Színházi élmény megteremtésére törekedett például a Quimby is a fesztivál 0. napján. A zenekarnak már korábban is voltak hasonló megmozdulásai, ilyen volt a Quimby Teátrum koncertsorozat 2010-ben, ahol a rajongók széken ülve voltak kénytelenek hisztérikus visítozás és artikulálatlan óbégatás nélkül végignézni egy szcenírozott koncertet. Míg akkor - különben főképp a produkció intimitása révén - sikerült színházi élményt prezentálnia a zenekarnak, a Szigeten minden igyekezetük ellenére sem tudták ezt megismételni, ami talán annak az eredménye, hogy a Quimby Csodaországban képtelen volt a Fesztivál méreteihez igazodni.

Sziget 2013 - nulladik nap

A koncertet különben megelőzte rengeteg utcaszínházi látványosság a bejárattól a Nagyszínpad felé vezető úton. A rengeteg artista és az Aliz Csodaországban szürreális világát idéző jelmezes figura egyszerűen észrevehetetlenné vált a Sziget monumentális térinstallációi és színesebbnél színesebb színpadai, sátrai, kocsmáik között. Maga a Fesztivál annyira látványos, hogy egy 65 méteres óriáskeréken kívül nem sok mindennel lehet benne feltűnést kelteni. Arról nem is beszélve, hogy a zenekar koncert közben már nem tudott mit kezdeni rengeteg statisztájával: a koncert legelején végigvonult két szívkirálynőhöz hasonló figura és az utolsó számnál a figurák buliztak egyet a színpadon. teátrális élmény helyett tehát egy profi koncertet adott a zenekar, de úgy tűnt, a rajongóik így is nagyon elégedettek velük.

Sokkal sikeresebbek voltak a Csodaországnál azok az apró utcaszínházi produkciók, amik tisztában voltak saját méreteikkel. Személyes kedvencen a Flying Buttresses produkciója volt, a Hodman Dodmanott és Sally Forth. Két körülbelül félméteres bábfigura, idős serpák hatalmas puttonyokkal, csodálkozó tekintettel totyogták körbe a fesztivált, és mindenen borzasztóan meglepődtek eközben. Sikerük vélhetően éppen abban állt, hogy nem akartak mindenkit megszólítani, hogy egyszerre csak pár emberhez beszéltek, s ezért egy pillanatig sem éreztem azt a fajta aránytévesztést, amit a Csodaországnál.

Sziget 2013 - nulladik nap

És kellett menekülöm is a Creature Feature gorillái elől. Itt egy kedvesen őrült idomár sétált majomszabású embereivel, amik annyira megkapóan élethűek voltak, hogy amikor az egyik méretes állat úgy gondolta, szeretne engem megölelgetni, akkor inamba szállt a bátorságom, és jobbnak láttam elszaladni.

Nagyon is fesztiválra való - nem is véletlen, hogy minden évben újra megjelenik - a cirkusz. És jó ideje tudjuk már, hogy a cirkusz nem feltétlenül az a büdös-állatos hakni, aminek gyermekkorunkban megismertük, a Le Cirque du Platzak holland cirkuszszínház előadása is ezt a tényt erősíti. Nincsenek csillogó-villogó eszközök, kilométeres magasságok, van helyette elegáns minimalizmus, szakmai tudás, reflexiók a műfaj sajátosságaira, humorérzék és tizenkettő egy tucat artisták helyett egyéniségek. Itt minden figura bohóc és artista egyszerre, színészek is, néha érzelmes, latin féltékenységi jelenetet látunk, néha lélegzetelállító produkciókat, néha csak azon izgulunk, hogy a vágódeszkán nagykéssel egyre gyorsabban szurkáló férfi nehogy véletlenül megvágja az egyik ujját. Aztán megvágja, persze csak játékból, de félmeztelen felsőtestén látjuk, azért érik őt valóban balesetek. A szerepek is folyamatosan változnak: a lányok például néha artisták, néha vadállatok, akik a nézők fülébe nyalnak, majd rabul ejtik az idomárt, néha pedig erőművészek, a férfiakat tartják a vállukon. A finálé után az előadás egy közös táncba csap át, amihez a nézők is boldogan csatlakoznak, jobbat nem is kívánhatnánk egy szigetes előadástól.

Vannak persze értelmetlen marhaságok is. Ilyen volt az első nap a Filterperformance. Okulásképp írom le, vagy talán csak azért, hátha valakinek eszébe jut valami lényegi, amit magam nem vettem észre a tizenöt perces produkcióban. Egy vörös asztal, rajta két egymás felé fordított vörös szék. Az egyik széken egy vörös lábos, a másikon egy vörös csuklyás nő ül. Szép lassan megszabadul ruháitól: szandál, kabát, zokni, csuklya, a végén már csak testszínű bikiniben áll előttünk. Feláll a székre, kivesz a lábosból egy fekete követ, ami leginkább egy amerikai focilabdára hasonlít, csukott szemmel rázni kezdi. A zenei aláfestés eközben leginkább ahhoz hasonlít, mint mikor a menzán villával vakargattuk a tányérunkat, hogy bosszantsuk a tanító nénit. Az őrület végén egy fekete frakkos férfi jelenik meg, hogy egy határozott mozdulattal nyakon öntse Piroskát, mivel, ha nem vörös festékkel.

Van színház a Szigeten! - ezt magyarázom egy német srácnak, mutatom a térképen, hogy itt meg ott, mindenképp nézzék meg a holland cirkuszt, ő már egész lelkes, odafordul a barátaihoz: két koncert között elmegyünk színházba? Igyunk inkább, mondják a többiek, ő meg sértődötten válaszol, hogy akkor majd elmegy egyedül.