Nemrég büszkén posztolta közösségi oldalán a Bartók Színház, hogy spanyol drámafordításod jelent meg egy irodalmi folyóiratban. Felkaptam rá a fejem.
Tényleg? És pontosan miért?
Nem tudtam, hogy műfordító is vagy.
Nem nézted ki belőlem?
De, csak meglepődtem, mert akkor szembesültem ezzel.
Egyébként inkább csak próbálkozom. Érettségi után először az ELTE-re jártam, spanyol–olasz szakon végeztem. Mindkét nyelvet imádom, a mögöttük lévő világokat is, amelyekhez valamiképpen kapcsolódni szerettem volna.
Akkor miért váltottál a színészetre?
Elsősorban mindig is a színészet érdekelt, már gyerekkoromtól. Csak tizennyolc évesen valahogy az volt bennem, jó lenne világot látni, tapasztalni, más kultúrákban elmélyülni, mielőtt rálépnék a színházi pályára. Tisztában voltam vele, hogy ez a szakma egész embert kíván, és kevésbé leválasztható a személyes életünkről. Itt nem én osztom be az időmet,
itt a munka sosem ér véget, nem lehet hátra dőlni,
itt intenzíven dolgozik az ember önmagával. És ez az egyik legszebb benne, az, hogy a fejlődés sosem ér véget.
Jankovics Katalin (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Ennyire tudatos voltál már tizennyolc évesen is?
Abban igen, hogy úgy gondoltam: a színészet rendkívüli elkötelezettséget igényel, és ehhez erős, stabil önismeret szükséges, nekem pedig még érnem kell. Közben meg nagyon szerettem a nyelveket, főleg az adott kultúra irodalmát. Ha nem jött volna össze a színészet, az irodalmárvonalat követem. De hát az egyetem utolsó évében Erasmus-ösztöndíjjal kijutottam Málagára színészetet tanulni.
Előbb álltál spanyol színpadon, mint magyar pódiumon?
Nem. Egyetemi éveimben jártam a Sztalker Csoport sulijába, amelyet Vecsei H. Miklós vezetett. Meg az ELTE-nek volt egy spanyol nyelvű színjátszóköre, ott is szerepeltem, sőt rendeztem is. De az igaz: előbb jártam spanyol színész szakra, mint magyarra.
Jól bírtad?
Nagyon jól. Ott vált egyértelművé: ez az én utam. Beszippantott, magával ragadott, szenvedély lett a próbálkozásokból. A hobbiszintű kíváncsiságot felváltotta a bizonyosság, hogy a színház a jövőm, kötelességem is komolyan venni és nemcsak a színészettel foglalkozni, hanem drámákat is olvasni. És még valami: tudod, az idegen nyelvű játékban az volt a legizgalmasabb számomra, hogy
a szavak jelentése helyett előbb a hangzásuk, a zeneiségük kezdett működni.
Fontos tapasztalat volt, hiszen a színház maga a ritmus.
Jankovics Katalin az Ahogy tetszikben (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Marosvásárhelyre jelentkeztél aztán színművészetire. Nem vonzott a budapesti egyetem?
Bizonytalan volt akkor a helyzete, pont átszervezték, a politika rátelepedett. Én pedig nem tudtam elfogadni azt, ami történik. Ha a színház elveszíti a szabadságát, eltűnik belőle az őszinteség is.
Én olyan helyet kerestem, ahol önmagam lehetek,
nem kell lavírozni, óvatosnak lenni. Bár alapvetően diplomatikus vagyok, a véleményemet egy idő után nem tudom magamban tartani. Marosvásárhelyen felszabadultam. Sebestyén Aba volt az osztályfőnököm. Osztott az ottani képzés, külön is szimpatikus volt, hogy nem egy ötéves, osztatlan, „mindent vagy semmit” rendszer. Három év alapszak után akár irányt is lehet váltani, és másik mesterszakra felvételizni. Szeretem, hogy ennek az egyetemnek van egy „színházcsináló” attitűdje, átjárhatók a szakmai képzések, például akadtak hallgatók, akik koreográfia alapszakról jöttek színész mesterszakra. Én is ide kerülhettem az ELTE-s diplomámmal. Voltak persze óráink – mesterség, művészi beszéd, ének, mozgás –, de a fókusz az előadások létrehozására és a próbákra helyeződött. Mint egy színházban. Rendezőként Mohácsi Jánossal, Kocsis Pállal és Forgács Péterrel is dolgoztam. A két év alatt három bemutatónk volt. Amúgy párhuzamosan teatrológia szakot is végeztem, vagyis színháztudományit. Nagyon jó időszak volt, igénylem is ezt az interdiszciplinaritást. Kialakult egy esztétikai szemléletem, színházi látásmódom. Ha az ember az igényességre szocializálódik, a saját munkájával kapcsolatban is ezt az igényességet várja el magától. Ebből én sem engedek.
Mehettél volna erdélyi magyar társulathoz is játszani egyetem után?
Ez nem vetődött fel bennem.
Miért nem?
Magánéleti okból. Távkapcsolatban éltem, és ezt már nem akartam így folytatni. A családom is ide köt. Eleve úgy mentem ki, hogy tanulni fogok, de nem maradok.
Jankovics Katalin az Ahogy tetszikben (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Abszolút tudatosság ez is. De vajon mennyire engedi a tudatosságod, hogy az ösztönösséged is teret kapjon?
Ráéreztél. Szerintem ezzel van dolgom a színházban. Gyerekként az ösztönösség nyilván természetes volt, aztán az önkontroll kicsit betemette bennem. Most azon dolgozom, hogyan tud ez újra felszínre törni.
Néha az „agyasságommal” lefogom magam, meg kell tanulnom elengedni és az ösztöneimre hallgatni.
Tavaly végeztél kint, és hazajöttél. Mivel nem itthon jártál színművészetire, a gyakorlati évet sem itt töltötted, gondolom, nem igazán volt szakmai kapcsolatod magyarországi színházakhoz.
Jól gondolod. Úgyhogy a saját menedzserem lettem.
Telefonálgattál ide-oda, önéletrajzot küldtél igazgatóknak?
Szó szerint. A diplomázás évében, tavaly február környékén kezdtem e-maileket írni színházaknak. Mindenhova, ismeretlenül. Videós anyagok, fotók, önéletrajz – ezek beszéltek helyettem. És akkor egyszer csak Csadi Zoltán, a dunaújvárosi Bartók Színház művészeti vezetője felhívott, hogy szeretnének velem beszélgetni. Először kettesben ültünk le, aztán Őze Áron igazgatóval is. Nagyon hálás vagyok nekik. Előtte már az is megfordult a fejemben, hogy hazajövök, és nem kapok semmi lehetőséget. Ehhez képest éppen hogy visszaköltöztem, máris próbálni kezdtem a Csalódások című előadást Dunaújvárosban. Ez nagy áldás volt. Aztán jött sorban a többi – Most akkor, Tündér Lala, az Ahogy tetszik Rosalindája, Harisnyás Pippi –, jelenleg a Túl a Maszat-hegyen bemutatójára készülünk Naszlady Éva rendezésében. Noha nincs állandó társulata a Bartóknak, mégis főként ugyanazokkal a fantasztikus kollégákkal dolgozom, és mindegyikőjüktől tanulok. Ez egy sokszínű színház, nyitott gondolkodással és – ami talán a legfontosabb – emberséggel.
Jankovics Katalin és Hajnal János az Ahogy tetszikben (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
És mintha már egy állandó társulat is formálódna ott, nem?
De, így érzem én is. Összeteszem a két kezem, hogy rögtön befogadtak, és barátaim is lettek a kollégák között. Jó olyanokkal játszani, akiket szeretsz. Minden próbafolyamatot iszonyatosan várok, sosem vagyok egyedül, mindig tudok valakihez fordulni, tanácsot kérni, vagy megbeszélni, mi zajlik éppen bennem, hol akadtam el, mi az, amivel küszködök.
A Bartók Színház értő és érző közeg.
Nemcsak a színpadon, hanem a civil életünkben is támogatjuk egymást. Nagyon jó helyen vagyok itt.
Látott már téged az egyetem óta valamelyik előadásban egykori osztályfőnököd, Sebestyén Aba?
Nem, azóta nem találkoztunk. De nyilván kíváncsi lennék, mit szólna. Izgulnék is, persze.
Kicsit térjünk még vissza a drámafordításodra: a spanyol Antonio C. Guijosa Csak egy méter távolság című darabjából felolvasószínház lesz a Merlinben november 30-án az Örkény Színház művészeivel, Bíró Kriszta szervezésében.
Óriási megtiszteltetés. Igazából azért vágtam bele a fordításba, mert hiányzott, hogy szövegekkel is foglalkozzak. Közben a doktori iskolát is elkezdtem Marosvásárhelyen, az esztétika, a filozófia, a kutatás sem tűnt el az életemből.
Nem sok ez együtt?
Ezt a kérdést nem is merem feltenni magamnak. Összességében most azt érzem, eléggé zajlik az élet. A színészettel sosem hagynék fel, az teljesen kitölt. De mellette néha fordítani, publikálni – azt hiszem, ez nagyon vonzó élet lehetne számomra.
Fejléckép: Jankovics Katalin (fotó/forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
hírlevél
