- Egyre több és több színházi szemlét és fesztivált tartanak országszerte. A TITÁNium Színházi Szemle első alkalommal került megrendezésre idén a Jurányi Inkubátorházban. Miért van szükség szerinted egy ilyen szemlére?
- A TITÁNiumot az különbözteti meg a többi fesztiváltól, hogy ez egy tehetségkutató színházi szemle. A programból is látszik, hogy elsősorban a (remélhetőleg) hosszú-hosszú pályájuk elején álló fiatalok kerülnek a középpontba. Kritikusként azért tartom ezt fontosnak, mert ők azok, akik a pesti vagy a kaposvári egyetemet elvégezve, esetleg a diákszínjátszó múltjukból felnőve elkezdenek önállóan, mestereik nélkül színházat csinálni. Ők az utánpótlás. Kis túlzással: ha ők nem teszik a dolgukat, akkor a magyar színház néhány évtized múlva nem fog létezni. Egy ilyen szemlének pedig, mint a TITÁNium, ami négy nap alatt hét, fiatalok által létrehozott előadást kapcsol egybe, az az értelme, hogy koncentráltan megmutassa azt a tehetséget, ami megvan ebben a generációban.
- Mondhatjuk azt, hogy a szemle előadásai egységes képet adnak a mai fiatalok színházi gondolkodásáról?
- Nem gondolom egységesnek ezt a képet, hiszen itt nagyon különböző színházi nyelveket beszélő fiatal alkotók kerültek egymás mellé: van olyan, aki inkább a filmes nyelvben mozog otthonosan, van olyan, aki ragaszkodik ahhoz, hogy legyen a kezében egy irodalmi alap és abból indul ki, de látunk itt olyan előadást is, ahol történelmi dokumentumokkal, visszaemlékezésekkel dolgoztak. Nagyon nehéz köztük egységet feltételezni. Talán a koruk, a fiatalságuk, s ebből következően a bátorságuk, a radikalizmusuk az, ami egységbe foglalhatja őket. Fiatalokkal foglalkozni mindig izgalmas: egyetemi oktatóként és diákszínjátszó találkozók zsűritagjaként igyekszem követni, mi és miért érdekli őket. Egyrészt azért, mert ha minden jól megy, akkor a következő évtizedekben őket fogjuk látni a színházakban, másrészt azért, mert kíváncsi vagyok arra, hogy például egy klasszikus szövegben mit vesznek észre, mit látnak meg benne hirtelen, ami az elmúlt években-évtizedekben esetleg még senkinek nem tűnt fel.
- A szemléhez kapcsolódik egy pályázat is, melyre a 35 évnél fiatalabb színházi alkotók jelentkezhettek. A zsűri tagjai nem egy konkrét színház vezetői közül, hanem a színház elméleti és gyakorlati szakemberei közül kerültek ki.
- Nagyon izgalmas volt ez a "szereposztás". Amikor megkaptam a felkérést, nekem is feltűnt, hogy mennyire mások vagyunk, mennyire máshonnan jövünk és a színház más-más szelete érdekel minket. Azért is vállaltam el, mert érdekelt maga a döntéshozatal, hiszen, mondjuk, egy producer a művészi érték mellett azt is meglátja, hogy az előadást hány forintból lehet kihozni, egy színész pedig meg tudja ítélni, hogy mennyire lehet színészileg megvalósítani azt, amit némelyik nagy ívű koncepció felvázolt.
- Neked, mint kritikusnak milyen szempontok voltak a döntőek?
- Elsősorban az érdekelt, hogy az esetleg már ezerszer látott, hallott témák, drámák és sztorik közül mi az, ami valóban innovatív, fiatalos, friss, bátor, radikális. Ez nem előre eldöntött szempont volt, hanem útközben alakult ki: a rendezői koncepciókat olvasva ösztönösen arra kezdtem el figyelni, hogy mi az, ami által előrébb mehet a magyar színházi világ. A kurátori ülésen is többször elhangzott, hogy ezek a tervek milyen magyar vagy világszínházi előképekhez kapcsolhatóak, vagy épp nem kapcsolhatóak, hogy melyek azok, amik esetleg meg akarnak valami olyat mutatni a magyar színháznak, ami nem jellemző rá. Én tehát kifejezetten a radikális, innovatív terveket kezdtem el kutatni. Az eredmény ismeretében azt lehet mondani, hogy a biztosra menő, ám kommerszbe hajló tervek pattantak le rólunk, melyek között hiába voltak tisztességesen megírt, átgondolt elképzelések, ha egyszer hiányoltuk belőlük a bátorságot.
- A pályázók szinte ugyanazon korosztály képviselői, voltak gyakran felmerülő kérdések, témák a terveik között?
- Nem állítanám, hogy sok egymásra hasonlító téma lett volna, s ettől a pályázatolvasási dömpingben külön boldog a kurátor. Nagyon örültem, hogy sokan kortárs magyar és külföldi szöveget akartak elővenni. Különösen izgalmasak voltak azok a projektek, amelyek a színházat eseményként, egyszeri és megismételhetetlen történésként fogják fel, vagy azok, amelyek más társművészetek nyelvét próbálják átemelni a színházba, illetve a múltfeldolgozást középpontba állító vállalások. Ugyanakkor nehéz volt a feladatunk olyan szempontból, hogy bár jó fantáziával megáldott emberek vagyunk, csupán 3-5 gépelt oldalból, esetleg néhány mellékelt képből kellett megpróbálnunk kitalálni, hogy ezekből a tervekből mi sülhet ki. Annyit mindenesetre elmondhatok, hogy bízhatunk azokban, akikre a választás esett.
- Lesz-e, szerinted legyen-e a TITÁNium Színházi Szemlének folytatása?
- Manapság, amikor tehetséges rendezők, színészek, dramaturgok, tervezők munka és megélhetés nélkül kószálnak az utcákon, szerintem nincs annál jobb dolog, ha egy komoly előadásterv megvalósulása lehetővé válik a főváros négy, színházilag igen frekventált helyszínén (Átrium Film-Színház, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, Thália Színház, TRAFÓ Kortárs Művészetek Háza - szerk.). Sokkal több hasonló kezdeményezésnek kellene lennie, amely a fiatalokat juttatná lehetőséghez. Ha a legrosszabb forgatókönyv következik be, hogy jövőre nem lesz ilyen szemle - amit én nagyon sajnálnék -, akkor is van valamiféle folytatás, hiszen a kiválasztott előadások bizonyos ideig tovább élnek, láthatóak lesznek, a bennük szereplőkön, közreműködőkön pedig megakadhat más rendezők szeme, ami újabb munkákhoz juttathatja a tehetségeket. A közönségnek pedig azt üzenem, hogy tessék jönni, hogy ne maradjunk le semmiről.
A TITÁNium Színházi Szemléhez kapcsolódó pályázat eredményhirdetését 2013. május 29-én 20 óra 30 perces kezdettel tartják a Jurányi Inkubátorházban.
hírlevél
