Hogyan találkoztatok először?

Marjai Virág: Én úgy emlékszem, hogy egyszer, nagyon régen, összefutottunk egy közös ismerősünk által, de csak bemutatkoztunk. Egy mondatot se beszéltünk.

Dobó Kata: Aztán teltek-múltak az évek, és ugyanabba az RTL-sorozatba kerültünk, a Pokoli rokonokba. Szinte közvetlenül utána jött ez a rózsavölgyis produkció.

A sorozatbeli karaktereitek milyen viszonyban állnak?

DK: Két főszereplő, akiket nem várt fordulatok egymás mellé sodornak, és ezzel mindkettejüknek alkalmazkodniuk kell számukra teljesen új élethelyzetekhez. Kisebb-nagyobb sikerrel veszik az akadályokat. A karakterem, Enikő, nem könnyíti meg a megváltozott körülményeibe belecsöppent emberek életét. De többet nem mondhatunk erről, leforgattuk, valamikor jövőre lesz a premierje, a pontos dátumát nem tudom.

A Rózsavölgyi Szalon előadásában is nagyon különböző karaktereket hoztok. Maureen és Sheila testvérek, de látszólag egymás ellentétei. Mennyire tudtok azonosulni a szerepeitekkel?

MV: Amikor elolvastam a szöveget, tudtam, hogy ez nekem való. Több szempontból ismerős a karakter,

Bennem is örökös megfelelési kényszer dolgozott, a színpadon töltött első éveimben azzal foglalkoztam, hogy mindenki szeressen – a rendezőtől az ügyelőn át a kellékesig. Miközben nem tudtam önmagam lenni. A megküzdés ezzel iszonyú nagy melómba került, nemcsak emberként, színészként is. Már tíz éve a pályán voltam, mire ezt a szorongást sikerült elengednem. Marueennal hasonlítunk abban, hogy az én utamnak is volt egy olyan szakasza, amikor kimaradtam a saját életemből.

És mint Maureennak, úgy neked is volt valami hasonló karakán burkod?

MV: Ó, hogyne, persze! Ezzel is tudok azonosulni. Az emberre idővel rákerülnek ilyen – nevezzük így – tüskék, amelyek nem is feltétlenül szúrósak, és támadásra szolgálnak, hanem ezzel védekezünk a bántás és a fájdalmak ellen.

Marjai Virág (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Míg Maureen nem sokat törődik a külsejével, testvére, Sheila esztétika-lázban ég, szépészeti beavatkozásoknak veti alá magát, mert úgy érzi, férje akkor fogja őt szeretni. Mennyire komfortos ez a szerep?

DK: Már az első próbán mondtam: Sheila megformálásához az életemnek egy olyan időszakához kell majd visszanyúlnom, amikor még én is azt gondoltam, hogy a külsőségek a legfontosabbak. Amikor még azt hittem, mindenkinek meg kell felelnem ahhoz, hogy elfogadjanak. Mostanra ezt teljesen meghaladtam. A szerephez vissza kell mennem abba a Katába, aki már nem vagyok.

Vígjátékról beszélünk, de a Centiről centire című darabnak van mélysége: groteszk képet fest például a jelenkori szépségkultuszról.

DK: Igen, és emiatt is nagyon aktuális. Szerintem nem lehet eleget beszélni arról, hogy magunkkal rendben lenni egyáltalán nem azon múlik, hogyan nézünk ki.

MV: Szerintem ma gyakorlatilag trendek határozzák meg, mi a szép. Miközben a szépség – relatív. Ráadásul a média által mértékadóvá vált szépség múlandó, hiszen elsősorban a fiatalsághoz kapcsolódik, így egy idő után megugorhatatlan léc. Számomra igenis lehet egy őszhajú, idős asszony is szép, ha – irigylésre méltó – harmónia árad belőle. Azt gondolom, mint Kata: jó esetben az ember egy idő után eljut odáig, hogy felismerje, nem harcolhat azzal, hogy a bőre már nem olyan, mint egy huszonöt évesnek. De a belső világunk szépségéért kortól függetlenül sokat tehetünk.

DK: Mindent, amit kívülről kapunk, el is lehet venni, ez ugyanúgy igaz az anyagi dolgokra, mint a szépségre, kapcsolatainkra, életkorunkra is.

Mostanában Eckhart Tollét hallgatok és olvasok, aki azt mondja: aki azt gondolja, a boldogság egyet jelent a problémamentes élettel, az nagyon téved. Ha megpróbálunk inkább hálásak lenni mindazért, ami jó dolog van az életünkben, ezáltal nem a hiányra összpontosítunk, egy sokkal harmonikusabb életbe navigálhatjuk magunkat. Ha az akadályokat tanulási folyamatnak vesszük, ha a „miért történik ez velem?” kérdést lecseréljük a „mit tudok ebből tanulni?”-ra, nagyot léphetünk a tudatosságunk útján. Lehet, hogy nem hangzik a legkellemesebben, de több igazság van benne, mint azt hajszolni, hogy egyetlen feladatunk van, boldognak, szépnek meg tökéletesnek lenni.

Dobó Kata (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Mindketten először játszotok a Rózsavölgyiben, ismerős a kis térben való játék?

DK: Meglepett, hogy rám gondoltak, de nagyon jólesett, mert régóta szeretnék itt játszani, jó pár előadást láttam a Szalonban, és eleve nagyon tetszik a nézőhöz közeli színjátszás. Szeretem a kis terek adta intimitást, biztos azért is, mert közelebb áll a filmezéshez. Michael Caine mondta: „A színjátszás a színházhoz való, a viselkedés a filmhez.” Ez az idézet jól kifejezi, mennyivel visszafogottabb játékot igényel a film, hogy ott szinte csak „jelen lenni” kell. És az efféle játékot színpadon csak egy ilyen térben lehet megteremteni.

MV: Pont a rendezővel és az előadásban is játszó Őze Áronnal dolgoztam, a Tartuffe-öt csináltuk Dunaújvárosban, amikor felkértek Marueen szerepére. És hát nagyon boldog voltam, akkor meg még boldogabb lettem, amikor elolvastam a darabot. Én szeretem a nagyszínpadot, de teljesen másféle jelenlétet követel, ott is igyekszik az ember egyes szám első személyű lenni, de amiről Kata beszél, azt tényleg csak az ilyen kis terek tudják kihozni belőlünk.

Hogy álltok ehhez a fajta szemérmetlenséghez?

MV: Én személy szerint szeretem. Egyszerűen izgalmas, amikor nem lehet hazudni.

DK: Nekem egy nagy kísérlet. Egy éve próbáltam utoljára színházban, Dunaújvárosban, a Diploma előtt című darabot. Nagy ugrás volt számomra, hogy már nem én vagyok a jó nő, hanem a jó nő anyja, egy alkoholista karakter. Nagyon szerettem. Örültem, amikor Dicső Dániel rendező felkért rá. Előtte úgy éreztem, kevés kihívást tartogat számomra a színház. Valószínűleg azért, mert nem találnak meg olyan darabok és rendezők, amelyektől és akiktől izgalomba jönnék. Őze Áronnal jó volt együtt dolgozni színészként Dunaújvárosban, és biztos vagyok benne, hogy rendezőként is csodálatos élmény lesz.

Dobó Kata és Marjai Virág (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Kata, te két filmet is rendeztél, hogy érzed, változott valamit a színpadi munkád, egyáltalán a hozzáállásod attól, hogy megismerted a másik oldalt?

DK: Abszolút. Nagyobb lett a rálátásom az egész filmes és színházi világ működésére. Elvégeztem egy akkreditált coach-képzést is, amit most már egy tréner tanfolyammal követek, ezek mind hozzáadnak az eredeti hivatásomhoz, hogy még inkább fel tudjam fejteni a sorsokat, a karaktereket. Mindezt már be tudom építeni a szerepek megformálásába.

Ez valahol szürreális. Rendezőként az első naptól tudtam, én vagyok, aki összetartja a szálakat, akinek a víziói elviszik A-ból B-be a csapatot a siker és a kudarc elviselésének terhével együtt, és ezért nem inoghattam meg. Ugyanakkor színészként állandóan volt bennem bizonytalanság és megfelelési kényszer. Visszatekintve rá kell jönnöm, nem lényegi kérdéseket tettem föl, inkább a szorongás miatt kételkedtem magamban: jól csinálom-e, jó partner vagyok-e? Mostanra lettem bátor ahhoz, hogy feltegyek magamnak olyan kérdéseket, mint hogy érdekel-e még ez a színházasdi, ad-e nekem annyit, hogy érdemes csinálni. Eggyel egészségesebb lett a hozzáállásom.

Számotokra mi lesz ebben az előadásban a legnagyobb kihívás?

DK: Nehéz kérdés, de pont tegnap gondolkoztam azon, hogyan tudnék a messzemenőkig természetesen jelen lenni ebben a térben. Szeretném, ha majd úgy éreznék a nézők, mintha nem is próbáltuk volna a darabot, minden csak most történik meg velünk.

MV: Csatlakozom ehhez. Mivel pici térről van szó, és vígjáték létére érzékeny témáról, fontos, hogy minél önazonosabban jelenjenek meg a figurák. És valóban, ehhez az kell, hogy valami olyan természetessége, könnyedsége legyen a játékunknak, hogy a néző olykor el is felejtse, hogy ez most nem Dobó Kata, hanem Sheila. Valamilyen eggyé olvadást kell megteremtenünk. Bízom benne, hogy sikerülni fog, mert tulajdonképpen minden adott hozzá.

Fejléckép: Dobó Kata és Marjai Virág (fotó/forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)