- Egy tragikus esemény szakította félbe a próbaidőszakot: elhunyt az előadást rendező és a férfi szerepet alakító Balikó Tamás. Anikó, először nemet mondtál a folytatásra. Miért döntöttél végül a bemutatás mellett?
Für Anikó: A színház, mint gépezet miatt, amelynek megvannak a maga törvényei. A játék alatt a nézőt - megjegyzem joggal - nem érdekli az, hogy a színésznek milyen a vérnyomása, fáj-e a feje vagy meghalt-e a valakije. Az előadásnak mennie kell, ő megvette a jegyét, hogy megkapja az élményt. Abban a pillanatban, hogy a színész egyéni igazsága valamiféle konfrontációba kerül a színházzal, akkor az már nem igazság. Erre egy példa, hogy amikor egy ihletett színházi pillanatban valakinek megszólal a mobiltelefonja, teljesen szétrobbantva az élményt bennünk és a többi nézőben, akkor egyrészt igazam van, ha fogom magam, sarkon fordulok és azt mondom, kikérem magamnak, másrészt viszont amint ezt megtenném, már nem lenne igazam. Furcsa paradoxon. Ezt ugyanis mi nem tehetjük meg. Ugyanez volt igaz erre a helyzetre is: én, mint magánember, hiába gondoltam azt, hogy ez így folytathatatlan, a színház ezt is felülírta. Számtalan példa van erre: Tolnai Klári halálakor Kállai Ilona vette át a szerepét A nagymamában, Bubik István halálakor Gáspár Sándor ugrott be és még sorolhatnám. Nekem is játszanom kellett azon a napon, amikor a nagyanyám meghalt. Végül az nyugtatta meg valamelyest a lelkem ebben a döntésemben, hogy feltettem magamnak a kérdést, mit akarnék én, fordított esetben? Bizonyára hadonásznék valahonnan, és azt próbálnám közvetíteni, hogy „Nyomás, gyerekek, előre!" Ezt csak így lehet.
- Ferenc, te egy félkész előadásba kerültél bele. Hogyan emlékszel vissza a munkára?
Lengyel Ferenc: Sokkal nehezebb volt, mint bármilyen eddigi beugrásom, mivel egyrészt őrületesen nagy szövegmennyiségről van szó, másrészt nagyon kevés idő volt rá, mindössze tíz nap. A többiek már javában próbáltak és készültek felvételek is. Javasolták, hogy nézzem meg ezeket, de én nem mentem bele, mivel nem akartam, hogy ez befolyásoljon, muszáj volt, hogy az én habitusomra, az én színészetemre építsem rá a karaktert. Elkezdtünk próbálni, és a kettőnk munkájából állt össze a végső forma.
- Anikó, érezhetően másként szólaltak meg a már elpróbált jelenetek Ferenccel?
FA: Teljesen, hiszen másként hatunk egymásra és mások a reakcióink is. Az, hogy a darab görbéje milyen amplitúdón mozog, és hogy merrefelé mozdul el egy-egy jelenet, két embernek az egymásra gyakorolt hatásából fakad. És mivel az életnek ezen a területén sem érvényes a "volna", ezért nem is tudom, milyen lenne Tamással eljátszani ugyanezt, de bizonyára teljesen más.
- Tizennégy jelenetből áll az előadás, színészként mekkora kihívás állandóan új helyzetekbe csöppenni bele?
LF: Színészt próbáló feladat, de szerencsére nagyon sok fogódzót ad a színdarab. Pontosan körvonalazva van benne, hogy milyenek a karakterek, mi történik velük, milyen változások mennek végbe a személyiségükben és hogyan viszonyulnak egymáshoz. Emellett ravaszul is írták meg, mert tele van fordulatokkal, amelyektől néha ki is billennek a karakterek, nekünk viszont mindvégig hitelesnek kell maradnunk, hogy még nagyobb legyen a hatás. És persze mi is folyton kalandozunk, kipróbálunk egy újabb tónust vagy kapunk egy hangot a partnertől, amely új irányba vihet el.
- A Rózsavölgyi Szalon intim tere mit ad hozzá az élményhez?
FA: Szeretem ezt a fajta közelséget, amikor elég csak létezni. Nincsenek konzervek, csak egy gondolati ív, amely mellett elég odafigyelni a partnerre, hogy megtörténjen valami. Nem szorul teátrális aláhúzásokra, mindig a pillanat szüli meg, hogy milyen lesz a végeredmény.
LF: Sosem szabad színészkedni. Sokkal fontosabb a hitelesség és az őszinteség, és ez a tér ezt még inkább kihozza. Mint amikor Andrzej Wajda kiviszi a színészeit próbálni egy nyírfaligetbe, mert azt mondja, a természetben a színész nem tud hazudni. Ilyen közelségben se lehet hazudni. De közben én mindig félek attól, hogy amikor belenézek valakinek a szemébe, akkor onnan nem bátorítás, hanem érdektelenség tükröződik vissza, ilyenkor ugyanis hosszú ideig nem találok magamra.
- A történetben szereplő pár tizenöt év után dönt úgy, hogy különválnak, ám ez nem jelenti azt, hogy idegenekké válnának egymás számára. Ütőképes páros ők ketten?
LF: A végére azzá válnak. Az elején ez nincs így, ezért is mennek szét. Még egy komoly vád is elhangzik, amikor a férfi a saját szüleit hozza fel példaként, hogy ha már nem szeretnék egymást, akkor elváltak volna. Pedig nálunk sincs arról szó, hogy ne szeretnék egymást, ez kiderül a későbbi jelenetekből. Nem működött a kapcsolatuk, de közeledni kezdenek és barátokká válnak.
FA: Tíz év telik el, és a közben szerzett tapasztalatok mindkettejüket formálják. Az a legigazságtalanabb az életben, hogy nincs legalább még egy verziója. Egy piszkozat, amely után jönne a "tiszkozat". De ez nem így van, és sokszor azért is kell nagyon figyelni, mert sok mindenre csak utólag, lépcsőházi emberek módjára jövünk rá. Ez a két ember azt gondolja, hogy nem jó együtt, de később mindketten rájönnek, hogy az életüknek van egy olyan szegmense, amely csak arra a másikra tartozik, akit senki más nem helyettesíthet.
LF: Az embernek néha nagy kerülőt kell tennie ahhoz, hogy aztán a lehető legrövidebb úton jusson el a célhoz.
- Említetted, hogy mennyire fontos, hogy megváltoznak. Hogyan tudtátok ezt a személyiségfejlődét megmutatni egy-egy jeleneten keresztül?
FA: Adja magát a darab. Tökéletesen felrakta nekünk a kottát a szerző, amit már csak jól el kell játszanunk. Bernard Slade igazi virtuóz, aki jó ismerője az emberi kapcsolatoknak.
LF: Időnként persze kell adni egy erősebb hangsúlyt annak, hogy hova jutnak el. Habitusban és lendületben is fel kell venni ezt a változást. Éppen azért, mert annyi minden rakódik rájuk az évek alatt, más emberek lesznek. A szerző törekedett rá, hogy minél több olyan élmény érje őket, amelyeket nem lehet megúszni. Se a szülők elvesztését, se azt, hogy az egyik gyerekük fényevő szektába kerül, vagy hogy a másik tizenkét műtétes bőrátültetésen esik át.
FA: De nem ők változnak, hanem a felismeréseik lesznek mások magukkal kapcsolatban. Ők emberként olyanok, amilyenek, csak az önértékelésük és a másik személy értékelése változik meg, ahogy bölcsebbek lesznek és egyre nagyobb rálátásuk lesz a dolgokra, az életükre.
- A három gyerek a történet előrehaladtával egyre fontosabb szerepet kap, ők kötik össze kettejüket, és ezzel a kívülről érkezők nem is igazán tudnak versenyre kelni.
FA: A jelenetek többségében alig esik szó róluk, mégis, az író mesterien adagolja azt az egy-két félmondatot, amelyből pontosan érzékeltetjük, hogy a gyerekek - akik nem jelennek meg az előadásban -, milyen stádiumban vannak éppen. Ebben kulcsfigura a legkisebb lány, aki csak tízéves, amikor elválnak, és már akkor ő a legérzékenyebb, a problémás, aki elszökdösik, aztán belép egy a szektába, de végül a többiekhez hasonlóan ő is megtalálja a maga útját. A gyerekeket nem lehet becsapni, hiába mosolyognak a szülők egymásra, pontosan tudják, ha emögött az húzódik, hogy nem tartoznak már egymáshoz.
LF: Fontos pillanat, amikor a férj szembesül azzal, hogy pocsék apa volt. És ezt nem csak úgy felszínesen gondolja, hanem mérlegeli, hogy ha több figyelmet fordított volna a szeretteire és nem a munkával töltötte volna minden idejét, akkor nem esett volna szét a családja. Közben persze a gyerekek maguk is változnak, felnőnek, és a néző szinte várja, hogy találkozhasson velük.
FA: Majd az utolsó előadásra elhívjuk őket. (Nevet.)
- Mintha az előadás megadná azt a piszkozat-lehetőséget, amit Anikó említett. Kiknek a számára lehet tanulságos?
FA: Balikó Tamást idézném, aki nagyon frappánsan azt mondta, hogy mindenkinek ajánlja a darabot, aki élt, él és élni fog párkapcsolatban. Ez örökérvényű téma, úgy is mondhatnám, lerághatatlan csont.
LF: Elhangzik egy olyan mondat az előadásban, hogy „Hibás volt az elméletem, mert korábban azt gondoltam, hogy az a legkiválóbb, aki mindenben kitűnő, de most már tudom, hogy az, aki a legemberibb." Hajlamosak vagyunk megfeledkezni az olyan egyszerű dolgokról, mint leülni együtt ebédelni, szeretni egymást, önzetlennek lenni, odafigyelni a másikra. Ez a tizennégy jelenet, mint egy-egy tantörténet lép működésbe, mindig van bennük egy morzsa, amire oda kell figyelni, ezért aztán bárkinek bátran ajánlható.
hírlevél
