- Peter Schaffer színdarabját 1980-ban mutatták be Londonban, az Amadeus-láz azonban 2014-ben is tart. Mitől lehet még mindig érdekes a téma?
- Ha Mozart egy-egy darabját fütyülni kezdi valaki, nincs olyan ember, aki ne ismerne rá - ez egy fantasztikus jelenség. A láz engem sem hagyott hidegen, Milos Forman filmje sok évvel ezelőtt nagyon nagy hatással volt rám. A Belvárosi Színház tulajdonképpen bulvárelőadásokból építkező színház, de magasra teszi a lécet igényesség tekintetében, és ez a darab beleillik a repertoárjába: színész- és rendezőpróbáló, de a cselekményszövés mindenki számára befogadhatóvá teszi.
- Keres-e új utakat, új megközelítést az Orlai Produkció előadása?
- Mozart Isten udvari zeneszerzője, és Salieri úgy érzi, hogy ez a poszt el lett előle halászva egy idétlen gyermek képében. Az egész történet az ő elméjében játszódik, és miközben a démonaival küzd, nekik meséli el, hogyan érintette őt a Mozarttal való rivalizálás. Önálló színházi nyelvet kell létrehoznunk, amelynek fő eleme ez a látomásosság lesz. Az eredeti színdarabot a Szikszai Rémusz rendező és Zöldi Gergely közösen fordították újra. Még csak az olvasópróbák zajlanak, így nehéz nyilatkozni az előadásról, de az biztos, hogy nem tudjuk színpadra állítani azt a pompázatos látványvilágot, ami a filmből ismerős lehet: a Belvárosi Színháznak se a fizikai adottságai, se az anyagi lehetőségei nem teszik ezt lehetővé. A fantáziánkat kell majd annyira felszabadítani, hogy abból színpadilag gazdag nyelv szülessen.
- Mozart karakteréhez eddig kissé infantilis, tiszteletlen, élvhajhász figuraként közelítettek. A te Amadeusod milyen lesz?
- Még nincs konkrét elképzelésem. Felmerül a kérdés, hogy szükség lesz-e a már-már védjegyévé vált idétlen kacajokra, amit a filmben is hallhatunk - valószínűleg igen.
- Ez a felszabadult karakter egészen más, mint az eddigi szerepeid többsége, mondjuk Woyceck szerepe- naiv és pozitív hős.
- Minden szerep egy új helyzet, de valóban több ízben találtak meg olyanok, amikor a történet megkínozta, meggyötörte azt, akit játszanom kellett. Ilyen szempontból ez is egy ilyen szerep lesz, Mozartot is kifacsarja az élet. De közben lehetőség lesz ezt nemcsak drámai súllyal felmutatni, hanem a humor segítségével felszabadítani. Mozart egy bohém figura, és ha nem lennének a kották, amelyeket a fejéből a papírra vet, akkor a környezetében élőknek csak egy idétlen, bolond srác lenne. De szerintem nem a bohémság a karakter lényege.
- Salieri kisebbségi komplexusa és féltékenysége alkotja a történet velejét. Minden okunk megvan a gyűlöletre, ugyanakkor sajnáljuk is őt. Te hogy érzel iránta?
- Egyik sem fogalmazódott meg bennem. Mélyen megértem őt. Mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor irigység támadt benne, és jó esetben az ember ezt belátja, és megpróbálja kezelni, kevésbé jó esetben elkezd magában mérget termelni.
- Mozart Salieri bérelt helyét nyúlja le az örökkévalóságban. Lehet-e egy ilyen helyzetet jól kezelni?
- Az irigység kicsit olyan, mint a szerelem: ugyanannyira hirtelen támad, és kezdetben ugyanannyira nem tud ellene mit tenni az ember, de észnél kell lenni. Én nagyon nagy tiszteletben tartottam azt a színésztársamat, akire egyszer, még régen féltékeny voltam, és tisztán láttam azokat az erényeit, képességeit, amelyek bennem nem voltak meg. Próbáltam a tiszteletet megőrizni, és felülemelkedni. A megoldás az, hogy gőzerővel beleveti magát az ember a munkába. Előre kell menekülni, nem pedig mindenféle hátak mögé sugdolózni és intrikálni.
- Viszont ha megfeszül, Salieri akkor sem tud olyan elsöprő erejű és természetes zenét írni, mint Mozart. Mit gondolsz, hol ér véget az akarat, és hol kezdődik az "istenadta tehetség"?
- Lehet, hogy Salieri nem tesz meg mindent. De az akarat vége nem ott van, ahol a tehetség kezdődik. Ez a két számegyenes nem ér össze, hanem párhuzamosak egymással. Nem tudom, lehet-e érvényes, kézzelfogható megállapítást tenni, de az biztos, hogy ahhoz, hogy az ember szabadon alkothasson, hogy a tehetsége érvényre jusson, nagyon sokat kell dolgozni. Akkor érik az embert meglepetések saját magával szemben.
- Benned hogyan születik meg darabról darabra az "isteni szikra"?
- Ehhez egy bizonyos szabad állapot kell. Amikor elolvasok egy színdarabot, akkor nem akarom teljes erőmből megfejteni és megkreálni, hanem hagyom, hogy átmosson, mert akkor kezd el magától működni. Ezt nagyon élvezem. Nem akarom túlmisztifikálni, de sokszor érzem azt, hogy ami egy-egy szerepnél létrejön, annak nemcsak én vagyok a részese és az okozója. A színész olyan kicsit, mint egy médium: ha szabad tud maradni, átáramlik rajta a lényeg, de ezt a folyamatot nem az eszével irányítja. Nekem mindig nagyon különleges élmény az, ha nagyszerű íróknak médiuma lehetek. Ez nagyképűen hangozhat, de nem annak szánom.
- A színészeten kívül zenészként is jeleskedsz. Hasonló a két kifejezésmód lényege?
- A zeneírás még inkább ilyen élmény. Autodidakta módon tanultam zenélni, és főleg a jazzes, elektronikus, néha klasszikusabb hangzásokat szeretem, a Katonában például még egyetemista koromban Ascher Tamás Bosszújához, később a Notóriusok-sorozatokhoz is írtam. Sajnos az elmúlt időszakban nem nagyon volt időm erre. Nem tartom magam zeneszerzőnek, főleg nem képzett zeneszerzőnek, de az alkotás élményét ismerem. Van egy kis ministúdióm, ahol billentyűre nagyon sok hangszert ki tudok osztani. Sok-sok egymásra épített sávon veszem fel a zenét, és ahogy elkezdek kibontani egy szólamot, és keresek rá egy következőt, vagy egy új hangszert, egy idő után minden szólam koherensen összefügg és kapcsolatban áll egymással. Ilyenkor azt érzem, hogy ez a dal létezett már korábban, csak még nem vették le a mindenség polcáról. Hasonlít tehát a két élmény: az alkotónak szabadnak maradnia, hogy egy dal megszülethessen. Ha a folyamat kreált, vagy túlgondolt, akkor a rossz polcon keresgélünk.
- Ennek a szabad állapotnak az elérését meg lehet tanulni?
- Vannak tudatos részei. A színészmesterség fogásai fejleszthetőek, és kötelező is fejleszteni. Ha erre egy színész odafigyel, akkor elérhetővé válnak számára olyan állapotok, amelyek megteremtésében neki nincs része, ami már nem az ő birtokában van.
- Salierit Kulka János játssza, aki ebben az évadban csatlakozott a Katona József Színházhoz. Dolgoztatok már együtt?
- A nép ellensége és a Godot-ra várva című darabokban játsszunk együtt. Ez utóbbiban szintén párt alkotunk: ha ő Pozzoként színre lép, Luckyként én is. Nemrég mutattuk be, még bennem zsong minden mondata. Ez egy remekmű, ugyanúgy, mint ahogy egy Mozart által írt vonósnégyes.
- Mi volt a kihívás Lucky szerepében?
- A szerző elég határozottan leírta, mi a feladata a színészeknek, és vannak olyan előadások, amelyekben a rendezők ettől nagyban eltérnek, hogy valami újat mutassanak fel. Mi nem ezt választottuk, és szerintem az igazi kihívás az, hogy megtartani a szerző instrukcióit, és azon a térképen belül mutatni érvényeset, újat. Lucky szerepe több szempontból speciális: van egy nagymonológja, ahol látszólag értelmetlen félmondatok, szavak kerülnek egymás mellé. Ő Pozzo szolgálja, akit gazdája felszólít, hogy gondolkozzon. És ez a létezés peremén lévő figura, akiről azt hisszük, hogy bármelyik pillanatban összeesik és a gravitáció martaléka lesz, elkezd kihányni magából minden gondolatot, amire csak ereje futja. Ez egy zanza, amiből kiderül, hogy valaha voltak gondolatai, de mára ezek, mint egy zsákban a betűk, össze-vissza keveredtek, félbe törtek, széthasadtak, porrá lettek. A hat-hét perces, látszólag értelmetlen szöveget megtanulni sem egyszerű, másrészt míg nem szólalok meg, addig több mint fél órán át egy helyben állok csomagokkal megrakottan, meggörnyedve az eszmélet szélén - ezt a megterhelést az ízületeim is megérezték. Különös feladat nem eltűnni, de a jelenléttel nem is tolakodni a színpadi történések elé. Túl vagyunk rajta, nagyszerű élmény volt, de bemutató után úgy éreztem magam, mint egy maratonfutó, aki nem biztos, hogy elsőként, de beért a célba.
A Fidelio Színházi Est sorozat részeként az Amadeus június 25-ei előadása után közönségtalálkozó keretében kérdezhetik az alkotókat a Belvárosi Színházban.
hírlevél
