Október végétől sűrű hónapok elé nézel, mert az Újszínházban két premier vár rád egymás után.

A nagyszínpadon december 12-én mutatjuk be A walesi lakoma című színművet. Kszel Attila írta és rendezte ezt a zenés játékot, amely Arany János A walesi bárdok című balladájának felhasználásával készült. A Lord Majort játszom benne. A premier után máris kezdjük próbálni Bencsik András Attila Ravennában című darabját. Az ősbemutatót Kiss József állítja színpadra.

Jelenleg nyolc futó előadásban játszol. Többféle műfajban nagyon különböző karaktereket formálsz meg, ami nyilván nagyon inspiráló, másrészt nem engedi, hogy szakmailag „elkényelmesedj”.

Valóban nem. Van köztük történelmi darab, mesejáték, dráma, zenés kabaré és több komédia. Utóbbiak közül különösen szeretem Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című darabját, ami tulajdonképpen egy abszurd lélektani játék. Öt férfi, igen jellegzetes karakterek, egymást fenyegetik egy stukkerrel egy ablak nélküli, zárt szobában. Ötük közül az tartja rettegésben a többit, akihez éppen kerül a fegyver. A karakterem, Cuki úr alvilági gengszter, jópofa figura. Az előadás komoly agytorna, mert a két felvonásban végig a színpadon vagyunk, egy percre sem lehet kiengedni. Főleg az első felvonásban nem, amelyet szinte én viszek végig, mert az én kezemben van a „stukker”. Nagyon szeretem játszani. A másik kedvencem Wass Albert darabja, az Elvásik a veres csillag. A történet egy apró székely faluban játszódik, és 1946 tavaszától, a bolsevista megszállástól egészen 1957-ig követi a főszereplő, a csavaros eszű székely góbé, Tánczos Csuda Mózes, Mózsi kihívásokkal teli életét. A faluba a kommunista párt egy orosz komisszárt küld: én alakítom a nagyhatalmú, ám nem túl okos Dombi-Dombolov elvtársat, aki Odesszából jött, de Moszkvában tanult magyarul. Mózsinak több hatalommal kell megküzdenie azért, hogy a családját biztonságban tudja, de közben valamirevaló székelyként igyekszik túljárni ellenségei eszén, és az orruknál fogva vezeti a társaságot. A második felvonásban új fordulat áll be: Dombit – aki addigra már „összeszokott” a falu népével, és Mózsival is megkedvelték egymást – elhelyezik, és a falunak új gazdát küldenek a román hatóságok Tarpoján, a fásult dobrudzsai táborparancsnok személyében. Az előadás egyszerre szórakoztató és szívszaggató, egymást váltják benne a vidám és megható pillanatok. Közel áll a szívemhez.

Jászai László és Jánosi Dávid az Elvásik a veres csillag című előadásban (Fotó/Forrás: Újszínház)

Eddigi pályád legfontosabb szakmai elismeréseként 2021-ben Jászai Mari-díjat kaptál, ami azért is lehetett különleges számodra, mert a dédnagynénédről, az egyik legnagyobb magyar színésznőről kapta a nevét. Édesapád, Jászai László szintén színművész volt, akitől te vetted át a stafétát. Ez a nem mindennapi családi örökség mennyiben határozta meg a pályaválasztásodat?

Mari néni a dédnagyapám nővére volt, neki nem volt gyermeke. A családi gyökereink Rábatamásiba vezetnek: a dédnagyapám ott dolgozott kántortanítóként, és a dédnagynéném rendszeresen oda járt nyaralni.

Édesapám Rábatamásiban nőtt fel, kötődött ahhoz a vidékhez. A nyolcvanas években vettünk egy parasztházat a faluban, amit csak a halála után adtunk el. Gyerekkoromban felhőtlen nyarakat töltöttem ott, és nagyon élveztem a népes családi összejöveteleket.

Olvastam, hogy máig féltve őrzöd dédnagynénéd néhány ereklyéjét. Pontosan miket?

Az Újszínház egykori kellékese, aki korábban a Nemzeti Színházban is dolgozott, pár éve az egyik bemutatóm után odajött hozzám, és átadott nekem egy dobozt, mondván, „ez nálad van a legjobb helyen”. A dobozban egy gyönyörű rézcsatos öv lapult, amit Mari néni annak idején a Medea című előadásban viselt. A kellékes kolléganő anno a Nemzeti kelléktárában bukkant rá, és egy színházi fotó alapján azonosította be. Emellett nagy becsben tartom azt a babérkoszorút is, amit dédnagynéném a pályafutása 50. évfordulójára kapott. Az évek során sokszor megkérdezték tőlem, nem nyomaszt-e a Jászai név, és nem gondoltam-e arra, hogy nevet változtassak. Őszintén szólva, eszembe sem jutott. Sőt! Ez a név arra kötelez, hogy méltó módon vigyem tovább ezt az örökséget. Egyébként is a kezdettől fogva működött a kontroll bennem: ha azt éreztem volna, hogy tehetségtelen vagy alkalmatlan vagyok a színészetre, nem erőltettem volna ezt a szakmát. De akkor sem a nevemet változtattam volna meg, hanem inkább pályát módosítottam volna, például erdésznek álltam volna.

Jászai László az Elvásik a veres csillag című előadásban (Fotó/Forrás: Újszínház)

Ehelyett színész lettél. Számodra egyértelmű volt, hogy édesapád nyomdokaiba lépsz?

Apám a pályája során jó néhány színházban játszott, szerte az országban, és engem kicsi koromtól kezdve vonzott ez a közeg. Amikor csak tehettem, utaztam hozzá Debrecenbe, Győrbe, Veszprémbe. Sok időt töltöttem a kulisszák mögött. Közben nyolcéves koromtól a Magyar Rádió Gyermekstúdiójának a gyerekszínészképzőjébe jártam. Az általános iskolában, majd a gimnáziumban is rendszeresen indultam szavalóversenyeken, amelyeket többnyire megnyertem.

A sors azonban közbeszólt, mert csak harmadszorra vettek fel. Az első két kudarc után nagyon elkeseredtem, mert akkor még nem gondoltam bele abba, hogy nyilván megvan az oka annak, miért így alakult. Annak idején Sinkovits Imre azt írta az emlékkönyvembe: „Ezzel a névvel indulni a pályán, mások mondják, előny, én vélem, hátrány”. És hogy miért idéztem most Imre bátyámat? Az első sikertelen felvételi után Gór Nagy Mária Színitanodájába jártam, aztán újra nekifutottam a főiskolának, de a harmadik rostán kiestem. Ezután az utam a Nemzeti Színház Stúdiójába vezetett, ahol olyan színészóriásokkal dolgoztam együtt, mint Lukács Margit, Tolnay Klári, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Agárdi Gábor, Raksányi Gellért, és még sorolhatnám. Annak idején minden alkalommal úgy léptem be a Nemzetibe, mint egy templomba. Ha éppen nem volt órám, ott álltam a takarásban, és néztem, ahogy próbálnak ezek a csodálatos „bölények”.

Néhány évvel később társulati tagként tértél vissza abba a Nemzeti Színházba, amelynek a dédnagynénéd évtizedekig vezető színésznője, „nagyasszonya” volt. Mi ez, ha nem sorsszerűség?!

1991-ben diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Horvai István és Kapás Dezső osztályában. Ezután Berényi Gábor, a Játékszín akkori igazgatója, aki szinte minden vizsgaelőadásunkat látta, „leszerződtette” az egész osztályt az egyébként befogadószínházként működő teátrumába. Pár hónappal később, a Karamazov testvérek premierjén Ablonczy László, a Nemzeti Színház akkori igazgatója szerződést ajánlott a társulatába. Otthon örömmel újságoltam szüleimnek a jó hírt, mire apám meghatódva gratulált: „Büszke vagyok rá, hogy neked megadatott az, ami nekem nem”. Úgyhogy a sors ismét összehozott Sinkovits Imrével, akit amolyan atyai jóbarátként szerettem és tiszteltem. Volt, amikor beült a takarásba, és nézte, ahogy próbálok. Aztán a szünetben behívott az öltözőjébe, és elmondta, mire figyeljek oda, hová helyezzem a hangsúlyt. Segített megfejteni a szerepet, ha azt látta, hogy bizonytalan vagyok, aztán a következő alkalommal elismerő mosollyal nyugtázta, hogy megfogadtam a tanácsait. Számomra ezek életre szóló élmények. A mai napig ezekből az emlékekből élek, és ezekből töltöm fel a lelkemet.

Jászai László a Komámasszony, hol a stukker? című előadásban (Fotó/Forrás: Újszínház)

Már jó ideje az Újszínház a második otthonod.

Ez is egy érdekes történet. 1990-ben, harmadéves főiskolásként már játszottam ebben az épületben, az akkori Arany János Gyermekszínházban. A kőszívű ember fiaiban be kellett ugrani Baradlay Richárd szerepére, ezért a rendező, Korcsmáros György kikért az osztályfőnökömtől, Horvai Istvántól. Tulajdonképpen itt indult a színészi pályám, aztán tizenkét évvel ezelőtt visszatértem ebbe a színházba. Jól érzem itt magam, a társulati lét biztonságot ad, és jó érzés ehhez a „családhoz” tartozni.

Soha nem kellett kilincselnem, sem szerepért könyörögnöm, mindig megtaláltak a lehetőségek. Nem volt olyan időszak az életemben, amikor kétségbeesve ültem volna otthon azon aggódva, hogy nincs munkám, és mi lesz így velem. Nincs okom panaszra.

Az előbb azt mondtad, ha nem színész lennél, akkor talán erdészként dolgoznál. Hogyhogy?

Gyerekkorom óta imádom a természetet. A nagyapám és apám is vadászott, és nemegyszer engem is magukkal vittek: a mai napig bennem van az a kép, amikor hárman ülünk a lesen. Nagyon szerettem a természetfilmeket, különösen Homoki-Nagy István csodálatos alkotásait, a Gyöngyvirágtól lombhullásig volt a kedvencem. Piliscsabán lakom, az erdő mellett, ami tökéletes helyszín a feltöltődésre. A szakmámból adódóan sok ember vesz körül, és általában nagy a nyüzsgés körülöttem, ezért munka után jó érzés magam mögött hagyni a zajos várost. Főleg egy főpróbahét után alig várom, hogy hazaérjek. Olyankor van, hogy egy negyedóráig csak álldogálok a friss levegőn, vagy kiülök a teraszra, és hallgatom, ahogy ciripel a tücsök. Mint az Isten hozta, őrnagy úr! című filmben, amikor a kertben körbe-körbe sétálva az őrnagy úr egyszer csak megszólal: „Ez a levegő, ez csönd! Itt egy neszt, egy pisszenést nem lehet hallani”. Majd Ágika hozzáteszi, „…mint a fekete bársony”. Nekem az jelenti a „fekete bársonyt”, amikor egy fárasztó nap után hazaérek, és a kertben körülölel a simogató, megnyugtató csend.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Jászai László (fotó/forrás: Újszínház)