„Mertünk nagyot álmodni” – ezzel a felütéssel harangozta be a budaörsi teátrum a SITFY-t, azaz a Sharm El-Sheikh Nemzetközi Színházi Fesztivált. Az ötnapos eseményen izgalmas, a mindennapjainkat és a világot egyaránt érintő témákat feldolgozó duo- és monodrámákat láthatott a közönség, köztük a Sissy Papathanassiou rendezte Philoctetest is. A zsúfolt látványvilágban megszülető előadás (díszlet- és jelmeztervező: Yorgos Lintzeris) összegyúrja a trójai mítosz száműzött hősének történetét a görög kortárs költő, Yannis Ritsos azonos című versével.
A harmincperces monodráma Enke Fezollari játékában egy intenzív, magas hőfokon égő kifakadássá válik.
A lágy sanzon dallamára jól öltözött férfi lép be, megterít magának a fehér abroszos asztalnál és enni készül, ám leszakad az ég, ő fedezékbe húzódik, és innentől kezdődik a szuggesztió maxra csavarása. Fezollari a bűzös sebe miatt egy szigetre száműzött mitológiai figura személyében szenvedélyesen kiáltja arcunkba gondolatait a háború feleslegességéről, a férfi mivolt elmagányosodásáról és úgy általában a világban való létezés ambivalens érzéseiről.
Nehezen tudom követni az amúgy sem egyszerű, költői szöveg fordítását, így átadom magam az Albániában született színész számomra nem annyira íves, de kétségkívül erőteljes színpadi jelenléttel bíró játékának, no meg annak a rengeteg kelléknek, amik elárasztják a kicsi színpadot. Danis Koumartzis zenei matériája a néma jelenetek során csendül fel, ellensúlyozva a tömény szöveget és a túlzsúfolt színpadot.
Olybá tűnik, hogy a robosztus kinézetű férfi igyekszik lekötni a testét, hogy ne bolonduljon bele mindabba, amit állapotáról az eszével felfog és kimond. Katonai ruhában filozofál, földet adagol egyik talicskából a másik vödörbe, levelet szór, leül, feláll, hellyel kínálja magát, hogy aztán megint felpattanjon a székről, tejet önt az abroszra, majd magára.
Minden jel a színpadon egyben egy metafora is a tehetetlenségre, a tettrekészség hiábavalóságára, a föld szeretetére és a területért folytatott küzdelemre.
A színész heves monológja a száműzettetés és az önkéntes száműzetés közti feszült dilemmára is utal,
amit talán a tej mint sebre gyógyír, mint tápláló ital tudna enyhíteni. De nem tud, mert végül a kifakadás után hiába ül le újra az asztalhoz pihegve Fezollari, a test e nyugvó pillanatában és a száj elnémulásában rászakad mindaz, amiről eddig beszélt és amit próbált elnyomni a sok-sok kellékkel és nyughatatlansággal: hogy tulajdonképpen elszigetelten van ő itt, és senki sem hallja, senki sem látja őt. A színpadi fények a sötétben ülő nézőkkel pedig még inkább felerősítik ezt a konklúziót. Fezollari az asztalra borul, és sírva fakad, miközben a kezdő jelenetben ismert szeretetről és a kapcsolódni vágyásról szóló sanzon újra felcsendül.
És bár biztosan sokkal több mindent értettem volna Papathanassiou rendezői koncepciójából, ha jobban ismerem a görög kortárs színházat vagy sokkal többet ismerek a jelen görög társadalom közhangulatából, annyi azonban bizonyos, hogy a Philoctetes egyike a posztdramatikus színház legékesebb példáinak.
Bizonyítva, hogy a színházban mindannyian egy nyelvet beszélhetünk.
Bizonyítja ezt az is, hogy a fesztivál nemzetközi közönsége – ha fülem nem csalt, a görög színházi szakma mellett spanyolok is képviseltették magukat – állva és hurrázva tapsolt a megilletődötten mosolygó színésznek. A program zöme az Ifjúsági Házban zajlott, így a Philoctetes után is ki angolul, ki magyarul, ki mutogatva fejezte ki magát és ment át a Latinovits Színház főépületének kertjébe, hogy megbeszéljék az aznap láttottakat. S bár én ebben nem tudtam az előadás után részt venni, azt azért érzékeltem, hogy a SITFY a philoctetesi magány és kívülállóság gondolatát száműzte az egy hét során, és azon volt minden módon, hogy a kapcsolódás, az egyennyelv, az összekötés és az országokon átívelő színházi híd kapja igazán a főszerepet.
Fejléckép: A Philoctetes c. előadás a budaörsi SITFY-n (fotó / forrás: Ahmed Frahat / SITFY)



hírlevél












