- Már az előadás előtt és közben is az volt az érzésem, hogy ezt a figurát neked és csak neked találták ki, kifejezetten a te alkatodra. Mit szóltál hozzá, amikor megkaptad a szerepet?
- Jó pár évvel ezelőtt nyáron úgy alakult, hogy játszottam egy Woyzeck-előadásban. Azt Simon Balázs rendezte a zsámbéki nyári fesztiválon, és én pont ott voltam egy másik előadásban. Tőlük kiesett egy ember, megkérdezett, én pedig örömmel beszálltam. Ez egy kis szerep volt, ami ebben a Katona-féle előadásban nem is létezik, ki lett húzva. Amikor megkaptam a főszerepet a Katonában, tisztában voltam vele, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, de persze örültem is, hogy egy ilyen kihívás elé állított az élet. Évad végén tudtam meg, hogy következő évad elején ezzel kezdünk, úgyhogy szerencsére volt egy egész nyaram ezzel átitatni magamat.
- Neked hogy tetszik Büchner torz figurákkal teli világa?
- Már akkor beleszerettem, amikor Zsámbékon játszottam, nagyon izgatta a fantáziámat a szöveg. Általában azzal az újító ambícióval szokták elővenni, hogy valamilyen kísérleti jellegű produkciót csináljanak, és arra nagyon alkalmas is. Mivel Büchnernek, aki 24 évesen meghalt, már nem volt ideje végleges sorrendbe tenni a jeleneteket, ezért aztán mindig az alkotókra marad a feladat, hogy kipótolják a hiányzó részeket. Érezni, hogy amíg az egyik mondattól eljutunk a következőig, addig nagyon sok olyan dolog történik, ami nincs leírva. Ebből fakad többek közt az is, hogy a Woyzeck nagyon különböző megvalósításokban létezik. Olyan, mint egy kétezer darabos puzzle kirakó. Minden jelenet egy-egy ilyen kétezer darabos puzzle-ből áll, de minden jelenethez csak 7-8 darabkánk van meg összesen, a többit az alkotó álmodja meg. Nagyon sűrű szöveg, ettől olyan nehéz játszani is és megrendezni is.
- Olyan a te Woyzecked, mint egy időzített bomba, akinél folyton hallani lehet a visszaszámláló kattogását. Mintha végig ott volna a jövő titka a fejében.
- Tulajdonképpen nem akarom úgy játszani, hogy már sejteni lehessen, a végén mi fog történni. De Woyzeck látomásai valóban feltételeznek valamit, utalnak a jövőre. Nem tudni pontosan, hogy hova fog ez vezetni, de azt tényleg sejteni lehet, hogy ebben az állapotban sokáig nem lehet élve maradni.
- Ki neked ez a mániákus, szorongó alak a mai világban?
- Az az ember, akiből több millió sétál az országban és aki mellett gyanútlanul elmegyünk az utcán. Aki látszatra kicsit talán jelentéktelenebb, nem kelt túl nagy feltűnést. Egy végtelenül egyszerű emberről van szó, aki megfeszülve végzi a dolgát, megpróbálja fenntartani a családját. Ezért szinte emberfeletti erőfeszítéseket tesz és komoly áldozatokat hoz. Abból keresi a pénzét, hogy a munkahelyén kísérleteket végeznek rajta. Két éve csak borsót eszik, és azok a víziók, amiről már az első jelenetben beszámol, minden bizonnyal a kísérlet nyomai rajta. A látomások jelentik az ő saját világát, a vágyait, a saját univerzumát, ami csak az övé és amire van rálátása, amit kutatni, fürkészni tud. Aztán ez a saját univerzum szépen kezd lefoszlani róla, amikor elfogja a gyanú a valóságos életével kapcsolatban.
- Van kitörési pont ebből a rendszerből?
- Szerintem ez a darab azt feltételezi, hogy áldozatok nélkül nem lehet ennek a végére érni. Büntetlenül nem lehet egy ilyen világban létezni. Ugyanakkor lebegtet lehetőségeket azzal kapcsolatban, hogy végül ki is lesz pontosan az áldozat. Ez lehetne saját maga is, a Doktor, végül azt az embert gyilkolja meg, akit a legjobban szeret.
- Az előzményekről szinte semmit nem tudunk. Milyen pár Woyzeck és Marie?
- Mivel minden jelenet olyan, mintha a történések közepébe csöppennénk, ezért sokfélét lehet gondolni kettejük ezt megelőző életéről is. De mindenképpen érdemes afelé keresni, hogy ez a két ember nagyon szereti egymást, mert így nagyobb a tétje az egésznek. Ahhoz, hogy ők életben tudjanak maradni családként, mindketten óriási küzdelmet folytatnak. De a nő egyszer csak belefárad, és felőrli őket az, amibe bele vannak kényszerítve. Nincs más kiút, mint ezalatt szépen megtörni. Az fel sem merül, hogy ezen túlléphetnek. Valószínűleg lehetetlen vagy túl komoly áldozatokkal jár, ha ebben a világban valaki önálló akar lenni.
- Rád melyik korábbi Woyzeck-előadás hatott a legjobban?
- A Stúdió K híres előadása állt hozzám a legközelebb. Az egy nagyon letisztult, puritán előadás volt, ami életben hagyta a színdarabot. Nem volt benne semmi erőszakos, épp ezzel éreztetett meg valami fontosat a nézővel. Ráadásul amikor azt az előadást bemutatták, akkor ez még a színjátszás módjában is forradalminak számított, mert a természetes megszólalásra törekedett. Ezt mai nézőként már nem is érzékeljük.
- Térben és időben két távoli ember találkozik ebben a Katona-féle előadásában. Neked mennyire illeszthető össze Tom Waits és Büchner?
- Furcsa felállás, hogy Magyarországon egy német darabot angol nyelvű szöveggel énekelünk. Teljes képzavar. Az eredeti szándék az volt, hogy magyarul énekeljük a dalokat, de a jogok miatt nem lehetett máshogy csinálni. Sok helyen egyáltalán nem tartom szervesnek a dalokat, amiket Tom Waits írt hozzá, például amikor Woyzeck a Coney Island-i vidámparkról énekel. De ez a mű attól is nagyszerű, hogy tényleg csak a nézőn múlik, belemegy-e további asszociációs játékba vagy sem. Ha ez az intenció megvan a néző részéről, elfogad annyit, hogy a Woyzeck zenés előadás és dalbetétek vannak benne, akkor úgy fogja érezni, hogy a dalok egy kis lélegzetvételt jelentenek ebben a borzasztó, nyomasztó, sűrű, kopár világban.
- Láthatóan szeretsz mozogni a színpadon, és ez a következetes, groteszk viselkedés valahogy egyre inkább a Keresztes-karakter konstans része. A mozgás ebben az előadásban is markáns része a figurádnak, talán még erősebb, mint a sokat dicsért Cabaret-beli szerepedben. Tudatosan gyúrsz a "higanyember" figurára?
- Én nem szeretem ezt a "higanyember" elnevezést. Azért sem, mert nem értem pontosan, mit akar jelenteni, és nem is tetszik. Persze azzal tisztában vagyok, hogy egy-egy szerep megalkotásában nagy hangsúlyt kap nálam a mozgás. Ebben az előadásban ez elsősorban Ascher Tamás és Horváth Csaba munkájának köszönhető. Tamás mindig elmondta az ő vízióit, Csaba pedig, aki nem akart szuverén ambíciókkal élni, a mozgás nyelvére fordította azokat. Ritkán látni ekkora alkotói fegyelmezettséget.