Tom Stoppardhoz képest Shakespeare egész kegyes volt a két udvaronchoz: igaz, nem túl felemelő, ha előre megírják az ember erőszakos halállal végződő szerepét egy Hamlet-féle nagykutya tragédiahős mellett, de legalább nem kell túl sokat gondolkozni, érezni, tépelődni - rá lehet hagyatkozni a drámai fősodorra. Stoppard azonban ezt is elveszi tőlük: a Rosencrantz és Guildenstern halottban a két peremfigura reflektorfénybe kerül, és sorsukkal mint saját döntésük következményével kell szembenézniük.
Szikszai Rémusz rendezése erre a szerzői-isteni önkényre helyezi a hangsúlyt, mely önkény persze többnyire nem annyira elvont, mint inkább személyes vagy intézményesült hatalmi ügy. A kontextus tehát részben társadalmi és konkrét, de az erre utaló kiszólások nem egyszerűsítik a szabadságra vonatkozó filozófiai kérdéseket az aktualizálás puszta ürügyévé.
A díszlet játszóterének kiúttalan-kikezdhetetlen szabályos hatszöge egyszerre börtön és mentsvár. Céltalan, tétnélküli homokozó életük irányítását kezükbe venni képtelen, felelősségük elől kitérő felnőttek, banális mellékszereplők számára; de megőrzött, kedves játéktere fantáziának, kíváncsiságnak, gyötrődésnek, a tragikus helyzetnek kijáró pátosz unalmát elűző humornak. Mert a két átlagalak egy helyben dagonyázó tehetetlensége, jobb híján unalma, semmire sem várakozása szórakoztató, és a főszerepüket kelletlenül kóstolgató Rosencrantz és Guildenstern nagyon is szerethetőek. Egymást kiegészítő becketti páros ők: Kaszás Gergő Guildensternje karcosabb, kicsinyesebb, rátartibb, Nagypál Gábor Rosencrantza lágyabb, gyermekibb, defenzívebb, de a hétköznapiságban, a hősi hiányában és önállótlanságukban osztozva elméleti felcserélhetőségük mindvégig megmarad.
Megírt végzetük tükrében tehetetlenek, mintha velünk együtt ők is saját maguk közönsége volnának, ahogy azt a játszótérről váratlanul a nézők közé lépő Rosencrantz vidáman konstatálja is. Csakhogy bármennyire is lesik azt a pillanatot, amelyet haláluk előtt kétségbeesetten idéznének fel: mikor is volt, hogy azt mondhatták volna, nem. Stoppard darabjától eltérően Szikszainál nem Horatio monológjával, hanem ezzel a visszatekintéssel ér véget az előadás - és ennek fényében világossá válik, hogy mindez már csak játék volt, a megélhetetlen halál eljátszása, amiért Guildenstern nem tud megbocsátani a komédiásoknak: a determináció csak a soha nem adott végső pontból képzelhető el, a döntés pillanatában még létezik a szabadság. A jelentéktelen alkatrészek autonómiájának hiánya teszi a tragédia-gépezetet működőképessé, Rosencrantzot és Guildensternt a kulisszák mögött zajló párhuzamos dráma mellékszereplőiből annak főszereplőivé.
Mellettük Hamlet és a dán udvar tagjai meglehetősen groteszknek hatnak. Komolykodó-tragikus nyafogásukkal és Arany-féle shakespeare-i soraikkal nem lógnak ki kevésbé Stoppard drámájának Vass István fordította könnyed és szellemes nyelvezetéből, mint a vándortársulat bábjátékosan karikírozó némajátéka, amely ironikusan parafrazálja a hamleti tragédia előadáson belüli előadását. Király Attila Hamletje folyton egyensúlyoz, mászik, lóg, izmait fitogtatja és búsong, nem beszélve ironikus könyv-mániájáról: szó, szó, szó, és hullanak a vaskos művek mindenfelé. Ezekből a nyelvi humort aláfestő non-verbális gegekből talán sok is, nem hoznak újdonságot a szavakhoz képest, csupán a túlzásig erősítik azok hatását. Felesleges Polonius szemét kis híján kiverni egy könyvvel, Hamlet agresszióját éreztetik szavai. És a pénzérme helyett feldobott narancs kézhátra lapítása sem tud több lenni, mint burleszk-epizód egy minden látszat ellenére sem jelentőség nélküli játék gondolati tétjének akaratlan tompításaként. Más a helyzet a szünettel megszakított felvonásokat összekötő könyv-jelenettel, ahol a véletlenszerűen felcsapott kötetek mondatai egyszerre hatnak értelmetlen, és mégis értelmes egészként - szó, szó, szó, és az epizód szervesül.
A többszörös keretben zajló játék hoppmestere a Fodor Tamás alakította Színész, akinek halál-játszása maga az élet: önironikusan ripacskodó, egyszerre kiszolgáltatott és mindentudó figurája átfogja az előadás reflexiós szintjeit. Társulata rajzolja Rosencrantz és Guildenstern köré a shakespeare-i kavalkádot, amelynek úgy részese, hogy közben képes színésztársaival pantomim eljátszatni annak végkifejletét, míg társadalmi utalásaival és a színház melletti szenvedélyes kiállásával a darabból is kilépve kijelöli az előadás reflexív keretét is.
Utóbbi visszatérő vallomásos motívuma Szikszainak, akinek darabválasztásaiban (Képmutatók cselszövése, I. Erzsébet) időről időre felbukkan a „színház a színházban" figura a létfontosságú, veszélyeztetett játék toposzaként. Hazafelé tartunk, hazulról jövünk, mondja a vándortársulat örökké úton lévő Színésze. Végül is Rosencratnz és Guildenstern sem csinál egyebet, mint folyton a kettő között van. És ebből a szempontból a halál végpontja meglehetősen érdektelen, szerzői önkénnyel előírt tény csupán; fontossá az azt megelőző végtelen sok utolsó pillanat hétköznapi, hősietlen, tapogatózó és kétségbeesett kérdése válik: a pillanatoké, amikor dönthetünk.
hírlevél
