Lassan kilenc éve vagy társulati tag az Újszínházban, mi az, amit kiemelnél az anyaszínházad kapcsán?

Iszonyatosan szeretetteljes közeg van nálunk, amire majd’ minden hozzánk érkező rendező rácsodálkozik. Azt mondják, a legtöbb társulatban előbb-utóbb kialakul egyfajta versengés és széthúzás, ez viszont itt nem tapasztalható. Kész szeretetcsomag volt ez a hely már akkor is, amikor én idekerültem. Hogy ez pontosan mitől alakult így, azt tényleg nem tudom, az Újszínházban jó a légkör.

Hogy viszonyulsz magához az helyhez?

Imádom, ez egy gyönyörű épület, tényleg olyan, mint egy mesekastély. Sokszor a főbejáraton megyek be, amit annyira nem díjaznak, de hát dafke úgy szeretek belépni ebbe a térbe, az utca felől. A Színházak Éjszakáján szoktunk rendezni kulisszajárást, aminek én vagyok az egyik felelőse. Azt is élvezem, hiszen ebben az építészeti műremekben számtalan korstílus keveredik, rengeteget lehet róla beszélni. Elképesztő hely, szeretek a színpadán állni.

Kazári András a Komámasszony, hol a stukker? c. előadásban (Fotó/Forrás: Újszínház)

Van kedvenc előadásod az Újszínházban?

Nagyon szeretem a Komámasszony, hol a stukker?-t a csapat miatt, meg ott egy-két óráig mindenki a színen van, a történet szerint be vagyunk zárva, ami nagyon hálás helyzet színészileg, és az a próbafolyamat sok mindenre megtanított. A másik kedvencem a Minden egér szereti a sajtot, azt a szerepet már Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban is játszhattam, izgalmas ugyanazzal a figurával találkozni egy teljesen másfajta, de érvényes rendezésben.

Úgy látom, a színház próbál több generációt is megszólítani a repertoáron keresztül. Te például hány korosztálynak játszol?

Én minden futó gyerekdarabban benne vagyok. Ezek iszonyat népszerűek, tényleg mindig telt házzal mennek, és ennek örülök is, mert gyerekeknek játszani csodálatos. Az Újszínház a hagyományosabb, ismertebb gyerekmeséket tűzi repertoárra, kifejezetten magyar műveket, hiszen itt az az arculat, hogy csak magyar szerzőktől játszunk. A kérdésre válaszolva:

A nézőink lelkesen írnak nekünk, és beszámolnak róla, hogy mondjuk a Katonába azért szeretnek járni, az Újszínházba meg ezért. Mi itt egy klasszikusabb színházat képviselünk, amire ugyanúgy szükség van, mint a kísérletezőbb vonalra.

Színészként te hogy állsz ehhez?

Szeretem, minden munkámban meg tudom találni azt, amit igazán élvezek csinálni, de mindig is úgy gondoltam, hogy egyszerre többféle feladatot kell vállalni. Mert egyrészt jobban értékeled a saját helyzetedet, másrészt mert bármennyire is jó ezekkel a kollégákkal dolgozni, nagyon jó egy kicsit kitekinteni, és más energiákkal, tapasztalatokkal visszatérni. Van olyan előadás, amit nézőként is imádnék, ahogy szerintem az is teljesen természetes, hogy akad olyan is, ami nem teljesen az én ízlésem, mégis benne vagyok. Mindenhez profin kell hozzáállni. Mondanom sem kell, iszonyatosan fontos félretenni az előítéleteinket. Sokszor voltam olyan produkcióban, ahol menő volt a darab, a rendező, és valamiért mégsem szólt akkorát, mint vártuk. És előfordult olyan is, hogy se az anyagról, se rendezőről nem hallottam, de valahogy minden úgy sikerült, hogy azóta is levehetetlen az előadás.

Kazári András A hóhér kötele c. előadásban (Fotó/Forrás: Újszínház)

Térjünk rá a legutóbbi bemutatótokra, A hóhér kötelére, amelyben az egyik főszerepet alakítod. A rendező, Pataki András mit szeretett volna kihozni ebből a Petőfi-regényadaptációból? Mi volt számára a legfontosabb?

Szerintem nagyon emberi lett az előadás annak ellenére, hogy egy igazi vérdrámának íródott, a színpadon valahogy mégsem fekete-fehér. A sztorin belül is váltakozik, hogy éppen kinek adsz igazat, egy jó kis érzelmi hullámvasút jött létre.

Mennyire lett petőfis az anyag?

Vegyesen, hiszen a színpadi szöveg Katona Imre átirata, de a történet elég szorosan követi Petőfi egyetlen regényét. Imre alapvetően dramatizált, egyes mondatokat cizellált, és ezen felül mind megvalósításában, mind látványában, mind pedig zeneileg a mai kor igényeihez alkalmazkodik az előadás, valami újat akar robbantani. Hiszen manapság már lassan kevés lesz bármelyik színpadon, ha csupán fölraksz egy művet. A hóhér kötele igyekszik bevonzani a fiatalabb korosztályt, olyan vizuális technika került a nagyszínpadra, ami eddig ott nem volt jellemző, legfeljebb a Bubik István Studiószínpadon.

Az előadás zenés lett, szeretsz énekelni?

Nagyon, és örülök, hogy most ez az énem is ki tud teljesedni. Jó lett a zenei anyag, fülbemászóak és énekelhetőek a számok. Szarka Gyula jegyzi a zenét, és az a dallamvilág, ami őt híressé tette, itt is bizonyít. A zenés profil nem áll tőlem távol, gyakran megkaptam, hogy van egy táncoskomikus karakterem, amivel én vígan elvagyok.

Mi volt a kihívás Ternyei Boldizsár szerepében?

Talán a hatalmas időugrások voltak nehezek, van, hogy egy zenei betét alatt évek telnek el. Maga a történet is egy generációkon átívelő mészárlás, amiből egyébként egy jó kis hátborzongatós este tud kialakulni, de színészként nem egyszerű összefogni. Illetve itt is elmondható, hogy bár a zenés színházat sokan a könnyű műfajok közé sorolják, technikailag nagyon nehéz. Egyszerre táncolni, érthető módon és tisztán énekelni, közben nem lihegni a következő prózai résznél, és mindezeken túl hitelesen hozni egy alakot, megterhelő feladat.

kirohanok az egyik oldalon, berohanok a másikon, közben öltöztetnek lóhalálában.

Kazári András (Fotó/Forrás: Kohári Dominika)

Először rendezett téged Pataki András?

Képzeld, nem. András engem kamaszkorom óta ismer, mert már akkor dolgoztunk együtt, egészen pontosan A holdbeli csónakosban. Ő az a fajta rendező, aki tudja, mit akar, megadja a kereteket, de azon belül szabad teret kapsz. Nagyon szárazon és lényegre törően fogalmazza meg a véleményét, emiatt nincs személyeskedés, nincs sértődés. Én viszonylag gyorsan is dolgozom, ő meg ebben nagyon jó partner volt. Azt gondolom, jót tett a társulatnak a jelenléte, begyújtotta a rakétákat. Mindig jó a kívülről érkező ember, muszáj elengedned miatta a berögzültségeidet.

Tudom, hogy korán kezdted a színházcsinálást, mesélj kicsit a szakmai múltadról!

Celldömölkről származom. Ott működik a Soltis Lajos Színház, én ott kezdtem 2002-ben, attól az évtől számítva gyakorlatilag a színház tölti ki az életemet. Kialakult egy meghatározó kör, sokan ma is színházzal foglalkoznak, pédául Nagy Péter István vagy Boznánszky Anna. Én mindig is színész akartam lenni, a szüleim pedagógusok, akik mindig támogattak, ugyanakkor nagy kritikusaim is. Én hoztam be a színházat az életükbe, de ők ezt már bőven túlnőtték. Gyakran járnak föl Pestre úgy, hogy nem is engem néznek, hanem valami más előadást. Érdekes, amikor először jártunk Pesten a színházmániám miatt, és végigmentünk az Andrássyn, azt mondtam, hogy én itt akarok színész lenni. És így is lett.

Nagyon korán és mélyen beleszerettél a színházba, meg tudod mondani, mi fogott meg benne?

Biztosan a közeg, a közösség. Én olyan munkahelyre szeretnék bemenni – és szerencsére ez itt meg is valósul –, ahol jó a többiekkel együtt lenni. A Soltisban a legjobb barátaimmal alkothattam együtt, és eljutottunk Norvégiába, Franciaországba meg Spanyolországba.

Máig állandóan járok színházat nézni, fontos, hogy képben legyek mindennel.

Kazári András és Bátyai Éva a Minden egér szereti a sajtot c. előadásban (Fotó/Forrás: Újszínház)

És van, ami kikapcsol, de mégsem színház?

Van, persze, a barátaimmal eltöltött idő… Mondjuk ez becsapós, mert a baráti társaságom nagy része színházban dolgozik, de szerencsére nem szakmázunk állandóan. Hiszen amikor 25-öt, 26-ot játszol egy hónapban, akkor már nem biztos, hogy a privát életedben is erről akarsz beszélni. De általában a szabadidőmet is a kultúra tölti ki, viszont az kikapcsol,

Meg hát én is több leszek egy jó előadástól. Dolgozhattam kint másfél hónapot Litvániában a Káva Kulturális Műhelynek köszönhetően, abban az időben pont futott ott egy európai színházi szemle, elképesztő előadásokkal, hatalmas ajándék volt, hogy ezeket láthattam, mert egyszerűen kitágította a perspektívámat.

Ha már szóba hoztad a nézői attitűdöt, érdekelne a véleményed: eljut ma a színház a fiatalokhoz, illetve sokan akarnak ma színészek lenni?

Ó persze, nagyon sokan, ennek még mindig megvan a varázsa. Az már egy teljesen más kérdés, hogy ki miért akar színész lenni. Ha valaki az ismertség miatt, az általában kipottyan az első egyetemi rostán, hamar kiderül, ki gondolja komolyan. Hiszen ahhoz a hírnévhez, amit a médiában látunk, nem feltétlen kell a színpad. A színház szerintem teljesen másról szól. Azt látom, nehezebb becsábítani a fiatalokat, de az „itt és most” még mindig nagy hatással van rájuk. A jó színház pont emiatt fog megmaradni. Ez most nagyon fanatikusan hangzik, de még nem találtunk föl a színháznál jobbat. Ahhoz hasonlót már igen, de az, amikor a színpadon valóban megélnek érzelmeket emberek, az még mindig semmit nem vesztett az erejéből. Úgyhogy én azt látom, hogy a fiatalok beülnek a mobiljukat bámulva, aztán két perc múlva már figyelnek, és ők a leglelkesebbek. Nyilván előtte-utána fotóznak, videóznak, de ez csak egy kialakult szokás, kommunikációs forma, attól még megérinti őket a színház. Egyfajta küldetésnek tekintem, hogy behozzam a színházi nevelési vonalat az Újszínházba. Annyira jó kiszedni a gyerekeket, kamaszokat ebből a sima frontális nézői helyzetből. Ez a fajta színház tényleg meg tudja találni még a TikTok-generációt is.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Kazári András (fotó: Kohári Dominika)