Dramaturgiailag nagyjából olyan ez a Pokoli vígjáték - bár azt gondolom, a magyar címben a "komédia" stilisztikailag jobban hangzana -, mint a jukebox musicalek: egy pastiche, amelyben egy adott előadó vagy korszak dalait kvázi-kontextuálisan ágyazzák be a történetbe. Bár a filmek, a Rock Around the Clock (1956), az A Hard Day's Night (1964) - és persze a többi Beatles-mozi - vagy a Blues Brothers (1980) jóval megelőzte a műfaj színpadi térhódítását, a kilencvenes évektől szinte biztos kasszasikerként számíthatnak rájuk a producerek, elég csak - a teljesség igénye nélkül - a Buddy (1989), a Boogie Nights (1997), a Mamma Mia! (1999, filmen 2008), a We Will Rock You (2002), a Thriller - Live (2006), a Fela! (2009), az American Idiot (2010) címeit említenünk, legújabb kori megvalósulásként pedig a Glee (magyarul: Sztárok leszünk) tévésorozatra gondolnunk. Ezekkel szemben azonban a rendező, Michael Sturminger koncepciója szerinti darabban nem a zene adja a kohézió erejét - bár a sorozatgyilkos vallomását Gluck-, Boccherini-, Vivaldi-, Mozart-, Beethoven-, Haydn-, Weber-művek szakítják meg -, hanem Jack Unterweger élete.

Az amerikai katona apától és osztrák anyától született sorozatgyilkost 1976-ban ítéltek el egy 18 éves lány kegyetlen meggyilkolásáért. A börtönben írni kezdett, ráadásul olyan sikerrel, hogy az irodalmi körök is számontartották. 1984-ben Purgatórium - út a börtönbe címmel jelent meg az önéletrajza - ebből később filmet is készítettek -, hat évvel később pedig kegyelemmel szabadult. Unterweger kegyelmi kérvényét még a Nobel-díjas drámaíró, Elfriede Jelinek is aláírta. Ekkor már celebnek számított: újságíró lett, gyakori vendége különböző talk show-knak, felolvasóestekre hívták. És azokban a városokban, ahol felbukkant, Bécstől Prágán keresztül Los Angelesig, halott prostituáltak ügyében kezdett nyomozni a rendőrség. Megfigyelték, de évekig nem sikerült elkapni őt, míg végül az FBI segítségével letartóztatták, és 1994-ben mintegy tucatnyi gyilkosságért ítélték el. Feltehetőleg Unterweger tudta, hogy itt a vége, kiszabadulni már nem fog - a kegyelem lehetősége visszaesőként már nem vonatkozott rá -, ezért cellájában felakasztotta magát. Inkább maradt gyilkos, mint senki, hiszen őt a gyilkosságok tették valakivé.

Biztosan volt a szörnyeteg Unterwegernek vonzereje, ha ilyen erővel hatott. Ebből az előadásból azonban nemcsak az nem érzékelhető, mi volt az ő sármja, a karizmája, hanem az sem, milyen motivációi voltak, miért gyilkolt, milyen érzései voltak, miért és hogyan vezette meg a médiát, ki volt ez az ember. John Malkovichot nem Jack Unterweger bőrében látjuk, nem bújik bele a figurába, nem a karaktert éli át - mert nincs igazán kapaszkodó -, hanem John Malkovichként, aki elővezet egy szöveget, a rendezői utasítás szerinti módon teker melltartót két szoprán partnernője nyakára, jár-kel a támadásra mindig kész tigrisek lomha eleganciájával. És közben felrémlik Valmont vikomt meg - nem kevés malíciával - a Con Air gonosza, Cyrus "The Virus" Grissom.

Nem is lehet véletlen, hogy Michael Sturminger kifejezetten rá, neki írta a Pokoli vígjátékot, Malkovich pedig ügyesen elsajátította a Los Angeles-i angolul beszélő osztrák akcentusát. (A szövegben persze nem ússzuk meg Schwartzenegger kaliforniai kormányzó savazását.) Ahogyan elővezeti a halála után visszatérő, könyvét eladni akaró, dedikálásra érkező pszichopata sorozatgyilkos történetét, ezt a melodrámai klisékkel teletűzdelt nagymonológot, nem más, mint technikai bravúr.

És szögezzük le, ez az előadás összes magyar referenciája is, érintsék bármennyire mélyen a honfiak és honleányok szívét. Megtapsoljuk a zenekar magyar tagjait. Malkovich az Új Színházat említi, ahol nem olvashat fel, mert túl dekadens - és innentől csak fokozza -, ráadásul ördögtől való, sőt idegen, mi több, osztrák. (Nagy taps a nézőtérről.) Utal a Vígszínház előző esti bemutatójára - a színészekkel találkozott volna, de a premier miatt túl részeg a társulat -, erre ismét nagyot nevet a nézőtér, különösen Eszenyi Enikő -, de John Malkovich minden megnyilatkozása szigorúan karakterben, tehát Jack Unterwegerként történik. Mindenesetre sokkal jobban járunk, mint ha magyar mondatokkal vagy dalokkal próbálkozna.

A szöveget megszakító zeneszámok hősei sebezhető és sebzett nők. Sturminger az áriákkal talán azt (sznob) magaskultúrát kívánja felmutatni, ahová Unterweger végül is bekerült, mindenesetre e művek heroinái kívánják kísérni, illusztrálni és ellenpontozni a férfi életében szerepet kapó asszonyokat. Ahogyan ezeket a koncertáriákat a két szoprán kontextuson kívüli helyzetgyakorlatként el is játssza, finoman szólva is kevéssé integráns dramaturgiailag, ráadásul egyre hosszabbá válnak az egyre kevésbé staffázzsal és drámaisággal bíró szöveggel szemben. S ezen, pontosan úgy, ahogyan a Jack Unterweger Wikipedia-szócikk igazságtartalmán, nyugodtan lehetne csiszolni. Így aztán énekeljen bármilyen remekül Kirsten Blaise és Marie Arnet, játsszon bármilyen jó színvonalon a Martin Haselböck dirigálta Wiener Akademie együttese, az az érzésünk, hogy a one man show-nak tökéletes metaforája a színpadi kellék önéletrajz: a kétkupacnyi kötet egyike sem igazi, a borítók mögött üres fehér lapok vannak. Igaz, ennek leleplezést belerendezték az előadásba.