nagy alkalmazkodó, akit minden történelmi korban megtalálunk, természetesen napjainkban is.
Bebek Imre volna napjaink túlélője?
Evolúciós szempontból az a mérce, mennyire tudunk idomulni, hiszen ezen múlik a túlélésünk.
Érdekes megtalálni az egyensúlyt az alkalmazkodás és a gerinc között.
Meddig mehetek el, mi az, amit még megtehetek úgy, hogy a gerincem egyenes maradjon.
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Bár az is lehet nézőpont kérdése, mi az egyenes… Az írók nem drámaírással szoktak kezdeni, inkább novellákkal, regénnyel, majd esetleg később jöhet a dráma. Ehhez képest te szinte rögtön ezzel a műfajjal indítottál. Miért?
Próbálkoztam prózával, de kiderült, hogy legkönnyebben a drámaírás megy, ezt szeretem a legjobban.
Amikor az ember benne van az írásban, a szereplők egy idő után maguktól kezdenek el beszélni, cselekedni. Vajon az írónak ilyenkor hagynia kell őket, és „csak” lejegyezni mindent, vagy terelni is kell az alakokat a szerinte megfelelő irányba? Mi ilyenkor az író feladata és hol van a helye?
Először is, olyan témát kell választani, amiről érdemes beszélni. És az író ott van benne a témában.
Mitől jó egy téma?
Attól, hogy megértünk általa valamit a világból. Az nem jó téma, hogy mutassuk meg, mennyire heroikus volt a magyar múlt. Ilyesmivel csak hazudni lehet. Hiszen,
ha az ember nem változik, akkor evidens, hogy a múlt is pont olyan borzasztó volt, mint a jelen.
Kisstílű emberek kerültek magas pozícióba mindenféle cselek meg taktikák révén. És ez már egy jó téma!
Hogyan lesz ebből drámai szituáció? Ott egy kisstílű alak, aki valamilyen helyzetbe kerül?
Szembesül valamilyen problémával, amit meg kell oldania, különben pórul jár. Maga az írás is ilyen, az írónak is minden egyes jelenetben problémát kell megoldania. Hogyan hozza be ezt a szereplőt és vigye ki azt a másikat? És amikor bejön, mit akarjon ez az alak, és miért ne akarja ezt a másik figura?
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Idővel ez egyre könnyebben megy?
Semmi nem megy könnyebben. Sőt, annyiban nehezebb is, hogy már nagyon sok lőszert ellőttem. Ahhoz, hogy ne ismételjem magam, mindig ki kell találnom valami újat. Nem tudom azt mondani, hogy most már könnyebben írok dialógust.
Mi a nehézség?
Ahogy mondtad is, el kell jutni oda, hogy a szereplők elkezdjenek maguktól beszélni, és akkor azt le kell jegyezni. Mikor most otthonról elutaztam, előző este megírtam egy jelenetet, és néztem, hogy ez így szép, van eleje, közepe, vége, érthető, csak nem jól beszélnek benne. A szereplők még nem karakterből szólalnak meg, írott íze van a mondataiknak. Ha hazamegyek, át kell gyúrnom. Azt szeretem, ha minden fontosabb szereplőnek van egy egyéni beszédstílusa, amiből felismerhető, hogy ezt ő mondja, és nem mondhatja senki más. Ha elkezdenek saját hangon beszélni, akkor gyakran én magam sem tudom előre, mit fognak mondani.
Salvador Dalí mondta egy interjúban, hogy milyen izgalmas minden reggel felkelnie, és azon gondolkodnia, vajon ez a fantasztikus Salvador Dalí ma milyen csodálatos dolgot fog csinálni?
Valahogy én is így vagyok a szöveggel, hogy vajon ma mi fog ebből kisülni? Előre izgulok.
Mert ez egy játék.
Igen, és jó elveszni benne, és közben alakítani. Kell egyfajta flow, amibe az ember belefekszik. De a szövegnek nem szabad túlírtnak lennie, csak azért, mert jólesett, hogy visz a lendület. Mindent le kell nyesegetni, ami fölösleges.
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
A drámákban bizonyos cselekvések következményeket vonnak maguk után. Időnként jó az élet dramaturgiájában is felismerni hasonló szabályszerűségeket. A dráma szabályszerűségei vajon milyen gyakran bukkannak fel a való életben?
Akik az életben bűnt követnek el, nem biztos, hogy megbűnhődnek, legalábbis nem drámai értelemben. A drámának vannak szabályai. Mások, mint az életnek. Valakik valamikor rájöttek, milyen történeteket szeretünk hallgatni, mit érdemes elmesélni. Azok az érdekesek, ahol a dolgoknak vannak következményei. Nem tudom, azért szeretjük-e ezeket a történeteket, mert a jutalom-büntetés kettősségében neveltek bennünket, vagy eleve azért nevelnek így bennünket, mert ez van belénk kódolva. Ha jól viselkedsz, kislányom, nézheted a tévét, csillagos ötöst kapsz az iskolában, ha meg rosszul viselkedsz, jön a büntetés.
Imádjuk a büntetéseket. Nézni. Csak ne nekünk kelljen bűnhődni.
Mennyire kell megfelelni ezeknek az elvárásoknak?
Szerintem Arisztotelésznek van igaza, amikor leírja a megrendülést, ami a darabban felvonuló sorsok láttán születik meg a nézőben. Ha látunk a színpadon valamit, ami megrendít, az egyben meg is tisztít. Ebben tényleg hiszek! Mostanában viszont sokszor fogalmazódik meg az az igény a szerzőkkel szemben, hogy írjanak vicces dolgokat.
Mert nehéz az élet.
Igen, a sok konfliktus, a háború, a drágulások, a Covid satöbbi. Az embereknek szükségük van arra, hogy kiadják a feszültséget és nevessenek. De néha úgy érzem, túlpakolják humorral az előadásokat, és pont azokat a részeket viccelik el, amelyeknek meglenne az erejük, hogy megfogják a nézőt. Pedig
nem attól tisztul meg az ember, hogy vicces dolgokat néz, hanem attól, ha valami beszippantja őt, megmarkolja és megrázza a lelkét.
Lesújtja és fölemeli. Nem a nevetés, hanem a sokféle érzés áramlása az, amire valójában szükség lenne.
A drámai súlyt sem nélkülöző humor sok esetben kifejezetten jellemző a műveidre, és a Mária országa is egy nagyon szórakoztató darab. A humor azért is jó, mert a segítségével lehet nagyon nehéz dolgokról is beszélni?
Igen, akkor könnyebb befogadni a nehéz dolgokat, de ha rosszul kezelik, akadályozza a befogadást. Azért is alkalmazom, mert szeretek így fogalmazni. Abban gondolkodom, én milyen előadásokat szeretnék látni, és azok olyanok, amikben humor is van.
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
A Mária országa történelmi játék. Mennyi idő után dőlt el, hogy a humor irányába billen majd el?
Amikor elkezdek dolgozni, körülbelül az első két oldalt írom át egészen addig, amíg olyan nem lesz, hogy onnan – akár egy trambulinról – el tudok rugaszkodni. Itt az első oldalon az érsek monológja szerepel, Nagy Lajos temetése után. Az érsek elmondja, hogy eltemettük nagy királyunkat, mi legyen ezután? Ez először még nem volt humoros, de amikor azt mondja a királyról, hogy ő, aki gyerekkori barátait vagyonossá tette, kiterjesztette országunk határait az Adriától a Fekete-tengerig és a Balti-tengerig – majdnem. Oda beszúrtam ezt a „majdnemet”, és láttam, hogy ez így vicces. Abszolút komoly elemekből álló, humorosnak nevezhető szöveg lett. Onnan már evidens volt, hogy a többi résznek is ebben a hangulatban kell történnie.
Nagyon erősen hozzáadott ehhez például az az emlékezetes rendezői ötlet, hogy a színpad közepén végig bent van Nagy Lajos koporsója, amit a szereplőknek folyton kerülgetniük kell. Ami hol sikerül, hol nem.
Igen, mint egy kényelmetlen bútordarab, ami ott van a térben, mert
Nagy Lajos örökségétől nem tudunk szabadulni.
Ez Alföldi Robi nagyszerű rendezői ötlete volt. Valamilyen szinten a szövegben is benne van, ugyanis folyton emlegetik, hogy Lajos idején így volt, meg úgy volt. Lajosnak volt egy súlyos betegsége, egyesek leprának írják, de valamiféle bőrbetegség volt. Mindenki tartotta tőle a távolságot, így a hitvesi ügyek sem működtek már az utolsó legalább öt évben. A királynénak van is egy mondata az ágyban, hogy Lajos betegsége miatt azt is elfelejtette, ez a dolog milyen. Garai Miklós azt mondja rá, hogy nem elég, hogy ha az országügyekről van szó, folyton Lajosról beszélgetünk, most még itt, a hálószobában is. És ez a gondolat, hogy Lajos mindenütt ott van, ez valósult meg nagyon szépen rendezői szempontból is, amikor a koporsóját folyton ide-oda tologatják, mert sokszor útban van.
A megírt dialógusaidnak komoly zeneiségük is van.
Igen, a művészetben minden ritmus és zene. Úgy próbálom én is komponálni a szövegeket, mintha zeneművek lennének.
Belül érzed, mikor szólalnak jól meg?
Igen, de ez inkább egy remény, hogy jó lesz. Valamiféle elégedettséget éreznem kell, hogy tovább tudjak menni a következő jelenetre. Ennek ellenére nem tudhatom, jó lett-e. Mint ahogy azt sem, milyen lesz az előadás, miután kiteszem az utolsó pontot. Lehet, hogy elrontom. Amikor a 10-et bemutatták Sebestyén Aba rendezésében a Radnóti Színházban, mindenki azt mondta, borzasztó hosszú. Elültették a fejemben, hogy az első felvonás után lehet, hogy az emberek sorra kivonulnak, mert ez így unalmas. El kell érniük az utolsó metrót, és lehet, hogy megbukunk. Szóval amikor megszületik, nem tudhatom, mi lesz az eredménye, de mindig a legjobbat próbálom feltételezni.
Szerencsére a 10 című előadás hatalmas szakmai és közönségsiker a Radnóti Színházban, a mai napig nehéz jegyet kapni rá. A határidő, mint mondják, jó múzsa. Te is így dolgozol?
Ha más nem, az ember önmagának állít be határidőket.
De van olyan mű, amin évekig is dolgozhatsz.
Igen, de nem jó sokáig ülni valamin. Maximalistának kell lenni, de nem muszáj a tökéletességre törekedni. Bartis Attila A vége című regényében van egy rész, ahol az egyik szereplő tizenvalahány éven keresztül farag egy feszületet. Már rég kész van, de ő még mindig csinálja, mert azt szeretné, hogy tökéletes legyen. Nem tudja, hogy nem a tökéletesség a lényege az alkotásnak.
Azt hiszem, ha tökéletességre törekszünk, soha nem fejezünk be semmit,
és ezt most már én mondom. A műnek azt a formáját kell elérni, ami színpadon a lehető legjobban működik. Nem kell rajta túl sokat ülni, mert jobb nem lesz tőle, legfeljebb szárazabb, sótlanabb.
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
A Mária országát mennyi ideig írtad?
Több mint egy évig. Sok mindent elolvastam hozzá és jegyzeteltem. Megadták, hány szereplője lesz, talán huszonkettő, és úgy kellett kitalálni a sztorit, hogy minden színésznek legyenek benne jó „labdái.”
Elkészült, majd elkezdtétek próbálni.
Igen, de én csak az első néhány napon voltam ott. Míg sok rendező az első héten a színészekkel együtt a szöveget elemzi, addig Robi nem sokat foglalkozik az olvasópróbával. Nagyon felkészülten jön, és tudja, mit szeretne látni a színpadon.
Egy szerzőnek mennyire fontos teszt az első olvasópróba, amikor a színészek szájából hallja a szöveget?
Nagyon szeretem, mert ott lehet megfigyelni a reakciókat. Csodálatosan lemérhető, hogy sikerült a dialógus. Én aztán legközelebb már csak a bemutatón vagyok ott.
Premieren teljesen ki tudsz engedni, vagy inkább azt figyeled, a közönség hogyan reagál?
Ha jól, az mindig nagyon élvezetes, de voltam már olyan helyzetben, hogy a sor legszélén ültem, és mellettem volt egy nagyon álmos ember, aki végigásította az előadást. Ha a legszélén vagy, csak egy emberrel kapcsolódsz. Ha valahol középen, akkor előtted és melletted is ülnek.
Az jobban beszippant?
Akkor érzed azt az energiát, ami körülötted van. Így viszont csak azt az egy embert, aki végigásítja az egészet.
Emiatt máskor próbáltál inkább beljebb ülni?
Általában azért ülök a szélére, mert a bemutatón a tapsrendre engem is kihívnak.
Szeretsz fölmenni a színpadra?
Nem. Utálok meghajolni is.
Miért?
Mert nem tudok. Az is egy tudomány. Tehetség kell hozzá, én meg picit úgy érzem, kihívtak, most már rám is szegeződik minden tekintet, de nem szeretek reflektorfényben lenni. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, nem szeretem, ha foglalkoznak velem, ha írnak a darabjaim előadásairól. Amikor dicsérő kommenteket látok, jólesnek. De nem érzem, hogy lenne bennem látvány szempontjából valami különleges, ami miatt ki kellene állnom.
Székely Csaba (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Jobb megmaradni a szöveg mögött?
Gondolom, mindenki azt választja, ami alkatilag illik hozzá.
Te milyen alkatú vagy?
Alapvetően visszahúzódó.
Inkább figyelni szeretek, mint beszélni.
És ennek az alkatnak egyfajta meghosszabbítása azon figurák élete, akik mindenféle mást csinálnak a darabjaidban?
Igen. Mindenkiben benne van minden, csak bizonyos dolgok erősebbek, mások gyengébbek. A nemek is bennünk vannak. Minden nőben van férfi, és fordítva. És megkeresem magamban azokat a dolgokat, amelyek bennem vannak, akkor is, ha nem hangsúlyosak, és azokat ki tudom tenni a színpadra.
Második alkalommal nyerted el a Kortárs Magyar Dráma-díjat. Először 2020-ban, a 10-ért, most a Mária országáért. A díjátadón itt is meg kell majd hajolni, de gondolom az elismerés örömmel tölt el.
Nagyon megtisztelő, mert ez tényleg szakmai és független díj. Van néhány független elismerés, amit nem azért kap meg az ember, mert föntről valaki azt mondja, hogy neki még nem adtak, hanem mert vannak, akik azt gondolják, hogy ő érdemes rá. Az ilyenekért pedig csakis hálás lehet az ember.
Fejléckép: Székely Csaba (fotó: Gordon Eszter / Fidelio)
hírlevél
