- Harminc éves a Karinthy Színház, az idei a harmincegyedik évad. Mára a környéken élők számára mit jelent ez a hely, mennyire tekintik magukénak?

- 1988 óta vagyunk ezen a helyünkön, előtte vándorszínházként működtünk. Négy évet még a Rákóczi tér mellett is dolgoztunk, de hála Istennek visszajöttünk Budára. Én tősgyökeres budai vagyok, itt akartam színházat csinálni, ahol előttünk kétszáz évig nem volt folyamatosan színház. Merem remélni, hogy túl azon, hogy a környék és a kerület, Újbuda nagyon szeret minket, most már a teljes budapesti színházi életnek is színfoltja vagyunk, tehát nemcsak innen, hanem mindenhonnan járnak hozzánk.

- Igen, Hököm Színházként indultunk és most bizonyos értelemben visszatértünk oda is, hiszen ahol ülünk, ez lesz idéntől a Hököm Stúdió. A nagyszínház mellett lesz itt egy stúdióhelyünk, ami próbaterem is, és ahol kisebb előadásokat tarthatunk - idén novemberben például három bemutatóval is készülünk.

- Milyen lehetőségeket kínál az új tér? Kísérletezőbb előadásokat terveznek ide?

- Inkább intimebb dolgokat, mint például a Shirley Valentine című monodrámát, amit a megszűnt Budapesti Kamarából vettem át, mert nagyon fontos és jó előadásnak tartom, és amelyet Vándor Éva remekül ad elő. Aztán lesz Petőfi Sándor Az apostol című elbeszélő költeményéből egy monodráma Borbély Sándor előadásában, Blazsovszky Ákos zenei kíséretével és végül egy nagyon izgalmas, elsősorban Tóth Árpád szövegeire épülő orfeum, amelyet Bicskey Lukács és felesége, Pethő Kincső adnak elő, Stubnya Bélával kiegészülve. De természetesen nyitott vagyok mindenfélére, ahogy a nagyszínházban is időnként megpróbálunk "kísérletibb" előadásokat tartani, de csak mértékkel, amennyit a couleur local megenged.

- Magánszínházról beszélünk, itt mennyire fér bele a kockáztatás? Neki mernek menni bizonyos kihívásoknak, amik nem feltétlenül garantálják a biztos sikert?

- Már maga a létezésünk is örökös kísérlet. Mindig is borotvaélen táncoltunk, amit én igencsak megszoktam már, nagyon gyakorlott és edzett vagyok benne, ugyanakkor természetesen minden évad újabb kihívás is egyben. Úgy kell mernem választani - nem megijedve, nem meghátrálva persze akár a kihívások elől sem -, hogy választásom a bukás lehetőségét is magában foglalja. A lényeg az, hogy ilyenkor nem az állam vagy az önkormányzat, hanem a saját zsebem bánja. De ez a kapitalizmus, és szerintem a színházi struktúraváltásnak is ez az egyetlen járható iránya. Egyre több ilyen vállalkozás lesz, mert az állam egyre kevesebbet fog tudni eltartani a színházak közül. Ez túl azon, hogy fájdalmas, tulajdonképpen teljesen természetes folyamat, hiszen a háború előtt a Nemzetin és az Operán kívül csak magánszínházak voltak. Efelé fogunk lassan visszatérni.

- Most például a Játékszínről hallani, hogy magánkézbe kerül. Ön ott volt a színház megszületésénél, hogyan fogadja az új fejleményeket? Tanácsolna valamit az új tulajdonosoknak?

- Épp a most próbált darab, az Egyenlőség főszerepét játssza itt nálam Németh Kristóf (a Játékszín egyik új tulajdonosa - a szerk.). Ugyanazt tanácsolhatom neki is, amit magamnak tanácsolnék bizonyos helyzetekben, hogy csak addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér. Még nem tudom pontosan a konstrukcióját ennek az átvételnek, különféle híreket hallani, de az biztos, hogy állami támogatás nélkül kell működniük, tehát kizárólag magukra hagyatkozhatnak. Egyelőre bizonyítaniuk kell. Én azt mondtam Kristófnak, hogy gratulálok neki, de valójában majd a harmincadik évad után fogok tudni gratulálni.

- Eszébe jut az embernek, hogy ennyire megváltozott körülmények között nagyon más lehet ma felépíteni egy színházat, vagy elindulni ezen a pályán színészként, rendezőként. Ön vidéken kezdte a pályáját, ahol a Karinthy név önmagában nem volt elegendő, keményen meg kellett küzdenie a sikerért. Ma hogyan látja egy friss diplomás lehetőségeit?

- Elég sok bajom volt az indulással. Nem elsősorban a nevem miatt, bár az is belejátszott, hogy nyilván nagyon magasra volt téve a léc, és keményen bírálták a legkisebb sikertelenséget is. Nekem hosszútávra kellett berendezkednem, nem robbantam be olyan hirtelen, mint egyes osztálytársaim, akik közül viszont most már némelyikük sokkal nehezebben éli meg a változásokat. Nekem ez a sors adatott, a saját utamra kellett rátalálnom és a saját helyemet megteremtenem. A Karinthy Színház szerintem most van ott, ahol lennie kell. Mára elég népszerű, elfogadott, és én is olyan dolgokat csinálhatok, amiket szeretnék. Ami viszont a színészképzést illeti, úgy látom, ma egy színésznek sokkal nehezebb  elindulnia, mint a mi időnkben volt. Nálunk annyi ember végzett, amennyit fel tudott szívni a pálya, nem képezték úgy rendezők tömkelegét sem, ahogyan azt ma teszik. Pedig mi egy nagy rendező osztály voltunk, bizonyos értelemben talán az utolsó sikeres osztály, ezért közülünk majdnem mindenki megtalálta a helyét, és a színészeknél is annyian végeztek, ahány embert a szakma még el tudott viselni. Ma ez egyáltalán nem így van, nincs tervezés, ontják a képzett színészeket, köztük persze nagy tehetségeket is, de egyáltalán nem biztos, hogy el is tudnak helyezkedni, mert légüres térben kezdik a pályájukat. Elég siralmas a helyzet ilyen szempontból, ráadásul a már befutott színészeknek is újra kell gombolkozniuk és megtalálniuk azokat a fellépési lehetőségeket, amik korábban adottak voltak.

- Azt szoktam mondani, saját főiskolám van, hiszen itt működik velünk szemben ez a nagyszerű drámatagozatos iskola, ahol színészképzés is folyik, és ezek a gyerekek nálunk végzik a stúdiógyakorlatukat. Ők azonban nem elsősorban színészek akarnak lenni, hanem színházi emberek. Színészi vizsgát is tesznek, és emellett részt vesznek a mi beavató előadásainkban és statisztálnak a nagyobb létszámú darabokban, tehát szert tehetnek némi gyakorlatra, de közülük végül csak egy-kettő marad a pályán.

- Beszéljünk a működésről. Az új előadó-művészeti törvény révén a kiemelt kategóriába került a színház. Hogyan értékeli a kapott besorolást és minek tudja be?

- Pozitívan értékelem, és úgy gondolom, megérdemeltük. Három évtizedig gyakorlatilag semmi támogatásból, illetve kisebb pályázati lehetőségekből, de teljesen önfenntartó módon, saját anyagi felelősséget vállalva csináltam a színházat. Úgy gondolom, a munkánk most érett be arra, hogy támogatandó legyen. Csinálja bárki utánam, és hogyha harminc évig becsülettel, tisztességgel dolgozott, akkor majd kapjon ő is valami támogatást. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mostantól felelőtlenül ugrálhatunk. Minimális lesz az állami hozzájárulás, de mégis valami kicsiny biztonságot, egy köldökzsinórt jelent, ami jól jön, ha nagyon nagy baj van. Továbbra is elsősorban a bevétel és a saját forrásom fogja a színház működését biztosítani.

- Akkor ez elsősorban egy biztonsági övet jelent, vagy azért különböző lehetőségek előtt is megnyitja az utat? Egyáltalán lennének olyan tervek, amik pénz hiányában nem tudnak megvalósulni? Gondolok itt akár egy állandó társulatra.

- Állandó társulatot soha nem akartam, mert az olyan terheket róna rám egész évben az összes járulékokkal, adóval, egészségügyi hozzájárulásokkal, amit nem bírnék el, mert azt csak egy nagyon nagy állami támogatású színház teheti meg. Viszont úgy érzem, hogy itt a folyamatosan működő száz-százhúsz színész mégiscsak egy masszív magot képez, akik rendszeresen visszatérnek és folyamatosan játszanak, tehát mégis azt mondhatom, hogy saját társulatom van. Ami pedig a kiemelt kategóriát illeti, hasonlatként a sokat hangoztatott IMF hitelt említhetném, vagyis ha olyan helyzetet hoz az élet, hogy semmi más jövedelem nincs, akkor ez fog tudni segíteni az országnak is. Máskülönben a színház működtetésére és új produkciók létrehozására akarom felhasználni, ahogy azt tulajdonképpen eddig is tettem, csak nem egy ilyen biztos állami támogatásból.

- Kötelezettségeket is jelent a színháznak az új támogatás?

- Minden támogatás jár némi kötelezettséggel. Ezt a színház működtetésére ajánlotta fel az állam, tehát másra nem költhető, és ez így is van rendjén. A színház művészi arculatát, produkcióinak létrehozását, esetleg a társulat fejlesztését segítheti elő. A mi esetünkben ez mindig új darabokat jelent, amiből idén öt is lesz, és ez nagy öröm.

- Éppen tegnap délután volt egy előadás, és szétverték a házat. Pótszékeket kellett berakni, és az előadás végén egyszerűen nem akarták hazaengedni a színészeket. Lorán Lenke játszik benne, aki egy csoda, és nemcsak azért, mert nyolcvanhat évesen is olyan eleven, mintha húszéves lenne, hanem mert ha belép a színpadra, akkor egy külön világot hoz be, úgyhogy rendkívül nagy örömömre szolgál, hogy fellép nálunk. De ugyanígy megemlíthetném Bajor Imrét, akinek frenetikus az alakítása, és úgy gondolom, a tévés megjelenéseihez képest igazi jellemszínészt látunk, aki egy komoly karaktert formál meg finoman és elegánsan. Drámai szerepet játszik, megrendítő az alakítása, de persze humoros aspektusa is van. Egy olyan vígjátékról van szó, ami ugyanakkor nagyon szomorú, és benne van a mai korunk is.

- Ennyire fontos itt, a Karinthy Színházban, hogy ne csak sírjunk, hanem nevessünk is? Mennyire cseng össze a Karinthy névvel a humor mint egyfajta hívó szó?

- Azt hiszem, ez a legfontosabb. A színház a sírás és nevetés temploma, de a kettő együttműködik. A legmagasabb szinteken, Shakespeare-nél és Csehovnál is mindig egyszerre van jelen a komikum és a tragikum, de még egy egyszerű kabarét vagy bohózatot is úgy kell megcsinálni, hogy a komikus pillanatok mögött ott legyen az élet tragikuma és fordítva. Az a jó, ha egy-egy derűs pillanat után újra össze tud szorulni a szívünk, és mi itt, a Karinthy Színházban folyamatosan ezt igyekszünk megvalósítani. Úgy szórakoztatni, hogy közben adjunk is valamit.

- Máris itt az új bemutató, a héten lesz a Marilyn Monroe csodálatos halála című előadás premierje.

- Ehhez hagy fűzzem rögtön hozzá, hogy egy magyar ősbemutatóról van szó, amely Böhm György rendezésében valósul meg nálunk. Egy magyar színháznak egy mai magyar szerző bemutatója mindig nagy öröm és egyben nagy kihívás. Ez a mű Vámos Miklós tollából azért született meg, mert Marilyn Monroe halálának ötvenedik évfordulóját éljük, az egész világon szinte rituálisan emlékeznek erre a furcsa jelenségre, akit a mai napig titok leng körül. Izgatja az emberek fantáziáját az ő élete, az ő szexszimbólum volta és máig megfejtetlen halála. Vámos Miklós ezt a helyzetet ragadta meg úgy, hogy újragondolta ennek a bizonyos utolsó napnak az eseményeit egy olyan Marilyn Monroe-val, aki nem halt meg és most idős korában visszaemlékezik. Az egész tele van ötlettel és fantáziával, megjelennek benne a volt szerelmek és újraélik, újrajátsszák különféle idősíkokon a történetet. Egy nagyon szellemes darab erős szereposztással, Hullán Zsuzsa főszereplésével, mellette pedig Balikó Tamással, Karalyos Gáborral és Hujber Ferenccel.

- Ezt követően Ön fog rendezni egy előadást.

- Igen, már készül a következő bemutatónk, ami egy valódi felfedezés, ugyanis megtaláltam az ismert gyermekregény-szerző, Barrie egyik felnőtt társadalmi vígjátékát, amit Magyarországon a háború óta biztosan nem, de korábban is talán csak egyszer játszottak. Ennek az eredeti címe A csodálatos Chrichton, de mi Egyenlőség címen mutatjuk be. Finom, ugyanakkor szatirikus társadalmi vígjáték, tele jó szerepekkel, helyzetekkel az egyenlőség különféle változatairól. Azt gondolom, nagyon aktuális, hiszen a társadalom állandóan mozgásban van, mindig vannak fent lévők, lent lévők. A darab azt a helyzetet vizsgálja, mi van akkor, amikor a társadalmi szerepek hirtelen megváltoznak. Egy szellemes vígjáték nagy szerelemmel, hozzá pedig egy erős szereposztást sikerült összeállítani. A megszűnt Budapesti Kamaraszínháznak gyakorlatilag a teljes ifjúsági csapatát leszerződtettem, Németh Kristóf, Bozsó Péter, Dózsa Zoltán, Verebes Linda, Liptai Claudia, Kiss Ramóna, Sallai Nóra és Szirtes Balázs játsszák a fiatalokat, míg az idősebb korosztályt Schlanger András és Pásztor Erzsi képviseli.

- És ezzel még mindig nincs vége.

- Nincs, ugyanis decemberre, karácsonyra egy valódi színházi csemegét szolgálunk föl, Békeffi István Janika című darabját, amelyet mindenki ismerhet a híres filmváltozat miatt, Turay Idával a főszerepben. Békeffy egyenesen neki, Dusikának írta ezt a szerepet, és különös egybeesés, hogy Turay éppen itt, a Karinthy Színházban játszotta élete utolsó szerepét a Korai fagy című darabban. Kicsit az ő emlékére is mutatjuk be ezt az előadást egy ugyancsak érdekes szereposztással, hiszen az Örkény István Színházból jól ismert Bíró Kriszta lesz Janika, az a színésznő, aki eljátssza saját kisfiát, hogy visszaszerezze férjét. Nagy bravúrszerep, míg mellette a három idősebb karaktert egy igazi nagy triász fogja játszani, Voith Ági, Bodrogi Gyula és Margitai Ági, úgyhogy köré van téve minden. A férj szerepében Mihályfi Balázs lesz látható, és Honti György fogja rendezni az előadást, amiben a karácsony is erősen benne van a családdal, a szeretettel és az ünneppel együtt, úgyhogy szerintem pont jókor lesz majd a bemutató.