A koránkelést nem nekem találták ki, ezt már hajnali 6-kor megállapítottam a Nyugati Pályaudvarra menet. Előrelátóan még előző nap megvettem a jegyem, úgyhogy nem volt más dolgom, mint felpattanni a Latorca Intercityre, ami egyenesen Kisvárdára repít.
Az út viszonylagos nyugalommal telt, sőt három perccel a hivatalos érkezési időpont előtt a vonat befutott az állomásra. A hirtelen megcsapó meleg mellett hamar jött a felismerés, hogy a kocsinak, ami elméletben rám várt volna az állomáson, hűlt helye. Gyors technikai egyeztetés után végül megoldódott a helyzet, én pedig beléptem a – tavaly irigykedve nézett – Várda Sport Hotel ajtaján.
A szobám a felújítás alatt álló várra néz, az ablakom két felső sarkában fecskék fészkelnek: idilli a táj, panaszra okom nem lehet.
Kilátás a hotelszobából a kisvárdai várra (Fotó/Forrás: Vass Antónia)
Megérkezésemkor azonban a szobát még takarították, úgyhogy amíg a bőröndöm a megőrzőben várta, hogy felvihessem, igyekeztem minél több információmorzsát összeszedni az elmúlt napok tapasztalatairól. Fesztivál közepén érkezni egyszerre szerencsés és hálátlan. Ekkorra már megérkezett „mindenki, aki számít”, szóval az ember kapásból megérzi azt a semmihez sem hasonlítható fesztiválérzést, és nagy dózisban kap valamit abból, amit magyar színházi életnek nevezünk. Ugyanakkor már kialakultak azok a társaságok is, akik együtt mennek fagyizni a Zsinagóga melletti fagyizóba, vagy beülnek egy pohár sörre valamelyik kocsmába.
Ilyenkor az embernek – ha nem ismerik fel elsőre – muszáj talpraesettnek lennie, odaülni, belekotyogni, hozzászólni. Jelen kell lenni!
Vicces helyzetek ezek, amikor már egy órája beszélgettek valamiről, míg végül egyikőtök feleszmél és közbevág: „egyébként bemutatkoznék…”.
Persze, ott vannak az ismerős kollégák, akikkel összefut az ember a hotel aulájában. Ők pedig nem restek útbaigazítani: hol a legfinomabb a leves, mikor érdemes kimenni a strandra úszni, vagy éppen hogyan érdemes bemenni a belvárosba.
Így tudtam meg azt is, hogy az idei merítés arra a koncepcióra épül, hogy a műsorba elsősorban olyan darabok kerüljenek, amelyek visszanyúlnak a régi színház hagyományaihoz, eszközeihez.
Jelenet a Forráspontból (Fotó/Forrás: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja)
Az első előadást, a beregszásziak Forráspont című kamaradarabját látszólag mérsékelt érdeklődés övezte. Olyannyira, hogy amikor nagyjából negyedórával a kezdés előtt beléptem a művelődési ház ajtaján, elgondolkodtam, hogy vajon tényleg jó helyre jöttem-e. A nézőtér aztán lassan megtelt, a játszók pedig – akik már a beengedés pillanatában színen voltak – belekezdtek a történetbe.
Oleh Melnyicsuk rendezése Yasmina Reza klasszikusából, Az öldöklés istenéből inspirálódik, két házaspár konfliktusán keresztül mutatva be a társadalom megosztottságát. De a darab valahogy mégsem erre fut ki. Érezzük a téma komolyságát, illetve hogy Melnyicsuk típusfigurákon keresztül szeretne tükröt tartani a nézőnek. A szereplők elbeszélnek egymás mellett, nem hallják és nem hallgatják meg egymást. Kései gyerekvállalás, házaspár mellett élő idős szülő, felelősségvállalás (és annak hiánya), karrierista életszemlélet és pánikbetegség – a jelenünk 75 percben.
„Én nyíltan akarok aljas lenni”
– üvölti a darab egy pontján Sőtér István, akinek Miklósként borzalmas tettek száradnak a lelkén. Várjuk a feloldást és a feloldozást, de ahogy a valóságban, itt sem rendeződnek varázsütésre a problémák.
Vegyes érzésekkel távoztam a művelődési házból, és sajnos nem csak én. Több olyan beszélgetésfoszlányt is elkaptam, amiben azt taglalták, hogy nem értik, miért versenyprogramként érkezett a Forráspont.
Kissé megfáradva, de mégis várakozással ültem be a Nagyváradi Szigligeti Színház előadására, Az öngyilkosra. Nyikolaj Erdman évtizedeken át betiltott műve ugyanis, ahogyan a főszereplő Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikov (Hunyadi István), életre van ítélve, ráadásul Golicza Előd díszlettervező és Bajkó Blanka Alíz jelmeztervező különleges látványvilágot tervezett a színpadra.
Jelenet Az öngyilkosból (Fotó/Forrás: Nagyváradi Szigligeti Színház)
Mintha egy horrorfilmből lépne ki Szemjon és felesége, Maria Lukjanovna (Tasnádi-Sáhy Noémi), akik egyik éjszaka összevesznek, a vita tárgya pedig nem más, minthogy a férfi kenőmájast szeretne enni. Az abszurd komédiába illő jelenet végén Szemjon eltűnik, felesége pedig fejébe veszi, hogy a régóta állástalan férje öngyilkos akar lenni.
Hamar kiderül, hogy a férfi halála számos embernek hasznot hozhatna, ezért a „polgártársak” minden eszközt bevetnek, hogy megpróbálják elérni, a búcsúlevél az ő ügyüknek szóljon: az orosz értelmiségnek, a politikai vezetőknek, az egyháznak, vagy épp a titkos szerelmeknek.
Nem kis színészi feladat eljátszani Szemjont, Hunyadi István pedig bravúrosan teljesítette a Botos Bálint által rábízott feladatot.
Csakúgy, mint Tasnádi-Sáhy Noémi, aki annak ellenére, hogy a második felvonásban már nem tudott új színt csempészni Maria figurájába, az este egyik legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtotta.
Az öngyilkos kellemes lezárása volt egy hosszú napnak, ami után elégedett fáradtságérzettel botorkálunk végig a kollégákkal a tó melletti földes úton a szállásunkig.
Fejléckép: A Kisvárdai Művelődési Központ (fotó: Vass Antónia)
hírlevél
